görbeforgó

Vicces érezni, hogy félek az emberektől. Lefogadom, hogy a legtöbb ember ugyanezt érzi, csak ők a sok beszéddel palástolják. Furcsa ez, mert persze nem igazi, konkrét félelem, hanem valami visszatartó erő, ami miatt az emberek folyton hülyeségeket beszélnek, mert a csöndtől is félnek. Na igen, a csend nagyon intim tud lenni, abban már figyelem van, ott minden, ritkán elhangzó szónak jelentése lehet, és van is.

Így aztán csak álltam ott a WC-ben, amikor a vörös hajú lány a hajamról beszélt, aztán válaszoltam, és persze minden rendben volt, de egyértelműen éreztem a testem körül a páncélt, mintha még mindig bennem lenne az a kislány, aki folyton behúzta a nyakát, mert számított a bármelyik pillanatban érkező pofonra.

Közben egészen biztos vagyok benne, hogy nem érhet bántódás, és amikor azt mondom, hogy "nem bízom bennük", akkor azt is tudom, hogy nincs is szükségem rá, hogy bízzam bennük, mert magamban viszont bízom. Legtöbbször:) Igen, tudom, hogy a kettő összefügg, olyankor félek tőlük, amikor nem bízom eléggé magamban. És éppen ez a vicces, mert itt belül már jó régóta tudom, hogy mennyire értelmetlen minden félelem, mennyire felesleges minden távolságtartás. Egészen biztos vagyok benne, hogy alapvetően sérthetetlen vagyok, a legtöbb, amit elvehetnek tőlem, az ez a kétlábonjáró test, éppencsak ruha, amit ezekre az évekre kaptam. Elhasználódásig. Csak néha túl közel van az, amit a szememmel látok, és olyankor elfelejtem ezt. Belefeledkezem a mindennapokba, a villamos sárgájába, a majonéz ízébe, a gyerekek hangjába, Őfelsége ölelésébe, az utcai forgásba. A mátrix működő részévé válok, a betegségeit is magamba engedem.

Azt hiszem, hogy a gyerekekhez van köze. Ők az én vesztenivalóm, miattuk várok, mutatok mást, mint aki vagyok, vagy legalábbis visszafogom, eltitkolom magam. És néha félek az emberektől.