görbeforgó

Minden be van kötve. 38 könyv, 20 füzet, 2 zsák. Nevek felírva. 1/a osztály. Parázok ezen a hülye mindennapos uzsonnán, ráadásul magamnak is minden nap kaját kell vinnem, mert ott semmi sincs, max pizzarendelés, de éppen az ilyen szar kajákat akarom elkerülni mostantól. Persze 1 db közös hűtő 70 emberrel, igencsak tele. Ó hogy én hogy utálok főzni...

Minden elmúlik. Oké, nincs is ezzel semmi gond... de nem akartam tudni, hogy csak a félelem maradt meg belőlem. Az a sok minden semmivé lett. Már nekem sem jelent sokat, de akkor is... legközelebb talán nem kérdezem meg.

Kábé azóta várom a holnapi napot, hogy a fiaim megszülettek. Már mielőtt terhes lettem volna, tudtam, hogy nekem legalább iskolás korú gyereket kell nevelnem, mert abban lennék jó. Már gyerekkoromban is untam a játékokat, mitől lenne most más... nem is voltam rá nagyon képes most sem. Az én terepem a beszélgetés, bármiről, maximum a társasjáték, de az is csak ritkán. Domekem ugyanilyen, mint én voltam, jobban szeret emberek között lenni, mint egyedül, szinte semmi sem érdekli az embereken kívül. Én azóta már megtanultam tárgyakkal is jól érezni magam, de azért nekem is maradt első számú a könyv - szerintem ő is nagy könyvmoly lesz, ha majd megtanul olvasni. Főleg, hogy én még mindig nem tudok szépen hangosan olvasni, már másodiktól nem szólított fel a tanár olvasásra, mert túl gyorsan olvastam, nem élvezték a gyerekek. A hadarást sem nőttem ki még mindig... nem tudom, hogy miért kell nekem mindent gyorsan csinálnom. Hát azért Domek ebben a gyorsaságdologban nem ütött rám. Remélem, talál majd olyan dolgot, ami érdekli és egyedül is lehet csinálni. Nagyon foglalkoztatja a tánc... talán ha lenne rá helye, gyakorolna egyedül is.

Na majd most, hogy itt az iskola, közelebb kerülünk az értelmesen eltöltött időkhöz, lesz lehetősége választani. Benit nem féltem, mind az iskolában, mind az emberek között könnyen fog boldogulni. Gyerekként biztosan... aztán hátha megváltozik felnőtt korára, mert addigra meg Domek kerül előnybe a nagy szociális érzékével és a kompromisszumkészségével. Beni meg addig is vonzza a gyerekeket a hihetetlenül változatos és vonzó ötletvilágával. Anyám szerint azért tesznek meg mindent/bármit a gyerekek, hogy együtt lehessenek Benivel, mert annyira izgalmas. Na igen. Jó idő eltelik még mire szüksége lesz arra, hogy ne csak izgalmas, hanem megbízható is legyen. A hűségről nem is beszélve. De hát majdcsak ragad rá valami belőlem is.

Ja hogy iskola. Semmi, holnap évnyitó, megvan minden, ma kivasalom az ingeket, holnap hajnalban megcsinálom az első szendvicsdömpinget... már előre utálom, de jobb, ha megszokom, mert mostantól 12 évig kell minden iskolanap hajnalán szendvicseket készítenem - előreláthatólag 7-8 darabot. Na igen, én akartam minden áron anya lenni. Bizonyára az sem véletlen, hogy a pasijaim is plusz egy gyerekeknek számítanak. Mondjuk ezt a részét már egy kissé unom.

SZABAD VAGYOOOOOK:D

Új lap, új emberek, új helyek, új megfelelés, új szagok. Ahogy szeretem.

Már csak egy nap. Nem is tudom, hogy miért csináltam végig... nem a pénz miatt, de a végén azért jó lesz ebből a szempontból. Inkább azért, mert őfelsége azt mondta, hogy így helyes.

Néha nem tudom, hogy csak azért mondja, hogy ne azt tegyem, amit szeretnék, mert meggyőződése, hogy a másik a helyes, tisztességes, okos választás, vagy azért, mert imád ellentmondani.

