görbeforgó

Hát ez kész. Függő vagyok. Függök egy embertől, és még csak nem is értem, hogyan és miért. Semmi köze ennek a valósághoz, hiszen a valóságomban teljes mértékben önellátó vagyok, emiatt egy ilyen közvetlen kapcsolat inkább teher, még több munka, semmint könnyítés az életemen.

Semmi nem változott most, hogy nincs itt. Vagyis de, pozitívan. Mert nagyobb a rend, kevesebb a kosz, nagyobb a csend, kevesebb kaját kell vennem, minden ott van, ahol hagytam. De közben minden gondolatom ő. Tegnap volt pár perc munkaidő alatt, amikor nem rá gondoltam... bár ez nem konkrét rágondolás, inkább csak a hiány nyomta rá magát a perceimre, óráimra, de ez jó volt, csak akkor esett le, hogy megtörtént, amikor újra folytatódott ez a totál értelmetlen és számomra érthetetlen hiányállapot, aminek ő a középpontja.

Az az igazság, hogy nagyon szívesen megszüntetném ezt a dolgot. Nagyon egyszerű lenne: szakítanom kell vele. Eltelne egy év, talán kicsit több, és nem jutna többé eszembe, vagy csak ritkán. Megszűnne a hiány is. Bizonyára mástól kezdenék függeni, de ismerve a helyzetet, többé nem engedném meg egy embernek sem, hogy ilyen érzést váltson ki belőlem. Vagyis nem engednék senkit közel magamhoz... függenék inkább egy tárgytól (hát ezt kevéssé hiszem), egy tevékenységtől, bármitől, ami nem megy el, és nem hagy magamra.

Vajon honnan ered ez az egész? Nem emlékszem a gyerekkori traumákra, csak összességében arra, hogy nagyon egyedül éreztem magam folyton, hogy senkinek sem számítottam igazán. Tudatosan visszanézve ez egyáltalán nem volt igaz, talán csak többet akartam, mint amit normálisan elvárhattam volna...? Beni lesz ugyanilyen, talán ugyanazt a traumát okoztam benne, mint annak idején bennem a szüleim? Tegnap, mikor már nagyon untam, hogy állandóan rá kell szólni, hogy jöjjön, egy helyen elindultam nélküle. Iszonyúan megijedt és sírva fakadt, hiába beszéltük meg ezerszer, hogy sosem hagyom ott sehol, és még nem is tettem soha. Sőt, az évekkel ezelőtt rendszeresen mondott: "itt hagylak, ha nem jössz"-ről is teljesen leszoktam, lefogadom, hogy anyám is mindig ezt mondogatta nekem. Mondjuk engem ott is hagytak párszor, bár nem hiszem, hogy így, mert nem mentem, de előfordult nem egyszer, hogy egyedül kellett hazamennem két kilométeren és az erdőn keresztül, mert apám nem jött értem az iskolába. 6-7 éves voltam akkor. De Benit még soha sehol nem hagytam ott, Őfelsége egyszer régen elfelejtett értük menni időben, de hazaértem mire bezárt az ovi, így még idejében el tudtam szaladni a fiúkért.

A gyerekeimet talán még megtaníthatom bízni (talán nem), de én így felnőtt fejjel miért élem át újra és újra ezt a dolgot, miért van nekem ennyire szükségem egy másik emberre? Mintha a levegő összetétele lenne más most, hogy nincs itt, alig bírok létezni. Persze ebből semmi sem látszik, talán csak annyi, hogy rosszabb a kedvem, ő pedig nem értette, amikor megmondtam neki, hogy letörlöm az msn-t, mert borzasztóan szarul esik, hogy nem az első dolga volt velem beszélni, amikor hazaért. Mondjuk a második sem volt, talán napokig eszébe se jutott volna, hogy én a világon vagyok, és ez a gáz.

De közben ezt sem értem: mielőtt elment, napokig egyre többet voltunk együtt, nagyon sokat ölelkeztünk, és ő volt az, aki az utolsó reggelen alig bírta elengedni a kezem búcsúzásnál. Aztán elmegy és eszébe se jutok? Oké, hogy ő valahova ment, nem dolgozni, hanem a régi életébe, ahol tizenakárhány évet töltött az anyukájával és a barátaival, amihez nyilván kötődik, csak lassabban, talán sokkal mélyebben is, mint ahogy én kötődöm bármihez is. Mert neki nem számít az idő, hónapokig nem beszél a barátaival, mégis egyértelmű számára, hogy az a kapcsolat élő és bármikor folytatható.

