görbeforgó

Ma van a 3. évfordulónk Őfelségével. Meg halottak napja. De ezt nem tekintem rossz ómennek:) Bár jónak sem, csak egy nap az évben. Teljesen véletlen, hogy 3 éve éppen ezen a napon utazott fel hozzám először. Leszállt a vonatról, és én ott vártam őt. Szörnyen zilált volt és igénytelen. Csak néztem, ahogy közeledik a vágányon. Akkorra már sok emberrel találkoztam így vaktában, a legtöbben nagyon zavarban voltak. Hát még akkor, amikor kiderült, hogy én viszont nem vagyok zavarban. Sokat beszéltek, mindenféle hülyeséget kérdeztek és mondtak, Őfelsége viszont képtelen volt beszélni, így aztán csak annyit mondogatott, hogy "nem mondod?". Mert a nőknél eddig bevált, hogy ha ő azt mondta, hogy "mondjad", akkor mondták. Én viszont azt kérdeztem: mit? Így csak nevettem és hallgattunk. Nehezen kezdett el beszélni. Csak olyasmit mondott, ami fontosnak tűnt, vagy nagyon földhözragadt dolgokat, vagy egészen elvont őrültségeket, amiket sosem hallottam mástól.

Hozzá képest én egy átlagos, hétköznapi ember vagyok. Az álmai is mind furcsák, nagyon ritkán van közül a valóságához, mintha nem is a nappal történt dolgok köré épülnének, hanem a saját, másik világába vinnék el. Azóta megváltozott, talán miattam került közelebb ehhez a világhoz. Hiszen dolgozni jár, átlagos emberek között, átlagos napokat él. De az öntudatából nem látom lejjebb adni... talán majd ő is finomodni fog, ahogy velem történt.

Egyre ritkábban érzem, hogy milyen nehéz vele élni. Hozzászoktam a hihetetlen makacsságához, a teljes objektivitásához, ami nem engedi meg, hogy részrehajló legyen velem, ami miatt sokszor érzem, hogy nem szeret. Hát az biztos, hogy nem valamiért szeret. Hanem csak úgy. Vagy talán tényleg nem. Csak jó velem, és miért ne.