Néha olyan vagyok, mint öreganyám. Na nem az, amelyik még él, mert lefogadom, hogy sose hallgatott ilyesmit, hanem az, aki szomszédban lakott a Királyhágóban, ahol minden áthallatszott a falon. A dallam meg az előadás az egy dolog, de ők anya és lánya - olyan kapcsolatban, amilyet én sosem láttam még közvetlen közelről. Két egészséges, öntudatos ember, két nő... komolyan mondom, félek, mi lesz, ha egyszer lányom lesz. Pedig szerintem muszáj megpróbálnom.

Szeretik egymást. Nem tudom persze, hogy mi lehet a valóságban (szerintem hiteles), de olyan boldognak látszanak. Jó lehet ilyen közelből, ezzel a természetességgel szeretni egy másik nőt.

A szöveg meg az éppen ide illő egyszerű, de az is elmond mindent, ami egy ilyen kapcsolatot jellemez. "Emberhez méltó sors az enyém."

Erről eszembe jutott egy kép, amit nemrég láttam itt. Az összes kép jó, persze, azért a Pulitzert csak nem adják úgy oda, és természetesen összességében sokkal több a szomorú kép - utálom ezt a manipulációt. Háború, szenvedés, gyilkosság. Aztán itt ez a kép, amin olyan szeretetet kapott el a fotós, amit én még sosem láttam máshol ennyire tisztán és őszintén. Így csak annak örülnek, akit tényleg szeretnek.

Vannak azok az egyszerű férfiak, akik a fészbúkoldalukra csak a gyerekek képeit teszik. Esetleg még egy családi vagy szülői fotót. Azt hiszem, egy ilyen kéne nekem. Kedves, egyszerű, figyelmes, törődő. Vajon mi lehet az, ami hiányozna nekem belőle... talán a világra való rálátás, a kérdések, amik engem feszegetnek folyton. Milyen lenne olyan emberrel élni, aki meg sem fogalmazza ezeket magának? Talán nem is értené... hm, mit ad tovább az ilyen ember a gyerekeinek? A szeretetet, ami számára természetes és nem kérdőjeles.
 

Miért kell nekem mindig valami más... bár azt mondják, hogy ha az ember tudja, hogy mit akar, akkor már csak meg kell lépnie. Annyira könnyű és egyértelmű ez számomra, ha tárgyakról, állásról, bármilyen személytelen dologról van szó, de belehalok a változtatásba, ha élő ember a tét. Pedig azt mondják, hogy a szeretet nem ragaszkodás... igazából nem is. Ha ő menne el, akkor simán elengedném. De hogy én küldjem el... ráadásul valami egetverően ostoba indok miatt. Ki is énekli, hogy "talán én voltam túl kövér"?

Na de most komolyan, ezek értelmes indokok? Ott munkál bennem is az elvárás és a kívánság valami jobbért, de közben pontosan tudom, hogy nincs olyan, hogy jobb. Olyan van, hogy más. Más másban jobb, másban rosszabb. Kedvesebb, butább, gyengébb, ismeretlenebb, életrevalóbb, szeretni képesebb, elvárásokkal telibb, idősebb, hűtlenebb, türelmetlenebb...

Van egy másik dal is (baszki, folytatásos dal:)), ilyet se láttam még)

A második részben lehet valahol, hogy "nem lesz szebb és nem lesz más, hát jobban őrizd, amit velem egyszer megtalálsz". Ez persze nem teljesen igaz, de a lényeg akkor is az, hogy meg kell őrizni, ápolni, és akkor nem lesz szebb tényleg. A kisherceg rózsája miatt.

Nem dobok ki embereket a kukába.

Érdekes ez, most, hogy eljövök, mindenki máshogy viselkedik. A főnököm félve kérdezte meg, hogy miért (jobban mondva meg se kérdezte, csak annyit mondott: ez mi? De én meg rendes vagyok és nem hagytam kínlódni a saját zavarában), én meg elmondtam, hogy nem miattuk, hogy köszönök mindent, és hogy az unalom űz el elsősorban. Ettől meg is nyugodott. Attila konkrétan szomorú, meg is mondta, hogy nagyon fogok neki hiányozni, én meg azt mondtam erre, hogy eszébe se jutok majd, de tudom, hogy fogok. Ő sokkal többet érzett irántam, mert nem gondolkodott... vajon szokott-e. Én is tudom, hogy nagyon szerelmesek lettünk volna egymásba, de egyrészt sose kezdenék nős férfivel (akkor se, ha tényleg rossz a házassága, oldja meg előbb), másrészt tudom, hogy hamar megutáltam volna, mert túlságosan változó és lefogadom, hogy hímsoviniszta, bár ennek csak kis része látszik onnan, ahol én állok. Az, hogy ő folyton rólam álmodott meg szerelmet vallott... ki tudja, hogy mi igaz belőle. Mások, akik sokszor eddig semmibe vettek (ami engem cseppet sem zavart), most hangosan köszönnek, máshogy is néznek rám, igazából nem is értem. Vajon miben látnak másnak, mint eddig?

