Tegnap véget ért az első hét, ráadásnak egyből "csapatépítő bulival". Nem mondom, hogy ez álmaim állása, de összességében igencsak nagy minőségi ugrás az előző helyhez képest. Nagy hátrány, hogy már most mindenki látja, hogy jóban vagyok a főnökkel, és szerintem innen mindegy, hogy tudják, hogy rokonok vagyunk, vagy azt hiszik, hogy az ágyát melegítem. Szerencsére Gabika (istenem, nem tudom megváltoztatni, hogy a 6 éves kora óta megszokott nevén szólítsam), szóval "Gábor, a főnök" már elkezdett dolgozni azon, hogy egy számomra sokkal testhezállóbb állást kérjen, vagyis hozzon létre, mondván szüksége van egy jó asszisztensre, aki ugyanolyan agilis, mint ő. Talán tényleg az ikrekségünk teszi, hogy mindkettőnknek szükségünk van a változásokra, nehezen viseljük a monoton munkát. Viszont nagy különbség köztünk, hogy ő nagyon tehetséges diplomata, én meg ugye szinte rögtön mondom, amit gondolok, egyenesen, kertelés nélkül. Mindenképpen jobb lesz, ha szépen, csöndben végzem, amit mondanak, aztán majd lesz ez még jobb. MÉG jobb, mert most is jó. Mindig mondom, hogy egy mázlista vagyok, és tényleg.
A gyerekekkel is minden oké, sőt több, nagyon szeretik az iskolát, a reggeli koránkelés is egész jól megy, minden olajozottan működik, mintha már rég begyakoroltuk volna. Egyelőre sehol egy probléma, de persze majd lesznek, de megoldjuk, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.
Hm, mi is van még. Talán csak annyi, hogy milyen jó, hogy pia nélkül is képes vagyok jól érezni magam egy buliban, egy olyan buliban, ahol szerencsére mások is vannak így ezzel, és pár durván részeg embert leszámítva mindenki megelégedett a beszélgetéssel, a jó vacsorával és a közös játékkal. A legjobban valakinek az iszonyatosan jó és baromi nehéz fényképezője tetszett, amin csak azt tudtam, hogy tekergetni kell az objektívet és lenyomni a gombot, de nagyon jó képeket csináltam. Sokat. A legjobban a portrék tetszenek, arcok egészen közelről, olyan közelről, hogy már mindenki szépnek látszik, de tényleg, mindenki.
De ahogy most nézem, azért lehettek annyira szépek tegnap este, mert a végére megszerettem őket. Ezek az idegenek, mint ez a lány is, nem tetszenek.
Ja és cím. Hajnal 5-kor kidobott az ágy, tele vagyok energiával, már félig kitakarítottam a lakást, és ez nagyon jó, olyan nagyon régen éreztem már ennyire tisztán, hogy jó élni, hogy jó reggel felkelni, hogy van miért mosolyogni.
Jaj most megtaláltam a szőke cipős blogját megint. Azon belül Korim. Korimot láttam egyszer a Király utcában a bringájával. Sütött róla a szokásos megközelíthetetlenség. Tényleg olyan, mintha nem lennének érzelmei, megfagyott vagy elbújt, végülis mindegy. Szeretem, ahogy ír. A masnis nem bujkál már, biztos lekopott az üldözője. Talán még hiányzik is neki. Absztrakt asszociációk, szürreális képek írója volt ő, akkor régen, amikor a cseten megismertem. Most, hogy vége az egyetemnek, ő is felnőtté változik, elveszíti az akkori friss ötletességét. Mindenkivel ez történik. Talán szerencsés az, akiben eleve nincs meg a tehetség, nincs is mit elveszítenie. Mert megtörténik, kivétel nélkül. Őfelsége még csak egy éve dolgozik, de már elvesztek a versei, amik úgy folytak belőle, gondolkodás nélkül, és annyira tökéletesen, hogy nem kellett javítani rajtuk. Valójában a szocializálódás mindent kiöl az emberből, ami értékes.
Ajánlott bejegyzések: