görbeforgó

Többször eszembe jutott az a lány, aki azt mondta nekem a gödörben: az egyik narancslé, a másik paradicsom. Mindkettő finom, de más. Ha megunom a paradicsomot, akkor ott a narancs.

Teljesen megütköztem ezen akkor, kábé 5 éve. Mára pontosan értem, és ami fontos: nincs minőségi különbség, csak más. De azért én maradok a megszokott, de valamiért meg nem unt pasasomnál.

Olyan kemény vagyok mostanában néha, mint egy kő. Ha tudom a célt, képes vagyok bármit bevetni, hogy elérjem, amit akarok. Nem tudom, hogy mindig a normális határokon belül maradok-e... abban viszont biztos vagyok, hogy igen hatékony, amit csinálok. Képes vagyok felnőtt embereket megváltoztatni, ha kell, és kell. Csak a gyerekek miatt.

Ez persze nem igaz, mert nem csak miattuk. Ők legalábbis nem kérték.

Azt mondta, hogy nézzek magamba. És bármilyen furcsa és szokatlan tőlem, de nem találok magamban semmi megbánnivalót. Biztos vagyok benne, hogy ott és akkor éppen úgy döntöttem, ahogy kellett.

Régebben folyton aggódtam, hogy talán valamit elrontottam, nem úgy kellett volna, jajmostmilesz. Most egy dolgot érzek: hogy nem számít. Akárki akármit gondol, mond, tesz, nincs jelentősége. Hogy a húgom az ellenségnek ad igazat? Tegye, ha úgy látja jónak. Csak ne akarja nekem megmondani, hogy mi lenne a helyes. Mert azt, hogy mi lenne a helyes nekem, egyesegyedül én tudom megmondani. Nincs szükségem mások kéretlen tanácsaira. Egyszerűen csak hagyjanak békén. Kérem szépen.

Nem is tudom, nem csalódás, mert mintha éreztem volna. Annyira ideges voltam tegnap, mintha tudtam volna, hogy valami gebasz lesz. Elvileg nincs, elvileg csak húzódik, de miért nem tudok én hinni ebben? Miért gondolom azt, hogy a barátja (anyám, az egyik legjobb barátja) megint csőbe húzta, persze vele engem is, és ez egészből nem lesz semmi?

Nem is az zavar, hogy oda a pénz, oda minden, ami ezzel kapcsolatos lett volna, hanem a tény, hogy bárki, még a hozzánk legközelebb álló emberek is tehetnek ilyet velünk. Akkor is, ha mi sosem tettünk velük semmi rosszat.

Azt mondaná erre az összes "mester", hogy ne legyenek elvárásaink a barátainkkal szemben, és akkor nem fogunk csalódni. Hát igen, azzal egyetértek, hogy a szeretetnek nincsenek elvárásai, de az, hogy eltűrjem, hogy mások segget csinálnak a szájukból... persze ettől még a szeretetem nem fog elmúlni (már ha tényleg volt), de az ilyen embertől akkor is szeretem távol tartani magam. Nem akarok neki rosszat, legyen boldog, de könyörgöm, ne jöjjön a közelembe, ne akarjon velem semmit megbeszélni, ne akarjon újabb és újabb ötletekkel, lehetőségekkel előállni, egyszerűen csak hagyjon békén.

Hogy félek ilyen embert szeretni? Félelem lenne, hogy tisztelem magam annyira, hogy nem hagyom, hogy hülyét csináljanak belőlem? Más kérdés, hogy biztos lehet úgy is nem hagyni, hogy mégis megmarad a kapcsolat. Bár szerintem akkor éppen attól fog megszűnni, hogy a másik rájön: már nincs hatással rám, nem hiszem el, amit mond (nyilván semmit, nem csak azt, ami tényleg nem igaz), így az egész kapcsolat annyira felületes lesz, hogy onnan már mindegy.

...........

A másik, hogy változom. Azt hiszem, hogy az öregedés miatt lehet, vagy talán a sok tapasztalat az oka?, hogy sokkal rosszabbul viselem a változást, mint régen. Bár ennek talán az a fő oka, hogy most felelősségem és kötelességem van a gyerekek miatt. Önmagamról bármikor tudok gondoskodni, nem kell pénzhez vagy máshoz ragaszkodnom, de a gyerekek... pénz, pénz és pénz.

Közben itt vannak az egymásnak totálisan ellentmondó vágyaim: szeretnék egyedül lenni, de mégis szeretnék mindenképpen a gyerekekkel és Őfelségével lenni. Szeretnék kivonulni a világból, elmenni zarándokútra, csak úgy létezni, mindenféle kötelezettség nélkül, de közben szeretnék maradni, élni ezt az életet, megküzdeni a mindennapokkal.

Nem, valójában ez nem igaz. Legszívesebben elmennék, csak úgy, bele a világba, akárhova. Dolgoznék, amikor pénz kell, de nem lenne semmim, amit elveszítve kevesebbnek érezném magam.

A.J.Christian szerint nem kell keresnünk magunkat, mert már megvagyunk. Egyet kell értenem vele ebben is, nem kell keresnem magam, mert ez vagyok én, ez a sokat változó, független függő, aki a szabadságnál csak a felelősséget értékeli többre. Talán éppen ez a legnagyobb szabadságom, hogy eldönthetem, mit is tegyek. Így aztán maradok, gondoskodom a családomról, mindenkinek megadom, amivel tartozom, hogy ennyivel is kevesebb legyen a függés, aztán ha kiegyenlítettem a számlákat, kizárólag azzal fogok foglalkozni, amivel én akarok. Kötelezettség nélkül.

...........

áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá

Őfelsége 4 hónapra Ausztriába megy dolgozni. Sok pénz, kihagyhatatlan lehetőség, de nagyon fog hiányozni.

Igényt tartok a horkolására. Mondhatni tulajdonosi jogot formálok rá.