Nem találom a konkrét dolgot, de azért már vannak elképzeléseim. Egyszerű. Miért is vagyok én ilyen vagy olyan? Alaptulajdonságok: melegszívű, határozott, lázadó, szókimondó, kegyetlenül őszinte, pozitív szkeptikus, építő kritikus, javítási kényszerben szenvedő, vakmerő, erősen kötődő, változásfüggő.

Talán azért, hogy kimondjam, amit más nem mer, hogy bepanírozzam őket saját magukba. Kényszeresen mondom ki azt, amin változtatniuk kell. Másoknak. De basszus, mi közöm nekem az ő életükhöz? Miért az egyetlen téma, amit tényleg fontosnak tartok megbeszélni a családommal, az elrontott dolgok?

Önmagammal kezdtem. És talán csak addig érdekes, amíg önmagamat változtatom, és amíg tanulva az ő hibáikból, nem adom tovább a bajt.

De azért az lenne a legjobb, ha mindenki kihozná magából a legtöbbet. Hogy mi a legtöbb? Jó kérdés. Talán a készségek kibontakoztatása. Szerintem önmagunk megjavítása annyira, hogy boldogok legyünk.

A pótcselekvés az a dolog, amit azért csinálunk, mert nem jut jobb az eszünkbe. Hát valahogy így vagyok én mostanában az egész életemmel. De valószínűleg a legtöbb ember így van vele. Talán mindenki. De az is lehet, hogy nincs is olyan, hogy pótcselekvés. Na ezt a csomót bogozza ki, aki szeret értelmetlenül gondolkodni. (Szerencsére én leszokóban vagyok erről a pótcselekvésről:)

Rohr könyvét olvasom a férfiakról, és azt írja, hogy a férfiakkal az a baj, hogy a nőkkel ellentétben ők még nem szabadították fel magukat a berögzült klisék alól. Igaz, hogy ezek a klisék baromira ostobák és nem tesznek boldoggá, viszont fárasztó lenne tőlük megszabadulni. És hát lássuk be, a férfiak elsődleges tulajdonsága a lustaság.

Milyen kényelmes is, amikor anyuka/feleség/tökmindegykicsoda elmosogat, főz, mindent csinál, az ámbör meg "dolgozik", mert hát ugye a házimunka az nem munka, az csak olyan asszonynak való dolog. Hát igen, én is szívesebben mereszteném a fenekem a 8 órás munkaidő leteltével, semmint nekiálljak mosogatni - naponta ötször.

Persze  a könyv nem éppen ezekre a klisékre gondol:), bár végülis a lényeg ugyanaz: megőrizni a látszatot, hogy micsoda hatalmas hímekkel van is dolga a gyenge nősténynek. És mindenkinek. Rohr szerint, ha a férfiak elfogadnák a női oldalukat, úgy, ahogy a nők elfogadták a férfi oldalukat, akkor egész emberek élnének a Földön - hogy együtt vagy külön vagy miféle csoportosulásban, az mellékes.

Összességében az derül ki, hogy a nők nem csak szorgalmasabbak, változóképesebbek, de bátrabbak is a férfiaknál. Mert hát ahhoz bizony bátorság kell, hogy az ember más legyen, mint a többiek.

Komolyan mondom, őfelségének az az egyetlen szerencséje, hogy elfogadta önmagát. Nem olyan, amilyen lehetne, amilyennek lennie kéne, de ő nem fél kimutatni az érzelmeit, így a benne lévő nő nagyon jól kijön a bennem élő férfivel. De az is lehet, hogy ez is csak klisé: női dolognak titulálni a gondoskodást, érzelemkimutatást, férfinak az erőt, határozottságot, alkotókészséget.

