Nem is tudom, nem csalódás, mert mintha éreztem volna. Annyira ideges voltam tegnap, mintha tudtam volna, hogy valami gebasz lesz. Elvileg nincs, elvileg csak húzódik, de miért nem tudok én hinni ebben? Miért gondolom azt, hogy a barátja (anyám, az egyik legjobb barátja) megint csőbe húzta, persze vele engem is, és ez egészből nem lesz semmi?
Nem is az zavar, hogy oda a pénz, oda minden, ami ezzel kapcsolatos lett volna, hanem a tény, hogy bárki, még a hozzánk legközelebb álló emberek is tehetnek ilyet velünk. Akkor is, ha mi sosem tettünk velük semmi rosszat.
Azt mondaná erre az összes "mester", hogy ne legyenek elvárásaink a barátainkkal szemben, és akkor nem fogunk csalódni. Hát igen, azzal egyetértek, hogy a szeretetnek nincsenek elvárásai, de az, hogy eltűrjem, hogy mások segget csinálnak a szájukból... persze ettől még a szeretetem nem fog elmúlni (már ha tényleg volt), de az ilyen embertől akkor is szeretem távol tartani magam. Nem akarok neki rosszat, legyen boldog, de könyörgöm, ne jöjjön a közelembe, ne akarjon velem semmit megbeszélni, ne akarjon újabb és újabb ötletekkel, lehetőségekkel előállni, egyszerűen csak hagyjon békén.
Hogy félek ilyen embert szeretni? Félelem lenne, hogy tisztelem magam annyira, hogy nem hagyom, hogy hülyét csináljanak belőlem? Más kérdés, hogy biztos lehet úgy is nem hagyni, hogy mégis megmarad a kapcsolat. Bár szerintem akkor éppen attól fog megszűnni, hogy a másik rájön: már nincs hatással rám, nem hiszem el, amit mond (nyilván semmit, nem csak azt, ami tényleg nem igaz), így az egész kapcsolat annyira felületes lesz, hogy onnan már mindegy.
...........
A másik, hogy változom. Azt hiszem, hogy az öregedés miatt lehet, vagy talán a sok tapasztalat az oka?, hogy sokkal rosszabbul viselem a változást, mint régen. Bár ennek talán az a fő oka, hogy most felelősségem és kötelességem van a gyerekek miatt. Önmagamról bármikor tudok gondoskodni, nem kell pénzhez vagy máshoz ragaszkodnom, de a gyerekek... pénz, pénz és pénz.
Közben itt vannak az egymásnak totálisan ellentmondó vágyaim: szeretnék egyedül lenni, de mégis szeretnék mindenképpen a gyerekekkel és Őfelségével lenni. Szeretnék kivonulni a világból, elmenni zarándokútra, csak úgy létezni, mindenféle kötelezettség nélkül, de közben szeretnék maradni, élni ezt az életet, megküzdeni a mindennapokkal.
Nem, valójában ez nem igaz. Legszívesebben elmennék, csak úgy, bele a világba, akárhova. Dolgoznék, amikor pénz kell, de nem lenne semmim, amit elveszítve kevesebbnek érezném magam.
A.J.Christian szerint nem kell keresnünk magunkat, mert már megvagyunk. Egyet kell értenem vele ebben is, nem kell keresnem magam, mert ez vagyok én, ez a sokat változó, független függő, aki a szabadságnál csak a felelősséget értékeli többre. Talán éppen ez a legnagyobb szabadságom, hogy eldönthetem, mit is tegyek. Így aztán maradok, gondoskodom a családomról, mindenkinek megadom, amivel tartozom, hogy ennyivel is kevesebb legyen a függés, aztán ha kiegyenlítettem a számlákat, kizárólag azzal fogok foglalkozni, amivel én akarok. Kötelezettség nélkül.
...........
Ajánlott bejegyzések: