görbeforgó

Na jó, felhív, ahogy mindig, még ha pár perccel később is, és én megijedek, mert más a hangszíne???

Ó anyám, ekkora baromságot. Mondja már el valaki a bennem lakó, elhagyástól rettegő, ostoba kislánynak, hogy nőjön már fel végre. Akár el is tűnhetne. Vagy ilyesmi.

Tegnap este megkaptam az új lakás kulcsát, bár csak egy hónap múlva költözünk elvileg. Addig legalább van lehetőségem takarítani, kitalálni, átpakolni... talán lefesteni is. Azt még meggondolom.

Ma hazajönnek végre a fiúk, és folytatjuk kis életünket. Azt hiszem, a következő karácsonyon már egyik rokonomat sem fogom meglátogatni.

Ja és ne felejtsük a karácsony utáni leárazást: egyet puszil, kettőt kap.

Szerelmes vagyok Őfelségébe. Ez normális?

Az jutott eszembe tegnap, hogy nincs mese, ez a következő az én évem lesz. Már csak a 12-es szám miatt is egyértelmű az ügy. Az én évem, a mi évünk. Minden szempontból növekedés, ööö kivéve a körméretünket:) Jó lesz.

Az új helyen nincs lehetőségem lelki életet élni (a régin meg túl sok volt), ezért kerít megint hatalmába az a régi erő, a sok, gyerekkorban átélt élmény. Kiabálok és eszem, mert nem tudok más megoldást a feszültség levezetésére, dühöngök, mint egy bezárt állat, és tudom - most, hogy átgondoltam a tegnapi kifakadást, tudom -, hogy mindezt azért, mert  nálunk ez volt a normális: állandó kötekedés egymással, állandó bántás szóban és tettben, semmiféle törekvés bármiféle szeretetre vagy kedvességre, mint az állatok estek nekünk és egymásnak a szüleink, emiatt mi is ilyenekké váltunk - nem, valójában csak én, a húgom nem, ő mindig csak áldozat volt.

Időt kell valahogy szakítanom magamnak arra, hogy megint megtanuljak odafigyelni minden egyes szavamra, hogy az a régi, belém nevelt izé, amit szintén embernek hívnak, ne tudjon uralkodni rajtam.

Ismerem már ezt. A változás miatt újra visszakörbe kerültem a spirálban. Ilyenkor, ha nem veszem észre magam, még jobban visszaesek abba az előzőbe, de ha figyelek, akkor megint még inkább előre haladok. Szeretem ezeket a jeleket. Akkor is, ha súlyosak és fájnak.

Ezt kaptam ajándékba:

Jópofa és kedves, de megint ugyanaz jutott eszembe róla: mekkora illúzió a karácsony.

Ez volt az első szentestém jó ideje, amit a maga valójában tudtam megélni. Már nem fájt, ami régen hiányzott, már nem vártam olyat, ami nincs.

Tegnap rájöttem, hogy miért voltak annyira jók azok a régi karácsonyok anyámmal. Mindig megadta a módját. Pénzt nem sajnálva tette igazán széppé az egészet. Olyankor sokat nevetett, és valóban ott volt velünk. Nagyjából az egyetlen időszak volt az évben, amikor tényleg velünk volt. Nem tudtam, sosem tudtam, hogy mi hiányzik, pedig egyszerű: ő hiányzott állandóan, és még amikor ott volt, akkor is hiányzott, hogy szeressen. Csak most, ezzel az új énemmel látom, hogy hányszor vett semmibe, képtelen volt kezelni az érzelmeimet, képtelen volt segíteni a problémákban, és érdekes módon az a régi énem nem is várta tőle. Csak simán szarul érezte magát mindig, amikor ilyen helyzetbe került. Az új énem már látja, hogy mi fájt annyira, hogy min kell változtatni, és persze azt is, hogy min nem lehet.

Szar ez, mert az anyám jófej... mindenkivel, aki nem a közvetlen családjába tartozik. Okos, érdekes, segítőkész, döbbenetesen művelt (saját állítása szerint félművelt, de én nem így látom), és érdekes módon nagyon szereti a fiaimat. Talán mostanra érett meg az anyaságra, vagy csak élvezi, hogy ezekkel a kapcsolatokkal nincs felelőssége. Mondjuk szerintem velük is túl kevéssé aggódik, mondhatni felelőtlen, hát igen, ez ugyanaz a szó. De hát végülis ő megteheti, hiszen a terhek engem nyomnak. Aztán lehet, hogy úgy kéne vennem, ahogy ő, de én a magam részéről nem bírnék nyugodtan dolgozni a házban, ha tudom, hogy közben 5-6 éves gyerekek vannak az udvaron, akik simán felmásznak pl a 20 méteres fenyő legeslegtetetejére, meg ki tudja miket csinálnak még. Az a baj ezekkel, hogy elég ha egyszer leesik a gyerek, egy életre lebénulhat pl. Vagyis másszon fára, de lehetőleg max 2 méteresre. Meg talán egy 5 éves ne is másszon.

Ja de karácsony. Akárhogy is nézzük, ez a nap éppen olyan, mint a többi. Felruházhatjuk bármivel, mondhatjuk, hogy legalább ilyenkor szeretjük egymást, az igazság az, hogy ilyenkor sem szeretjük jobban egymást, csak úgy teszünk mintha. Eljátsszuk az ünnepi szerepet, talán még igaznak is érezzük, csak azért, mert elaltatjuk a szívünket, mert hát ez a "szeretet ünnepe". Unom már a hazugságokat. A valóságban kell megtalálni az örömet, nem illúziókban.

Karácsony.... zabáljuk tele magunkat, ha már anyuka napokat töltött a konyhában kemény munkával, aztán adjunk egymásnak kötelező ajándékokat, persze ritkán olyat, amit a másik tényleg szeretett volna. Azt hiszem, hogy a semmilyen ajándék is jobb a hibás ajándéknál. Na de hát a szándék, gondolják erre sokan, csakhogy szerintem a szándék egy nagy nulla. Ha képtelen vagyok úgy ajándékozni, segíteni, szeretni, ahogy az a másiknak jó, akkor sokra megyek a jó szándékommal.

És hát igen, Őfelsége bement egy boltba, és vett nekem ajándékot. Azért, mert muszáj volt. Nem azért, mert annyira vágytam valamire - igazság szerint már régóta nem vágyom tárgyakra - és persze jópofa dolgot vett, de

De. Azt hiszem, hogy erre a felületes a jó szó. Nem ő volt az, hanem ez az egész az. És nekem ez már kevés. Inkább ne kapjak ajándékot, mint hogy olyat kapjak, aminek nem látom értelmét. Tévedés ne essék, én sem tudtam neki olyat venni, aminek tényleg örült volna. Talán örülhetnénk bárminek, de én már nem tudok. Végiggondoltam és rájöttem, hogy nekem olyan dolgokkal lehet örömet szerezni, mint egy jó pont a suliban a fiúk részéről, egy közös program... kifújt. Legjobban Domi húzása tetszett: megyek wc-re, az ajtó előtt a földön egy papír: CÉL ->. Benyitok, a földön egy rajz. Még nem volt ajándékátadás, így mondtam neki, hogy nagyon jó, örülök, de majd akkor adja át, ha eljött az ideje. Ma reggel vettem csak észre a kiegészített papírt az ágya előtt:

ácsibácsi

mégnemf

ejesztük

be

cél->

:D és az ágy a alatt a rajz. Tudni kell, hogy csak pár napja kezdett el írni, ráadásul az iskolában még csak a betűk harmadánál tartanak. Szóval ez igen, ez ajándék. Más kérdés, hogy erre nem lehet felkészülni.

Talán meg kéne nekik mondanom, hogy ajándékozással nem lehet nekem örömet okozni. Vagy ilyesmi.

Szerencsére a fiúknak semmi baja, bár Beni nagyon fura volt tegnap. Fel volt húzva, mint már rég nem, egyszer el is veszett, teljes mértékben a saját hibájából. Utána persze csendesebb lett, de ma már tuti nem megyek velük sehova. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy sír a wc-ben, kérdeztem mi baja, azt mondta, hogy nem bírja abbahagyni a sírást, pedig nem álmodott rosszat és nem fáj semmije. Lassan sikerült megnyugtatnom.