Mindenesetre tegnap azért megfogalmazódott bennem, hogy túlságosan jószívű vagyok. Túl könnyen bocsátok meg és túl könnyen hagyom másokra a hülyeségeiket. Vagy ebből nincs túl?

Megvan a munka, még 15 nap ezen a helyen, és váltás. Talán össze kéne gyűjtenem a dolgokat, amik hiányozni fognak, de az utcán kívül semmi, az úthálózat meg úgyis a helyén marad. Jó szokás.

Aszongyák a férfimegszokottak, hogy ez tök normális és örüljek neki, meg minek is mennék, ha az ott unalmas. Hát... szomorúan kell megállapítanom, hogy tényleg több bennem a férfi, mint az átlagnőben.

Na most vagyok bajban. Olyan történik, ami egyrészt normális, másrészt a frászt hozza rám. Tegnap és tegnapelőtt is sörözni volt őfelsége, és amikor ma kérdeztem, hogy ma is megy-e, akkor azt mondta, hogy nem tudja. Olyan érzésem van, mintha ki akarna zárni az életéből, éppen azt teszi nélkülem, amit én szeretnék olyan  nagyon...

... erre most felhívott, hogy vigyek el neki valamit, és bemutatott a barátjának. Kézen fogva vitt oda a többiekhez, borzasztóan kedves volt, mindenkivel éreztette, hogy én a barátnője vagyok. Talán mégis igaz, amit mondott: te vagy a párom.

Ettől még nem tudom, mi lesz, ha minden este sörözni megy? Hagyjam amíg nem árt neki?

Én vagyok az Isten, én vagyok a szeretet. Szerelemmel szeretlek, ezért megosztom veled mindenem, amim van, és nem kérek cserébe semmit. Tökéletes és boldog vagyok. Akkor is az vagyok, ha te még nem vagy az, de nagyon örülnék, ha te is tökéletes és boldog lennél, mint én. Ebből a tökéletes már most is igaz, mert bár nem látod, minden adott ahhoz, hogy boldog légy. Segítek neked abban, hogy megértsd, hogy elfogadd, hogy elérd.

Ezt meg a yummin találtam, kicsit mű, de azért tetszik:

Woodkid - Iron from WOODKID on Vimeo.

Osho-t olvasok (és folyamatosan kritizálok), nagyon érdekes dolgokat ír. Ezer gondolatom támadt, egyet most leírok.

Elmesélte, hogy kapcsolatot tartott fákkal, amik, miután megszakadt a kapcsolat, meghaltak. Arról ír, hogy milyen nagyon jó érzés szeretetet adni, és hát persze hogy ebben az esetben mindenféle elvárás nélkül, hiszen mit is várhatnánk egy fától. (Na igen, könnyű választás.) És erről eszembe jutott, hogy én is így gondolom. Sosem volt még nagyobb örömem, mint amikor szeretetet adok valakinek, anélkül, hogy eszembe jutna, mi lesz ennek a következménye rám nézve. Azt hiszem, alapból ilyen lennék... ha nem zártam volna be magam olyan kötelességekbe, amik minden energiámat elszívják. Hogyan adhatnék, ha magamnak sincs elég...

Az egyedüllét csodájáról ír, amitől állítólag félnek az emberek (na már megint nem vagyok ember, a picsába:), és éppenséggel megint azt gondolom, hogy igen, ez a legegyszerűbb módja annak, hogy az ember boldog lehessen. Szerintem semmi sem nehezebb, mint igazán mély és élő emberi kapcsolatokat tartani, így aztán az ő választása, ami szerint legszívesebben egyedül van, teljesen érthető - és könnyű.

Ja de adás... azt hiszem, hogy a legnagyobb önzés részemről, amikor valakinek adok valamit, bármit, tárgyat a legkevésbé, inkább segítséget, megértést, támogatást. Olyankor vagyok a legboldogabb. Az is lehet, hogy ez is hiba, de igazából ezt most nem akarom elemezni, csak ténymegállapítottam.

Folyamatosan gondolkodom a változáson. Azt hiszem, változásfüggő vagyok... vagy csak annyira messze kerültem attól, amit tényleg szeretnék, ami én vagyok. 