Azt hiszem, behúzom a szíjat, hogy ha egyszer vége lesz ennek a 4 hónapnak, sokkal jobb helyzetből indulhassunk útnak megint együtt. Együtt.

Mindketten kajafüggők vagyunk. Talán ugyanaz a gyerekkori sérülés az oka, de azt hiszem, hogy ez tök mindegy, sokkal fontosabb, hogy változtatni kéne. Mindketten örömforrásnak használjuk, bár mostanában azért ő sokkal inkább képtelen bármiféle visszafogottságra ezzel kapcsolatban. 35 kilóval több, mint amikor megismerkedtünk, és ez csak rosszabbodik.

Felfigyeltem a paleolit étrendre, mert sok olyan dolgot ígér, ami nagyon szépen hangzik. Állítólag az ember sokkal energikusabb lesz, egyszerűen attól, hogy megszűnnek a gyulladásos folyamatok a testében, amiket legfőképpen a meg nem emésztett étel okoz. Vagyis ne együnk tejterméket, gabonaféléket és hüvelyeseket. És persze fura módon lefogyunk, aminek persze semmi köze ahhoz, hogy ha ezeket elhagyom, akkor csupa alacsony kalóriatartalmú ételt viszek be, így nyilván le fogok fogyni, szerintük ennek a gyulladáshoz van köze. Hát eddig csak egy napja figyelem ezt a dolgot, de már furcsállom, hogy miért nem vagyunk allergiásak a szezámmaglisztre, ha mindenféle gabonára igen?

Azt írják, hogy ez olyan étrend, amit az ősember evett, közben ezerrel ajánlják az édesítőket, mert hogy "110év alatt biztos kiderült volna, ha valami ártalmas van bennük". Meg azt is mondják, hogy csak 150 éve iszunk tejet, és milyen jól megvoltunk nélküle addig... van persze egy újfajta édesítőjük is, ami kábé négyszeres áron kapható - náluk. Hát, khm... és közben ők maguk szidják az orvosokat, mert hát őket meg a csúnya gyógyszercégek irányítják, ami tökre igaz, és eddig sem bíztam bennük feltétel nélkül, de most akkor mi is a különbség? Az, hogy őket meg az élelmiszeripar nyomja? Miért van az, hogy egy teljes kiőrlésű liszt, amit közel sem kell annyira feldolgozni, mint a finomlisztet, háromszor annyiba kerül? Kevesebb költség nagyobb haszon?

Ja és persze a zöldség és húsárúból is biót kell venni. Ezzel is tökre egyetértek, de hol??? Könyörgöm, elég nyilvánvaló, hogy ha novemberben paradicsomot eszem az vagy nagyon messziről jött, vagy itthon termett melegházban. Akkor hogyan lehetne vegyszermentes? Még talán a húsárú az, ami könnyedén lehetne bio, gondolom elsősorban a helykihasználás miatt történik minden kamu módon, meg talán mert kevesebb kaját kell adni az állatnak, ha valami plusz szarságot nyomunk bele. Ami persze vagy törvényes vagy nem. Meg ha törvényes, akkor miért? Vajon miért az az egyik és miért nem az a másik? Ki adja az engedélyt? Na ugye.

Maradjunk annyiban, hogy vagy kivonul az ember a városból, termesztésbe és tenyésztésbe fog, és akkor lesz biója, vagy eszi a szart, amit a boltokban kap. Mert hát nyilván az, köze nincs már ezeknek a dolgoknak a természetes ételekhez, és persze nyilván ez az egyik oka annak, hogy depressziósok és energiaszegények vagyunk. Pont mint az édesítők.

Beni két hónap alatt megtanult olvasni. Egy hete még csak silabizált, mára egész gyorsan rakja a betűket egymás után, végül összeolvassa, majd értelmezi. Felcsillan a szeme, amikor megérti, ami olvasott, hatalmas sikerélmény ez most neki. Azt hiszem, Dominak is megy, de mivel az iskolában még nem tartanak az olvasásnál csak a betűknél, azért nem próbálkozik. Érdekli is őt... szinte semmi sem érdekli, ijesztően hasonlít rám, nem tudom, hogy mi lesz vele, talál-e majd valamit, ami igazán megfogja. Aggódom is, ami fura. Bár a rajzversenyen meg ő lett első, talán az az irány a neki való. Jóvanmá, majd kialakul, fejezd be.

Ma van a 3. évfordulónk Őfelségével. Meg halottak napja. De ezt nem tekintem rossz ómennek:) Bár jónak sem, csak egy nap az évben. Teljesen véletlen, hogy 3 éve éppen ezen a napon utazott fel hozzám először. Leszállt a vonatról, és én ott vártam őt. Szörnyen zilált volt és igénytelen. Csak néztem, ahogy közeledik a vágányon. Akkorra már sok emberrel találkoztam így vaktában, a legtöbben nagyon zavarban voltak. Hát még akkor, amikor kiderült, hogy én viszont nem vagyok zavarban. Sokat beszéltek, mindenféle hülyeséget kérdeztek és mondtak, Őfelsége viszont képtelen volt beszélni, így aztán csak annyit mondogatott, hogy "nem mondod?". Mert a nőknél eddig bevált, hogy ha ő azt mondta, hogy "mondjad", akkor mondták. Én viszont azt kérdeztem: mit? Így csak nevettem és hallgattunk. Nehezen kezdett el beszélni. Csak olyasmit mondott, ami fontosnak tűnt, vagy nagyon földhözragadt dolgokat, vagy egészen elvont őrültségeket, amiket sosem hallottam mástól.

Hozzá képest én egy átlagos, hétköznapi ember vagyok. Az álmai is mind furcsák, nagyon ritkán van közül a valóságához, mintha nem is a nappal történt dolgok köré épülnének, hanem a saját, másik világába vinnék el. Azóta megváltozott, talán miattam került közelebb ehhez a világhoz. Hiszen dolgozni jár, átlagos emberek között, átlagos napokat él. De az öntudatából nem látom lejjebb adni... talán majd ő is finomodni fog, ahogy velem történt.

Egyre ritkábban érzem, hogy milyen nehéz vele élni. Hozzászoktam a hihetetlen makacsságához, a teljes objektivitásához, ami nem engedi meg, hogy részrehajló legyen velem, ami miatt sokszor érzem, hogy nem szeret. Hát az biztos, hogy nem valamiért szeret. Hanem csak úgy. Vagy talán tényleg nem. Csak jó velem, és miért ne.

Tegnap végül a szolfézstanárral is sikerült találkoznom, végeredményben megállapíthatom, hogy a fiaim megint úgy adták elő a történetet, hogy a fele sem igaz. Talán csak a saját fejükben megjelenő ijesztő képek miatt... nem tudom. Mindenesetre a tanárnők jófejek voltak, szerintem mostantól minden rendben lesz. A fiúk pedig kénytelenek lesznek beilleszkedni, majd én tartom bennük az önálló véleményre való hajlamot.

Most ez jó, minden sínen van, megterveztem sok mindent, és ha sikerül betartani (mert semmi nem jön közbe), akkor tavaszra megint minden könnyebb lesz. Egyrészt a havi nyolcvanezer, amit félre tudnék tenni, ha nem költeném a pénzt erre meg arra, igencsak megdobná a helyzetem... mennyi is az, április-ra 400ezer (négyszázezer!!!) forint, anyám, még sosem tudtam ennyi pénzt összegyűjteni munkából. Ebből ki tudnám fizetni az összes tartozásom, aztán persze kezdhetném elölről a gyűjtögetést, de azt már magamnak gyűjthetném - meg persze nyári táborokra, iskolakezdésre. És ebbe az összegbe nem is számítottam bele a jutalmakat, lesz 13. havi fizetés állítólag, sőt a 14-ről beszélgetnek a cégnél, mert mindenkinek viszket a tenyere, hogy még többet kapjon. Hát én már ezt is nagyon soknak érzem, persze el tudnám költeni a dupláját is, de arra még kicsit edzeni kell, hogy még több jöjjön a kasszába. És a mi munkánkért többet kapni... a cég fele nem dolgozik rendesen, munkaidőben sétálgatnak, beszélgetnek, virágot öntöznek, ezt meg azt csinálnak. Én magamon is érzem, hogy bírnék többet - ha lenne mit csinálni. Sokszor nincs, várni kell, az idő üresen telik. De már nem idegesítem magam rajta, ha nekik jó, hogy a semmiért fizetnek, akkor legyen.

Ez meg az egyik kedvencem:

Rájöttem egy nagyon fontos problémára, amire nem tudom, hogy mi a megoldás. Talán nincs is.

Az általános iskola nem csinál mást, mint betör. Beigazít a társadalomba, skatulyába rángat. Kérdeztem a tanárnőt, hogy vannak-e olyan feladatok, amik kreativitást igényelnek, és ő nagy mismásolás után csak kinyögte: nincsenek, majd később lesznek. Erre azt kérdeztem, hogy nem fog addig eltűnni a gyerekek alapvető kreativitása, amit beléjük neveltem? Azt felelte, hogy nem.

Napok óta foglalkoztat a gondolat arról, hogy kivehetném őket a suliból, és itthon taníthatnám őket. Ha beosztanám az időt, ahogy kell, menne, mint a karikacsapás. Sokkal többet tanulnának sokkal rövidebb idő alatt. Azt mondják az okosok, hogy minden olyan gyerek, aki magántanuló volt, sokkal többet hozott ki magából. Logikus: személyre szabott tanmenet.

Csakhogy... mi van, ha éppen azt kéne megtanulniuk, ami nekem sosem ment: elfogadni mások szabályait.

Bár hülyeség, letettem az érettségit anélkül, hogy 12 év alatt egyszer is komolyabban tanultam volna, most meg ilyen vagyok. Az iskola nem tudott megtörni, bedarálni, bár az is igaz, hogy kevés a használható ötletem. Bár a fantázia hiánya talán nem függ össze az elnyomott gondolkodással. Talán csak egyformák vagyunk Domekkel, sokszor fogalmunk sincs, hogy mit kezdjünk magunkkal, motiváció nulla, nagynulla, csak azt érezzük, hogy sok minden unalmas, semmit sem szeretünk igazán. Csinálni.

Nem tudom, hogy ha kötelező lett volna egy bizonyos dolgot csinálnom évekig, akkor megszerettem volna-e annyira, hogy tovább csináljam. Nem tudom, hogy érdemes-e ezt a gyereket biztatni, hogy ne adja fel, amit csinál, akármi is az, hátha megszereti.

Nem tudom, hogy mi lenne a jó döntés. Így aztán valószínűleg maradok középen.

Kúúúrvára nehéz együtt dolgozni másokkal. Főleg, ha azok a mások szarnak bele, nem azt csinálják, amit kéne, egyszóval megbízhatatlanok. Miért kell, hogy olyan emberektől függjön a munkám, akiket ellenőriznem kell? Itt az új lány, de ahelyett, hogy jót hozott volna, csak rosszabb lett a helyzet. Két nap alatt háromszor derült ki, hogy figyelmetlen, innentől nem tudok bízni benne. Folyton ellenőrizzem, hogy mit csinál? Hogyan végezhetnék el egy munkát, ami az övére épül, ha lehet, hogy minden, amit csinálok rossz, mert ő már az alapokat elrontotta?

Na ja, szarjak bele, végülis nem az én bajom, ha kétszer kell elvégeznem egy munkát azért,  mert mások már eleve beleszarnak. Talán tényleg magamat kell megváltoztatnom, szép nyugodtan eltölteni a 8 órát, felmarkolni a lét, és kész. A nagy többség teljes lelki nyugalommal teszi ezt. De nekem nem fog menni. Ha már valamit csinálok az legyen rendes, hibátlan, használható, stb. Legyen értelme. Mert ha nincs, akkor végül kiderül, hogy semmit sem alkottam, amitől a dolgok picit megmozdultak volna.

Pedig hát megint AJC-t olvasok, és valami olyasmi azért szerepel benne, hogy a lényeg a teremtés. A bennünk lévő energiát átalakítani valami mássá. Részemről valami olyanná, amire szükség is van. Jelen esetben pontosan betartott szabályokra, gondosan felvezetett adatokra.

Az a vicc, hogy ezt már leírtam. Más munka, minden más, de a dolgok nem változnak. A nemtörődöm emberek visszahúzzák az alkotást.

Bár nézhetem úgy is, hogy az előző munkahelyemen a szigorúságomat kellett rendcsináláshoz használnom, jelen esetben pedig a precizitásomat. Mert ha ez a mostani hatalmas terv kész lesz, akkor az valami nagy lesz, valami, ami könnyebbé teszi és összefogja a dolgokat. Mindenképpen hasznos,és tiszta, áttekinthető. Szép. Még ha csak egy irattári rendszerről van is szó.

És hát ne felejtsük a lényeget: a sok pénz, amit keresek, arra kell majd, hogy eljuthassak a házhoz, amire annyira vágyom. Nincs is olyan messze.

Hazafelé elestem a lépcsőházban, pedig már évek óta nem estem el sehol, aztán az előbb kiöntöttem a földre az összes káposztasalátát, amit előtte egy perccel szedtem a tányéromba. Nagyon ritka, hogy bármit is elejtsek. Így aztán úgy döntöttem, hogy ma már nem csinálok semmit, abból talán nem lesz baj.

....

Azt mondják, hogy Dórinak hívják a lányt, aki gyesről jön vissza holnap, és közvetlen munkatársam lesz. Vannak némi reményeim felé... azt hiszem, ideje, hogy találkozzam valakivel, akivel lesz kedvem a munkán kívül másról is beszélgetni.

Hm. Oké, én tényleg nagyon őszinte ember vagyok, de úgy tűnik, hogy nekem is vannak legbelsőbb, nehezen megbeszélhető dolgaim.

Talán csak a félelem miatt, hogy ... na igen, erről egy Zorán szám jutott eszembe:) Hát persze, hogy nincs fent jutubon, de itt meg lehet hallgatni 1 percet, (a tizenegy dalon van, az a címe, hogy szeretnél-e még), ó, hogy én hogy szeretem még mindig Zoránt orrhang ide vagy oda. Szerintem óriási, ahogy ezeket a szövegeket olyan hangulatba teszi, amitől sokkal jobban átjön az egész. Szeretem, na.

És igen, félek, hogy mi van akkor, ha igazán, teljes mélységben őszinte vagyok, és olyan dolgokat mondok el, amik ijesztőek, amik nem felelnek meg semmiféle elvárásnak, amik a kapcsolatunkat nem szebbé, hanem kétségesebbé teszik.

Mert legtöbbször elég csak hagyni, hogy szó nélkül menjen az idő. A dolgok össze- vagy szétérnek, senki nem marad meg az eredeti állapotban, és hát hiába minden, ha több a jó, mint a rossz. Ha több az ölelés, mint a veszekedés, ha jobban szeretlek, mint bármiféle külsőséget, ha még mindig felfelé nézek rád, akkor a kétségek elhallgatnak, és nem marad ott semmi más, csak te meg én.

Tudom, pontosan tudom, hogy minél jobban kiadom magam, annál szorosabb lehet, annál valódibb, annál többet ér. Félek. Félek, hogy mi van, ha mégsem. Félek, hogy ha teljesen és igazán megismersz, akkor rájössz, hogy mégsem én vagyok az, aki mellett szeretnél reggelente felébredni.

Nem tudom, hogy merem-e folytatni úgy, ahogy eddig, amikor még nem tudtam, hogy te is olvasod. Mint ahogy azt sem merem elhinni, hogy téged tényleg érdekel. Te, Őfelsége.

+

Hát ez kész. Függő vagyok. Függök egy embertől, és még csak nem is értem, hogyan és miért. Semmi köze ennek a valósághoz, hiszen a valóságomban teljes mértékben önellátó vagyok, emiatt egy ilyen közvetlen kapcsolat inkább teher, még több munka, semmint könnyítés az életemen.

Semmi nem változott most, hogy nincs itt. Vagyis de, pozitívan. Mert nagyobb a rend, kevesebb a kosz, nagyobb a csend, kevesebb kaját kell vennem, minden ott van, ahol hagytam. De közben minden gondolatom ő. Tegnap volt pár perc munkaidő alatt, amikor nem rá gondoltam... bár ez nem konkrét rágondolás, inkább csak a hiány nyomta rá magát a perceimre, óráimra, de ez jó volt, csak akkor esett le, hogy megtörtént, amikor újra folytatódott ez a totál értelmetlen és számomra érthetetlen hiányállapot, aminek ő a középpontja.

Az az igazság, hogy nagyon szívesen megszüntetném ezt a dolgot. Nagyon egyszerű lenne: szakítanom kell vele. Eltelne egy év, talán kicsit több, és nem jutna többé eszembe, vagy csak ritkán. Megszűnne a hiány is. Bizonyára mástól kezdenék függeni, de ismerve a helyzetet, többé nem engedném meg egy embernek sem, hogy ilyen érzést váltson ki belőlem. Vagyis nem engednék senkit közel magamhoz... függenék inkább egy tárgytól (hát ezt kevéssé hiszem), egy tevékenységtől, bármitől, ami nem megy el, és nem hagy magamra.

Vajon honnan ered ez az egész? Nem emlékszem a gyerekkori traumákra, csak összességében arra, hogy nagyon egyedül éreztem magam folyton, hogy senkinek sem számítottam igazán. Tudatosan visszanézve ez egyáltalán nem volt igaz, talán csak többet akartam, mint amit normálisan elvárhattam volna...? Beni lesz ugyanilyen, talán ugyanazt a traumát okoztam benne, mint annak idején bennem a szüleim? Tegnap, mikor már nagyon untam, hogy állandóan rá kell szólni, hogy jöjjön, egy helyen elindultam nélküle. Iszonyúan megijedt és sírva fakadt, hiába beszéltük meg ezerszer, hogy sosem hagyom ott sehol, és még nem is tettem soha. Sőt, az évekkel ezelőtt rendszeresen mondott: "itt hagylak, ha nem jössz"-ről is teljesen leszoktam, lefogadom, hogy anyám is mindig ezt mondogatta nekem. Mondjuk engem ott is hagytak párszor, bár nem hiszem, hogy így, mert nem mentem, de előfordult nem egyszer, hogy egyedül kellett hazamennem két kilométeren és az erdőn keresztül, mert apám nem jött értem az iskolába. 6-7 éves voltam akkor. De Benit még soha sehol nem hagytam ott, Őfelsége egyszer régen elfelejtett értük menni időben, de hazaértem mire bezárt az ovi, így még idejében el tudtam szaladni a fiúkért.

A gyerekeimet talán még megtaníthatom bízni (talán nem), de én így felnőtt fejjel miért élem át újra és újra ezt a dolgot, miért van nekem ennyire szükségem egy másik emberre? Mintha a levegő összetétele lenne más most, hogy nincs itt, alig bírok létezni. Persze ebből semmi sem látszik, talán csak annyi, hogy rosszabb a kedvem, ő pedig nem értette, amikor megmondtam neki, hogy letörlöm az msn-t, mert borzasztóan szarul esik, hogy nem az első dolga volt velem beszélni, amikor hazaért. Mondjuk a második sem volt, talán napokig eszébe se jutott volna, hogy én a világon vagyok, és ez a gáz.

De közben ezt sem értem: mielőtt elment, napokig egyre többet voltunk együtt, nagyon sokat ölelkeztünk, és ő volt az, aki az utolsó reggelen alig bírta elengedni a kezem búcsúzásnál. Aztán elmegy és eszébe se jutok? Oké, hogy ő valahova ment, nem dolgozni, hanem a régi életébe, ahol tizenakárhány évet töltött az anyukájával és a barátaival, amihez nyilván kötődik, csak lassabban, talán sokkal mélyebben is, mint ahogy én kötődöm bármihez is. Mert neki nem számít az idő, hónapokig nem beszél a barátaival, mégis egyértelmű számára, hogy az a kapcsolat élő és bármikor folytatható.

Annyira máshogy éli meg a szeretetet... és talán ez az, amiért nem tudom érteni, ezért érzem úgy, mintha nem szeretne. Mondjuk ha összehasonlítom azzal, amikor még tényleg szerelmes volt belém... hazament és az első dolga volt nekem írni msn-en. De hát most több, mint egy évet voltunk együtt, azóta nem is volt otthon, bizonyára voltak fontosabb dolgai is, mint nekem írogatni.

Igen, szó szerint úgy érzem magam, mintha elhagytak volna, mintha egyáltalán nem szeretnének. Jobban mondva egyes számban. Elhagyott, nem szeret. Miért kell nekem ezt a fájdalmat átélnem? Miért hagyom magam? Miért kell nekem egy ennyire zárkózott, magának való embert szeretnem?

Jellemző, az én betegségem az övével szemben. Az enyém a függés, az övé totális zárkózottság. Nekem a függéstől kéne megszabadulnom, neki pedig jobban kéne bíznia az emberekben, hogy szeretni tudja őket. Tényleg nem szeret, ahogy mondta is már sokszor. Aztán javítja, "persze szeretlek...", csak nem úgy, értem én. Mindezt úgy, hogy azért szerettem bele, mert olyan nagyon szerelmes volt belém. Úgy, ahogy még soha senki. Aztán megszűnt a lángolás, ami szó szerint volt, olyan volt, mint egy kályha, fűtötte belülről az érzelem, azóta sokkal hűvösebb a bőre. És a valóság ez. Ő egy csalódott, bizalmatlan kőszikla, én pedig egy őfelé teljes mértékben nyitott, érzelmileg függő ember vagyok, aki ráadásul egyetlen embertől függ mindig, nehogymár valami megkönnyítse a dolgot. Ha több embert szeretnék, akkor ez a gond eloszlana, de én igazán, ragaszkodóan, szükségletszerűen csak nagyon kevés embert szeretek. Most leginkább őt.

Gőzöm sincs, hogy mi a megoldás. Jobban kéne bíznom magamban? Jobban kéne tudnom, hogy szerethető vagyok és ha elhagynak, akkor lesz más, aki szeret? De hát ezt tudom, mindig sorban álltak, mindig lenne jelentkező, de én persze tökéletes megérzéssel szúrtam ki megint azt az embert, aki bántani fog, aki újra emlékeztet rá, hogy engem nem szeretnek.

Azt mondják, hogy az okosok változtatnak az ilyen kapcsolataikon, miután rájönnek, hogy milyen ember bántja meg őket folyton, legközelebb másmilyen embert választanak. Olyat, aki mellett boldogok lehetnek. Az én esetemben olyat, aki képes szeretni... mert ő nem képes, tudom. Egy év alatt egyszer sem hívta fel az édesanyját, pedig azt állítja, hogy tényleg szereti. A barátai is mind kénytelenek keresni őt, ha akarnak valamit, mert ő nem fogja keresni őket, vagy csak nagyon sok idő elteltével. Teljesen jól megvan egyedül. Vagy talán csak így alakítja az életét. Ezért bújik a számítógépbe, ezért bújik a tespedésbe. Olyan, mintha szeretne lusta lenni, de én tudom, hogy ez nem teljesen igaz. Mert vannak céljai, és tesz is értük, kifejezetten tevékeny, ha ilyesmiről van szó. Bármiről, ami érdekli. Most meg csak annyi van a blogjában: Test, rest. Na igen.

Azt hiszem, hogy nem túl nagy kérés azt várni, hogy ne szakítsa meg a köztünk lévő köteléket azzal, hogy egy szót sem szól hozzám, amikor tehetné.

Á, meg is van. Msn. Amikor ő a másik gépnél leül elé, az nekem olyan, mintha egy társaságban lennénk. És amikor ő nem szól hozzám ezen keresztül, akkor olyan, mintha együtt elmentünk volna valahová, de ő nem szólítana meg, nem ölelne át, úgy tenne, mintha ott sem lennék. Mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, mintha nem öleltük volna át egymást olyan szorosan, hogy fájjon, mielőtt elment.

Őfelsége hazautazott a hétre, és hiányzik. Nem is tudom, hogy miben... mert a teste maga vagy a rendetlenségei nem. Talán a kapocs és a biztos léte. Hogy itt van, megölel, éjszaka horkol. Szeretem, hogy horkol, nem zavar. Nem értem, hogy miért.

Talán hogy van kihez szólni. Olyan ritkán van kedvem mondani valamit valakinek, neki se sokszor, de most még azt a keveset se mondhatom el. Igazából nem rossz egyedül, sokkal könnyebb. Senki nem vár semmit.

És most Őfelsége hiába írogat nekem az msn másik oldaláról, mintha egy világ lenne köztünk. Tudom, hogy benne ilyenkor sem változik semmi, de bennem igen. Nekem ez üres és érzéketlen. Mintha ő lenne az.

Vártam a beígért vihart, de nem jött. Szél, szelecske, esőcske, semmi égzengés, tornádó. Szélsőségtelenség. Senki nem értette, hogy miért akarok én vihart, elmesélték, hogy féltik a cserepet a tetőn, és más efféléket.

Nekem meg az jutott eszembe, hogy ha felkapna egy ilyen tornádó és magasba repítene, akkor kipróbálhatnám, hogy milyen a repülés, úgy, ahogy megálmodtam.

Régen sokszor álmodtam azzal, hogy repülök, sokszor rémálmokat, üldözött egy arctalan izé, én meg szaladtam előle, aztán mikor elért volna, végre sikerült magasba emelkednem a kitárt karjaimmal, és repültem, megkönnyebbülve, boldogan. Aztán évekig semmi, a nagy zűr közepén sosem álmodtam repülést. Kábé egy éve volt, hogy megint igen, de ez nagyon más volt, mint az előzőek. Repültem, de mint a hal a vízben. Semmi nekirugaszkodás, kínlódás, karkitárás, csak sima dugóhúzók a levegőben, mint ahogy egy repülő teszi, csak ezt én, egyedül csináltam. Karjaim a testem mellett, hogy még könnyebben menjen a forgás, és úgy repültem, annyira magától értetődően, ahogy még a madarak sem tudják, hiszen szárny nélkül nekik sem megy.

Azt hiszem, hogy azt jelenti, ami velem történt. Elrugaszkodtam, nagyon nagyot ugrottam, majdnem padlót is fogtam a gödör mélyén, de aztán megéreztem a módját, és elkezdtem emelkedni. Repültem, gond nélkül, félelem nélkül, ahogy mindig kéne.

Azóta megint nem megy szerintem. Nem álmodom semmi félelmeteset vagy akárcsak arról, hogy kínlódom valamivel, és nem is teszem, csak éppen nem történik semmi, ahogy az életemben sem. Fenntartom az állapotot, amit elértem a repüléssel, és mindig-mindig magasabbra jutok, de ez már nem repülés, csak bandukolás egy hegyoldalon felfelé.  Meredekecske, esőcske, szelecske. Pedig én a viharok embere vagyok.

Sosem felejtem el, amikor megkérdeztem anyám, hogy mit kaptam én az apámtól. Azt felelte, hogy a kritikai érzékemet. Akkor, abban a pillanatban azt gondoltam, hogy hát igen, ez már valami. Azóta meg rájöttem, hogy ennél nagyobb átkot nem is kaphattam volna.

Sokszor gondolok erre azokban a helyzetekben, amikor nem találom a helyem. Mert ezt persze magamnak köszönhetem. A saját hibám, hogy borzasztóan nehezen illeszkedek be egy társaságba. Sőt, azt hiszem, hogy ez nem is fog megtörténni. Sosem leszek része igazán... hm, biztos akadna olyan társaság, ahol könnyen menne, ahol hozzám hasonló emberek is vannak. De se az előző, se a mostani munkahelyem nem ilyen. Megint bekerültem olyan emberek közé, akik... olyanok közé, amilyen én is voltam pár éve. Legalábbis részben. Mert nekem régen sem jutott eszembe mások háta mögött kibeszélni őket anélkül, hogy szemtől szemben megbeszéltem volna a velük kapcsolatos gondom. Nem jutott eszembe a főnökhöz rohangálni, hogy ott mószeroljak be bárkit is, vagy rákérdezzek, hogy ő megtette-e. Nem jutott eszembe mások előtt megalázni a beosztottaimat, éreztetve, hogy húdefontosember vagyok. Akkor miben is voltam ugyanilyen... abban, hogy eszembe se jutott, amikor kimondtam valamit, hogy az a másiknak esetleg fáj. Totál érzéketlen voltam mások érzelmeire, már persze ha azok eltértek a saját személyiségem érzékenységétől. Szerettem gúnyolódni. Bárkit a földbe döngölni pár jól irányzott szóval, aki nem volt elég okos hozzá, hogy értse, vagy elég bátor, hogy visszavágjon. Most meg a bicska nyílik ki a zsebemben, ha meghallom, hogy mást így bántanak. Nem is szoktam szó nélkül hagyni.

Az az igazság, hogy nem szeretem az embereket. Szeretném szeretni őket, de nagyon kevés embert ismerek, akit tudok annyira tisztelni, hogy eljuthassak arra a szintre, hogy szeressem. Tudom, hogy ez most megint kicsit hangulat... jobb napokon simán elsiklom a probléma felett, olyankor mindenkit szeretek... vagy csak közönyös vagyok a szarságaikra. Legyintek. De hát mi mást tehetnék. Fogadjam el, hogy ilyen az ember, ezekkel a tulajdonságokkal is rendelkezik? Vagy fókuszáljak a jó tulajdonságaikra - hát végülis ezt szoktam tenni. Ha van rá energiám.

Nem, valóban nem érdekel, hogy ők szeretnek-e engem, de az nagyon is érdekel, hogy én szeressem őket. Ha nem tudom szeretni őket, akkor el kell mennem onnan, ahol ők vannak. Nem szeretnék megint állást változtatni.

Egyszerűen megőrülök tőle, ha irányítani akarnak. Totál felidegesít, amikor az iskolában úgy adják be a soron következő 14ezer forintos foglalkozást, mintha ők tennének szívességet, ráadásul úgy tálalják, mintha lenne választási lehetőség, mintha mondhatnék nemet, de kurvára nem mondhatok. Talán nem is lennék ennyire ideges az egésztől, ha lenne valódi választásom, talán simán kifizetném (a persze nem is ennyit, mert egy csomó holmit is kell majd venni hozzá), ha nem építené be a tantervbe, mintha kötelező lenne a kibaszott mindenféle izé, mert neki persze unalmas sima tornaórát tartani. Hú de nagyon dühös vagyok, mert ez a nő eddig 130ezrembe került, de még srófolja, mindez egy másik iskolában fele ennyiből megúszható lett volna. 20ezer a tankönyvcsomag fejenként, aztán másnap látom a kerületi újságban, hogy a tankönyvcsomag egy elsősnek 6800... hát baszki mi vagyok én, valami csekonicsbáró, akit le lehet húzni, mert az... micsoda is? Ki a francnak jó ez? A tanárnő szépérzékének tisztelgünk ezzel az összeggel?

És mégis mit tehetnék... egy jó nagy semmit.

Ugyanennyire dühít a munkahelyemen, hogy órákat kell várni, amíg sorra kerítenek minket az informatikusok, mert "mi vagyunk az utolsók mindig". Hát én nem hagytam annyiban és bementem az éppen kajáló társasághoz, hogy mégis mikor kegyeskednek jönni? Már rég vége a többiek munkaidejének, de órák óta várunk, ők meg kajálnak... na de persze kedves voltam, így aztán egy órán belül kész lett minden, amire vártunk. De ezt legalább egy bátor lépéssel megoldottam. Valahogy nem érzem a félelmet, amit a többiek éreznek a főnökökkel szemben. Na és ha főnök... neki is az a dolga, hogy a legjobban menjen minden. Ha én megteszem a tőlem telhető legjobbat, akkor tegye ő is.

Na írtam a tanárnőnek levelet. Próbáltam nem túl dühösen fogalmazni, de azért érezze, hogy nem játszhat szabadon a pénztárcánkkal. Valahogy szembesíteni kell ezeket az embereket, hogy ők szolgálják a gyerekeket, és nem a gyerekek (és a szüleik) őket.

Az ágyon ült, gitározott, éppen egy perccel azután, hogy megbántott. Néztem a szakállas arcát, ugyanolyannak láttam, mint két éve, amikor még többször ült a lakásban gitárral, mint nélküle, és és rájöttem, hogy akármi is van, akárhányszor is bánt meg, akárhányszor is fő a fejem miatta, ő az én emberem. Jobbá tesz, ébren tart - életben tart.

Vicces érezni, hogy félek az emberektől. Lefogadom, hogy a legtöbb ember ugyanezt érzi, csak ők a sok beszéddel palástolják. Furcsa ez, mert persze nem igazi, konkrét félelem, hanem valami visszatartó erő, ami miatt az emberek folyton hülyeségeket beszélnek, mert a csöndtől is félnek. Na igen, a csend nagyon intim tud lenni, abban már figyelem van, ott minden, ritkán elhangzó szónak jelentése lehet, és van is.

Így aztán csak álltam ott a WC-ben, amikor a vörös hajú lány a hajamról beszélt, aztán válaszoltam, és persze minden rendben volt, de egyértelműen éreztem a testem körül a páncélt, mintha még mindig bennem lenne az a kislány, aki folyton behúzta a nyakát, mert számított a bármelyik pillanatban érkező pofonra.

Közben egészen biztos vagyok benne, hogy nem érhet bántódás, és amikor azt mondom, hogy "nem bízom bennük", akkor azt is tudom, hogy nincs is szükségem rá, hogy bízzam bennük, mert magamban viszont bízom. Legtöbbször:) Igen, tudom, hogy a kettő összefügg, olyankor félek tőlük, amikor nem bízom eléggé magamban. És éppen ez a vicces, mert itt belül már jó régóta tudom, hogy mennyire értelmetlen minden félelem, mennyire felesleges minden távolságtartás. Egészen biztos vagyok benne, hogy alapvetően sérthetetlen vagyok, a legtöbb, amit elvehetnek tőlem, az ez a kétlábonjáró test, éppencsak ruha, amit ezekre az évekre kaptam. Elhasználódásig. Csak néha túl közel van az, amit a szememmel látok, és olyankor elfelejtem ezt. Belefeledkezem a mindennapokba, a villamos sárgájába, a majonéz ízébe, a gyerekek hangjába, Őfelsége ölelésébe, az utcai forgásba. A mátrix működő részévé válok, a betegségeit is magamba engedem.

Azt hiszem, hogy a gyerekekhez van köze. Ők az én vesztenivalóm, miattuk várok, mutatok mást, mint aki vagyok, vagy legalábbis visszafogom, eltitkolom magam. És néha félek az emberektől.

Tegnap este fogorvosnál voltunk a fiúkkal. Már két doki is azt mondta, hogy semmi gond a fogakkal, de én első pillanattól láttam a fogkövet, és persze, hogy nekem volt igazam. Mondjuk ilyet, hogy úgy nő ki az új fog, fogkővel... így aztán a fiatal dokinő leszedte. Aztán nem fogadott el érte pénzt. Mikor elkértem a névjegyét (azért, mert nagyon jófej volt a fiúkkal), kiderült, hogy még csak negyedéves hallgató, és tulképpen gyakorlaton van. Aztán elhívott a másik gyakorlati helyére, ahol ingyen meg tud csinálni egy csomó mindent a számban. Hát lehet, hogy csak elszoktam a rendes orvosoktól (vannak olyanok?), de lehet, hogy csak ennyire szerencsés vagyok már megint.

Ma másodszorra találkoztam ezzel a mondattal, pedig még soha azelőtt. És hát de kurvára igaz és fontos.

"Ha nem vigyázol valamire, nem érdemled meg, hogy a tiéd legyen."

Tegnap véget ért az első hét, ráadásnak egyből "csapatépítő bulival". Nem mondom, hogy ez álmaim állása, de összességében igencsak nagy minőségi ugrás az előző helyhez képest. Nagy hátrány, hogy már most mindenki látja, hogy jóban vagyok a főnökkel, és szerintem innen mindegy, hogy tudják, hogy rokonok vagyunk, vagy azt hiszik, hogy az ágyát melegítem. Szerencsére Gabika (istenem, nem tudom megváltoztatni, hogy a 6 éves kora óta megszokott nevén szólítsam), szóval "Gábor, a főnök" már elkezdett dolgozni azon, hogy egy számomra sokkal testhezállóbb állást kérjen, vagyis hozzon létre, mondván szüksége van egy jó asszisztensre, aki ugyanolyan agilis, mint ő. Talán tényleg az ikrekségünk teszi, hogy mindkettőnknek szükségünk van a változásokra, nehezen viseljük a monoton munkát. Viszont nagy különbség köztünk, hogy ő nagyon tehetséges diplomata, én meg ugye szinte rögtön mondom, amit gondolok, egyenesen, kertelés nélkül. Mindenképpen jobb lesz, ha szépen, csöndben végzem, amit mondanak, aztán majd lesz ez még jobb. MÉG jobb, mert most is jó. Mindig mondom, hogy egy mázlista vagyok, és tényleg.

A gyerekekkel is minden oké, sőt több, nagyon szeretik az iskolát, a reggeli koránkelés is egész jól megy, minden olajozottan működik, mintha már rég begyakoroltuk volna. Egyelőre sehol egy probléma, de persze majd lesznek, de megoldjuk, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

Hm, mi is van még. Talán csak annyi, hogy milyen jó, hogy pia nélkül is képes vagyok jól érezni magam egy buliban, egy olyan buliban, ahol szerencsére mások is vannak így ezzel, és pár durván részeg embert leszámítva mindenki megelégedett a beszélgetéssel, a jó vacsorával és a közös játékkal. A legjobban valakinek az  iszonyatosan jó és baromi nehéz fényképezője tetszett, amin csak azt tudtam, hogy tekergetni kell az objektívet és lenyomni a gombot, de nagyon jó képeket csináltam. Sokat. A legjobban a portrék tetszenek, arcok egészen közelről, olyan közelről, hogy már mindenki szépnek látszik, de tényleg, mindenki.

De ahogy most nézem, azért lehettek annyira szépek tegnap este, mert a végére megszerettem őket. Ezek az idegenek, mint ez a lány is, nem tetszenek.

Ja és cím. Hajnal 5-kor kidobott az ágy, tele vagyok energiával, már félig kitakarítottam a lakást, és ez nagyon jó, olyan nagyon régen éreztem már ennyire tisztán, hogy jó élni, hogy jó reggel felkelni, hogy van miért mosolyogni.

Jaj most megtaláltam a szőke cipős blogját megint. Azon belül Korim. Korimot láttam egyszer a Király utcában a bringájával. Sütött róla a szokásos megközelíthetetlenség. Tényleg olyan, mintha nem lennének érzelmei, megfagyott vagy elbújt, végülis mindegy. Szeretem, ahogy ír. A masnis nem bujkál már, biztos lekopott az üldözője. Talán még hiányzik is neki. Absztrakt asszociációk, szürreális képek írója volt ő, akkor régen, amikor a cseten megismertem. Most, hogy vége az egyetemnek, ő is felnőtté változik, elveszíti az akkori friss ötletességét. Mindenkivel ez történik. Talán szerencsés az, akiben eleve nincs meg a tehetség, nincs is mit elveszítenie. Mert megtörténik, kivétel nélkül. Őfelsége még csak egy éve dolgozik, de már elvesztek a versei, amik úgy folytak belőle, gondolkodás nélkül, és annyira tökéletesen, hogy nem kellett javítani rajtuk. Valójában a szocializálódás mindent kiöl az emberből, ami értékes.

Kicsit kitekintenék. Ha érezném, hogy bármi is érdekel, az olyan lenne, mint egy új nap. Talán a kötődés hiánya teszi. Bárkik lehetnének, bármi lehetne a feladat, éppen ugyanígy viselkednék. Figyelem őket, hátha meglátok valamit, ami más, ami többre mutat a megszokottnál, de itt is ugyanaz a szempont: státusz, fizetés, "énvagyokajobb", "jajdeszarnekem", viccelődjünk a szexszel (ezt vajon hogy kell írni?), "ti mit vesztek fel a buliba?". A csendesek egyelőre túl csendesek, de van időm. A legcsendesebb úgyis én vagyok most.

Mit is mondhatnék magamról?

Totál lefárasztott ez a sok első nap. Minden szokatlan és idegen, nem mondhatnám, hogy rosszul érzem magam ettől, de nem ártana már egy olyan hazamegyek érzés. Tudom, hogy pár hónap és olyan lesz, de az még pár hónap.

Ha belegondolok, hogy akarok-e megint megszokni egy helyet, aztán továbbmenni Svédországba vagy kitudjahova... nem mondhatnám, hogy van kedvem elmenni. De az is lehet, hogy eljön majd megint az idő, amikor változtatnék, amikor lenne erőm őfelsége kedvéért a világ végére elmenni. Most nincs.