Annyira máshogy éli meg a szeretetet... és talán ez az, amiért nem tudom érteni, ezért érzem úgy, mintha nem szeretne. Mondjuk ha összehasonlítom azzal, amikor még tényleg szerelmes volt belém... hazament és az első dolga volt nekem írni msn-en. De hát most több, mint egy évet voltunk együtt, azóta nem is volt otthon, bizonyára voltak fontosabb dolgai is, mint nekem írogatni.

Igen, szó szerint úgy érzem magam, mintha elhagytak volna, mintha egyáltalán nem szeretnének. Jobban mondva egyes számban. Elhagyott, nem szeret. Miért kell nekem ezt a fájdalmat átélnem? Miért hagyom magam? Miért kell nekem egy ennyire zárkózott, magának való embert szeretnem?

Jellemző, az én betegségem az övével szemben. Az enyém a függés, az övé totális zárkózottság. Nekem a függéstől kéne megszabadulnom, neki pedig jobban kéne bíznia az emberekben, hogy szeretni tudja őket. Tényleg nem szeret, ahogy mondta is már sokszor. Aztán javítja, "persze szeretlek...", csak nem úgy, értem én. Mindezt úgy, hogy azért szerettem bele, mert olyan nagyon szerelmes volt belém. Úgy, ahogy még soha senki. Aztán megszűnt a lángolás, ami szó szerint volt, olyan volt, mint egy kályha, fűtötte belülről az érzelem, azóta sokkal hűvösebb a bőre. És a valóság ez. Ő egy csalódott, bizalmatlan kőszikla, én pedig egy őfelé teljes mértékben nyitott, érzelmileg függő ember vagyok, aki ráadásul egyetlen embertől függ mindig, nehogymár valami megkönnyítse a dolgot. Ha több embert szeretnék, akkor ez a gond eloszlana, de én igazán, ragaszkodóan, szükségletszerűen csak nagyon kevés embert szeretek. Most leginkább őt.

Gőzöm sincs, hogy mi a megoldás. Jobban kéne bíznom magamban? Jobban kéne tudnom, hogy szerethető vagyok és ha elhagynak, akkor lesz más, aki szeret? De hát ezt tudom, mindig sorban álltak, mindig lenne jelentkező, de én persze tökéletes megérzéssel szúrtam ki megint azt az embert, aki bántani fog, aki újra emlékeztet rá, hogy engem nem szeretnek.

Azt mondják, hogy az okosok változtatnak az ilyen kapcsolataikon, miután rájönnek, hogy milyen ember bántja meg őket folyton, legközelebb másmilyen embert választanak. Olyat, aki mellett boldogok lehetnek. Az én esetemben olyat, aki képes szeretni... mert ő nem képes, tudom. Egy év alatt egyszer sem hívta fel az édesanyját, pedig azt állítja, hogy tényleg szereti. A barátai is mind kénytelenek keresni őt, ha akarnak valamit, mert ő nem fogja keresni őket, vagy csak nagyon sok idő elteltével. Teljesen jól megvan egyedül. Vagy talán csak így alakítja az életét. Ezért bújik a számítógépbe, ezért bújik a tespedésbe. Olyan, mintha szeretne lusta lenni, de én tudom, hogy ez nem teljesen igaz. Mert vannak céljai, és tesz is értük, kifejezetten tevékeny, ha ilyesmiről van szó. Bármiről, ami érdekli. Most meg csak annyi van a blogjában: Test, rest. Na igen.

Azt hiszem, hogy nem túl nagy kérés azt várni, hogy ne szakítsa meg a köztünk lévő köteléket azzal, hogy egy szót sem szól hozzám, amikor tehetné.

Á, meg is van. Msn. Amikor ő a másik gépnél leül elé, az nekem olyan, mintha egy társaságban lennénk. És amikor ő nem szól hozzám ezen keresztül, akkor olyan, mintha együtt elmentünk volna valahová, de ő nem szólítana meg, nem ölelne át, úgy tenne, mintha ott sem lennék. Mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, mintha nem öleltük volna át egymást olyan szorosan, hogy fájjon, mielőtt elment.