A halál az egyetlen biztos, mégis az az egyetlen, amitől félünk, hiszen a haláltól való félelem minden félelmünk eredete. Egész életünkben biztonságra törekszünk, ami teljesen lehetetlen, hiszen tudjuk, hogy meg fogunk halni,  és ezzel együtt minden megszerzett javunkat, emberünket elveszítjük, közben az egyetlen valóban biztonságos (hiszen állandó, megbízható, változatlan - legalábbis tudomásunk szerint) dologtól meg annyira félünk, hogy minden erőnkkel azon vagyunk, hogy elfelejtsük.
Szeretnünk kéne a halált, mert a legnagyobb biztonság egész életünkben.

Létezik olyan, amikor nem érezzük egyedül magunkat? Vajon mi kell hozzá? Hogy igazán figyeljenek ránk? Vagy az, hogy megértsük: nem kell, hogy figyeljenek ránk.

Najóvan, a dolgok rendeződni látszanak. Kifejezetten jó együtt aludni, még a horkolás sem zavar, inkább csak átsuhant éjjel az agyamon, hogy "jé, horkol, akkor miért tudok aludni". Meg puszi és sok ölelés. És sok pakolás.

Sejtettem, hogy nem fog ez simán menni. Tegnap megcsináltam a szobacserét, őfelsége ma már nem jött haza. Na nem azért, mert hogy egyáltalán, hanem csak meghívta az új barátja egy sörre. Lefogadom, hogy csak valamikor délután fog előkerülni.

Fura volt. Közös ágy, de mintha a szokásosnál is nagyobb szakadék tátongana köztünk. Tudtam, hogy ő erre még nincs felkészülve, a szakadékokat, amiket direkt állít kettőnk közé, tulképpen már megszoktam. Mintha a szabadságát féltené, ami nincs is, mert éppen ő maga nem él vele, közben én egyáltalán nem akarom bezárni.

De az durva, hogy fel sem hívott, hogy "bocs, nem jövök haza". Ha nem telefonálok rá, még mindig nem tudnám, hogy él-e vagy meghalt. A kis genyó persze tudta, hogy úgyis felhívom, ha túl sokat késik. Hát legközelebb nem fogom. Tudom, hogy a határokat feszegeti, igazából most örülne, ha kidobnám, de nem fogom neki megadni ezt az örömet. Ha el akar menni, neki kell eldöntenie és meglépnie. Nem hiszem, hogy képes rá.

Aludni persze nem tudok, az előbb azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem, de most nem egyértelmű az ügy. Mert hát ugye félnem kéne, de nem félek, mert... mert akármi történik, úgy lesz jó. Ha elmegy, akkor annak fogok örülni, ha marad, akkor meg úgyis megváltozik, és minden rendbe jön. Már amúgy is ideje volt, mert jó ideje nem vagyunk szerelmespár, csak két fazon, akik együtt laknak. Talán csak azért nem alszom, mert a testem nagyon is veszélyhelyzetként értékeli ezt a dolgot. Szerencsére belül már tudom, hogy a legnagyobb baj, ami történhet, hogy minden jobb lesz. És hát ez a lényeg, hogy ne álljunk egy helyben, mert annál értelmetlenebb dolgot el se tudok képzelni.

Csak az idővel kapcsolatban szeretnék mondani erre valamit. Az idő nem létezik:) Csak egy mesterséges dolog, amit az emberek az életük korlátozására találtak ki. Mert az embereknek mindent korlátok közé kell állítaniuk, hogy biztonságosabban érezzék magukat. De hidd csak el, az idő nem létezik, és nem is fontos. Mert tudod, ha csak ennyi lenne az élet, mint amit élünk, 100 év körül, akkor teljesen totál mindegy, hogy mit és mikor csinálunk. Ha viszont nem csak ennyi, akkor sem kell foglalkozni az idővel, mert végtelen lehet belőle:) Szerintem csak élni kell. A legjobb lenne gondolkodó elme nélkül. Mostanában minden könyvben, előadásban erről van szó, amikhez hozzájutok: csak éljük az életünket, ne gondolkozzunk rajta túl sokat, úgyis akkor vagyunk a legközelebb a valódi énünkhöz, amikor nem is tudunk róla éppen.

talán így van,ahogy írod, de azt hiszem, hogy egyelőre még nagyon is az idő foglya vagyok, bár természetesebb módon már, mint pl. mikor tanítottam, ott minden perc, minden óra be volt osztva, most a gyerekek miatt van behatárolva a nap, talán majd öreg koromban már időn, társadalmon és önmagam be és kiteljesítésén túl el fogom tudni engedni az időt és persze ezzel együtt az állandó megfelelési kényszert...vagy nem...ki tudhatná:))))))
neked ezt sikerül megvalósítani itt és most?

