Vártam a beígért vihart, de nem jött. Szél, szelecske, esőcske, semmi égzengés, tornádó. Szélsőségtelenség. Senki nem értette, hogy miért akarok én vihart, elmesélték, hogy féltik a cserepet a tetőn, és más efféléket.
Nekem meg az jutott eszembe, hogy ha felkapna egy ilyen tornádó és magasba repítene, akkor kipróbálhatnám, hogy milyen a repülés, úgy, ahogy megálmodtam.
Régen sokszor álmodtam azzal, hogy repülök, sokszor rémálmokat, üldözött egy arctalan izé, én meg szaladtam előle, aztán mikor elért volna, végre sikerült magasba emelkednem a kitárt karjaimmal, és repültem, megkönnyebbülve, boldogan. Aztán évekig semmi, a nagy zűr közepén sosem álmodtam repülést. Kábé egy éve volt, hogy megint igen, de ez nagyon más volt, mint az előzőek. Repültem, de mint a hal a vízben. Semmi nekirugaszkodás, kínlódás, karkitárás, csak sima dugóhúzók a levegőben, mint ahogy egy repülő teszi, csak ezt én, egyedül csináltam. Karjaim a testem mellett, hogy még könnyebben menjen a forgás, és úgy repültem, annyira magától értetődően, ahogy még a madarak sem tudják, hiszen szárny nélkül nekik sem megy.
Azt hiszem, hogy azt jelenti, ami velem történt. Elrugaszkodtam, nagyon nagyot ugrottam, majdnem padlót is fogtam a gödör mélyén, de aztán megéreztem a módját, és elkezdtem emelkedni. Repültem, gond nélkül, félelem nélkül, ahogy mindig kéne.
Azóta megint nem megy szerintem. Nem álmodom semmi félelmeteset vagy akárcsak arról, hogy kínlódom valamivel, és nem is teszem, csak éppen nem történik semmi, ahogy az életemben sem. Fenntartom az állapotot, amit elértem a repüléssel, és mindig-mindig magasabbra jutok, de ez már nem repülés, csak bandukolás egy hegyoldalon felfelé. Meredekecske, esőcske, szelecske. Pedig én a viharok embere vagyok.
Ajánlott bejegyzések: