görbeforgó

Sosem felejtem el, amikor megkérdeztem anyám, hogy mit kaptam én az apámtól. Azt felelte, hogy a kritikai érzékemet. Akkor, abban a pillanatban azt gondoltam, hogy hát igen, ez már valami. Azóta meg rájöttem, hogy ennél nagyobb átkot nem is kaphattam volna.

Sokszor gondolok erre azokban a helyzetekben, amikor nem találom a helyem. Mert ezt persze magamnak köszönhetem. A saját hibám, hogy borzasztóan nehezen illeszkedek be egy társaságba. Sőt, azt hiszem, hogy ez nem is fog megtörténni. Sosem leszek része igazán... hm, biztos akadna olyan társaság, ahol könnyen menne, ahol hozzám hasonló emberek is vannak. De se az előző, se a mostani munkahelyem nem ilyen. Megint bekerültem olyan emberek közé, akik... olyanok közé, amilyen én is voltam pár éve. Legalábbis részben. Mert nekem régen sem jutott eszembe mások háta mögött kibeszélni őket anélkül, hogy szemtől szemben megbeszéltem volna a velük kapcsolatos gondom. Nem jutott eszembe a főnökhöz rohangálni, hogy ott mószeroljak be bárkit is, vagy rákérdezzek, hogy ő megtette-e. Nem jutott eszembe mások előtt megalázni a beosztottaimat, éreztetve, hogy húdefontosember vagyok. Akkor miben is voltam ugyanilyen... abban, hogy eszembe se jutott, amikor kimondtam valamit, hogy az a másiknak esetleg fáj. Totál érzéketlen voltam mások érzelmeire, már persze ha azok eltértek a saját személyiségem érzékenységétől. Szerettem gúnyolódni. Bárkit a földbe döngölni pár jól irányzott szóval, aki nem volt elég okos hozzá, hogy értse, vagy elég bátor, hogy visszavágjon. Most meg a bicska nyílik ki a zsebemben, ha meghallom, hogy mást így bántanak. Nem is szoktam szó nélkül hagyni.

Az az igazság, hogy nem szeretem az embereket. Szeretném szeretni őket, de nagyon kevés embert ismerek, akit tudok annyira tisztelni, hogy eljuthassak arra a szintre, hogy szeressem. Tudom, hogy ez most megint kicsit hangulat... jobb napokon simán elsiklom a probléma felett, olyankor mindenkit szeretek... vagy csak közönyös vagyok a szarságaikra. Legyintek. De hát mi mást tehetnék. Fogadjam el, hogy ilyen az ember, ezekkel a tulajdonságokkal is rendelkezik? Vagy fókuszáljak a jó tulajdonságaikra - hát végülis ezt szoktam tenni. Ha van rá energiám.

Nem, valóban nem érdekel, hogy ők szeretnek-e engem, de az nagyon is érdekel, hogy én szeressem őket. Ha nem tudom szeretni őket, akkor el kell mennem onnan, ahol ők vannak. Nem szeretnék megint állást változtatni.