Az idő, ebben a társadalomban természetesen behatárolt nekem is. Hiszen kénytelen vagyok alkalmazkodni pl a gyerekek időbeosztásához, ami nagyon komoly, hiszen rájuk folyton vigyázni kell, oviba vinni, hozni őket, csak akkor léphetek ki egyedül a lakásból, ha megoldottam, hogy ők ne legyenek egyedül. Meg persze a munkahelyem elvárásai, és ma a boltba is csak 8 után mehetek, mert akkor nyit, hiába vagyok már most éhes, és nincs itthon kaja. Szóval persze, engem is beszorítottak az időkbe, de én nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy van bennem valami bizonyosság azzal kapcsolatban, hogy ez az élet, amit élünk, csak egy apró szelete valami sokkal nagyobbnak, vagyis az időnk, ha letelik itt, máshol máshogy fog folytatódni. Néha ránézek az életemre, vagy másokéra, és annyira nyilvánvalóan értelmetlennek látok mindenféle törekvést, hogy csak állok a nagy forgatag közepén, és bár én is része vagyok a forgatagnak, mégis mintha állnék egy helyben, mert pontosan értem, hogy nincs hova rohanni. Valami olyasmi ez, mint meglátni a mátrixot, de nálam nem ahhoz kötődik, hogy többet tudnék másoknál, hanem ahhoz, hogy ÉRZEM, hogy sokkal több vagyok, mint ez a test és az életkörülményei. Vannak elképzeléseim arról, hogy mit kell megvalósítanom, szóval nem fogom tétlenül leélni az életem, de végig azt érzem, hogy ez csak egy feladat, amit megcsinálok, mert nem leszek öngyilkos, lehetőség szerint jól is érzem magam közben, bár félek, hogy azt a régi boldogságérzést elveszítettem már. Mint pl akkor, amikor kimentem a kertembe reggelente és megnéztem, hogy érzik magukat a növényeim. Az valami hihetetlen megelégedés volt, a teljesség érzése, de akkor én még alig gondolkodtam, és ez részben ugye jó volt, pl az ilyen pillanatok miatt, amikor önfeledten tudtam boldog lenni, a pillanatnak annyira örülni, hogy elveszett minden más, semmi sem volt fontos, de közben képtelen voltam változtatni pl a hibáimon, szóval olyan voltam, mint egy állat, aki csak van. Poén, mert azt hirdetik, hogy legyünk ilyenek, figyeljük meg az állatokat és éljünk a jelenben, de szerintem nagy hiba, ha ez állandóságot, változatlanságot is jelent. Azt mondják, hogy ne akarjunk eljutni sehova, csak fogadjuk el magunkat és éljünk, de én a magam részéről tudom, hogy ha olyan maradtam volna, akkor még nagyobb hibákat követnék el a gyerekeimmel kapcsolatban pl, vagy akár a munkámmal kapcsolatban, meg egyáltalán. Tudom, milyen az alaptermészetem, és azt is tudom, hogy azzal a hozzáállással 40 évesen az utcán laknék és a gyerekeimet valaki más nevelné.
Szóval NEKEM igenis el kell jutnom valahova, leginkább önmagamon túlra, ezeken a mostanra kapott tulajdonságokon felülemelkedve, de azt hiszem, hogy ha nem sikerül vagy csak félig, akkor majd máskor, máshol újra ki leszek téve ennek. És tudod mi ebben a jó? Hogy nem lehet hibázni. Mert sokszor látom, hogy míg az egyik oldalon profin tudok teljesíteni, addig a másikra már nem jut erőm, így én is elveszítek lehetőségeket, de hát nem akarhatok mindent egyszerre. Az olyan lenne, mintha 2 nap alatt akarnám felépíteni Rómát:) Nyilván a változásom gyorsasága attól függ, hogy mennyi erőt vagyok képes belefektetni bizonyos részekbe, vagy mennyire ismerem fel, hogy mi a fontos és mi nem, de nem hiszem, hogy bárki is azt várná tőlem, hogy "tökéletes legyek". Néha én várom magamtól, de tudod mi a poén? Az, hogy mi a tökéletes, melyik irányba érdemes változni, egyáltalán nem tisztázott. Mert oké, ne lopj, ne ölj, de ezek után...? Nemrég még azt gondoltam, hogy az a feladatom, hogy megtanuljak jól szeretni mindent és mindenkit. Na de erről is volt egy elképzelésem, hogy mit is jelent szeretni, de közben az utóbbi hetekben egyre több helyen tűnik a szemembe, miszerint az lenne a feladat, hogy az ember ne hozzon létre új karmát, se jót, se rosszat, vagyis szeressen mindent és mindenkit, de ne legyen senkinek és semminek a része, ne legyen rá hatással semmi, és ő se legyen hatással semmire.
Persze gőzöm sincs, hogy most akkor mi is az igazság (de persze van róla véleményem meg gondolatom:), csak annyi a lényeg szerintem ebből, hogy SOSEM TUDHATOM, HOGY MI IS AZ IGAZSÁG. És amíg nem tudom, addig a legjobb, amit tehetek, hogy figyelek. Hátha egyszer egyértelműen meglátom, hogy mit is kéne tennem,  merre kéne haladnom. Innentől nem hiszek semmiben, amiről nem bizonyosodik be hosszú távon, hogy nem csak hit, hanem valóság, de ahhoz meg bizony sok idő kell, talán több is, mint egy élet. Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha nem vagyok sem elég okos, sem elég befogadó a valóság meglátásához... ha MÉG nem vagyok. De leszek. Mert türelmes vagyok, várok, figyelek, hagyom, hogy a dolgok megmutassák magukat, közben meg ilyen hótegyszerű dolgokra törekszem, mint rendezettebb lakás, kicsit könnyebb és szerethetőbb munka, több nyugalom és csend a környezetemben, sok beszélgetés a gyerekekkel, ja és amit most a legjobban várok: a Kincskeresőben a Kis bicebócánál tartunk, ma hazajönnek a fiúk a balatoni nyaralásból, ma este talán már el is olvashatom nekik. Sokszor volt, miközben a fejezeteket olvastam, hogy nem bírtam folytatni a sírástól, de a fiúk még kicsik ehhez, nem mindig értik, és Domek csak annyit kérdezett: de hát miért sírsz anya, és tök rossz volt, hogy el se tudom mondani nekik, hogy megértsék. Mindenesetre rég olvastam könyvet, ami ilyen szépen van megírva, ennyi érzelemmel, és talán éppen attól szép, hogy nem dörgöli az orrunk alá.

És hát persze, hogy én is egymásnak ellentmondó dolgokat írok, mert bár sok minden nagyon egyszerű, de nekem a legtöbb dolog túl sok oldalát mutatja, túl sokféleképpen lehet értelmezni, sok oldalról megközelíteni. Milyen szerencse, hogy egyikben sem tudok annyira hinni, hogy kizárjam a többit lehetőséget. Vakká lennék úgy.

"Azok a krapekok, akik szurkálják magukat, mind hozzászoknak a boldogsághoz, és az megbosszulja majd magát, mivel a boldogság épp a hiányáról nevezetes. Aki szurkálja magát, az maga keresi a boldogságot, és csakis a legnagyobb seggfejnek támadhatnak ilyen gondolatai. Én sose cukroztam, néha udvariasságból elszívtam egy-egy füvet a haverokkal, pedig tízéves korban a nagyok egy csomó dologra megtanítják az embert. De én nem vagyok úgy oda a boldogságért, az élet még mindig jobb. A boldogság egy nagy rakás szar és egy szemétláda, móresre kéne tanítani. A boldogság meg én, ugyan már, nem illünk össze, mi a fenét kezdjek vele."

Soksok idézetre igaz szerintem, hogy vagy féligazság, vagy simán hülyeség. Kérdés, hogy miért is marad meg idézetként.

"Amíg az öröm iránti szimpátia megnöveli a világban létező öröm mennyiségét, addig a fájdalom iránti együttérzés nem csökkenti a szenvedés tömegét."
Oscar Wilde

Ez persze igaz, de aki nem érez szánalmat, az nagy valószínűséggel okoz másoknak fájdalmat. Akaratlanul is. És hát a szenvedést is lehet növelni, csak akarni kell;)