Tegnap Őfelségének behúzott egy férfi. Olyan öklöst, orrba. Nem látszik semmi, és ő is hozzá van már szokva, hogy az emberek ocsmányak tudnak lenni, szóval nagy baj megint nem történt, de ez mi??? Mi van itt, hogy sorban jönnek az ilyen baromságok? Még szerencse, hogy csupa apró baleset, de akkor is, fura, hogy így egyszerre történik.

Az előbb elütötte egy autó a fiúkat a zebrán. Kisebb zúzódások, nagy ijedelem.

Nem is tudok mit írni, ideges vagyok, próbálom feldolgozni.

Majd biztos levonom a tanulságot.

Annyirannyirannyira szeretem azokat a pillanatokat, amikor megérzem, hogy van valami más a mélyben. Általában elfoglalnak a mindennapok, pörgök folyton, mostanában kifejezetten unom, amikor nincs mit csinálnom - egyszerűen azért, mert nincs min gondolkodnom, tiszta vagyok, mellette viszont ezer dolgom van, így aztán ritkán jut el hozzám a kézzelfogható dolgokon túli valóság.

Azt már rég megtanultam, hogy felesleges aggódni vagy bármiért is idegeskedni (a munkatársaim konkrétan azt figyelik, hogy felidegesítem-e magam végre valamin, mert folyton nyugtatom őket, hogy ne csináljanak elefántot bizonyos bolhákból), de ez nem az a fajta nyugalom, ami annak ismeretében születik, amikor az ember megért/zi, hogy ez az egész csak rész, van ott kint és/vagy itt bent valami több, amit nem ismerünk, ami hatalmas és hív, vár, idegen és ismerős, vonzó és ijesztő

talán szerelem, épp ahogy megszületik a mellkasomban, érzem, hogy melegít, szét akar feszíteni, és én szívesen szétszakadnék, levetném ezt a testet és átváltoznék fénnyé, hogy repülhessek, mindent magamhoz ölelhessek, mindenbe belebújhassak. Szerelem - cél nélkül.

Nagyon szeretem, ahogy énekel. Ő is éppen úgy találja meg az erejét, ahogy kijönnek a hangok a száján, nem erőlködik, hanem az énekkel még több energiát termel, sosem elvesz csak ad, terjed minden irányba - ő maga a zene.

Ja meg még ez:

"Jóbarátom, tudod-e, hogy mért nem meri
Soha senki beismerni azt
Hogy, ha elmúlt az, amiben hittünk
Az, ami oly szép volt, de vissza sose tér"

Senki nem ért semmit
A nőm például engem
Az orvosok a halált
Minden milyen csendben
Veszi tudomásul
Hogy nincsen megértve
Vagy megvan, de mit is mondjon
Az értő a fénybe érve
Senki nem mond semmit
Júdás is csak csókol
Jézus visszanéz rá
Mindent mindent tud a csókról
Beszél aki keres
Hallgat aki talál
De senki nem ért semmit
Az orvosok a halált
Senki nem ért semmit

Megszabadulok a korlátaimtól, vagyis minden, a világról a fejemben kialakult képtől. Attól az elképzeléstől, hogy milyen a szeretet, milyennek kéne lennie a világnak, mi a fontos, mi rossz és/vagy/de jó, mit kéne és mit nem kéne.

Elveszettnek érzem magam néha emiatt. Hol is vagyok, ki is vagyok én? Meg tudom határozni, meg kell-e határozni magam? Vagy csak elég, ha vagyok, éppen ilyennek vagy olyannak? Ilyennek és olyannak is leginkább.

Leakasztom a címkéket a dolgokról.

Most ez van, de hogy mi lesz holnap, azt nem tudom.

A világ egyik legnagyobb mázlistája vagyok, ez már biztos. Nem elég, hogy egy igen jó munkahelyen jó munkát végzek, de ma este vállalati buli lesz dumaszínházzal, svédasztallal és persze vezérigazgatói beszéddel. A mai nap ráadása a 14. havi fizetésként emlegetett plusz prémium, ami még az én esetemben sem kevés, pedig éppen csak lejárt a próbaidőm.

Nem tudom, hogy minek köszönhetem ezt az egészet, mindenesetre nagyon hálás vagyok:)

A többi, általában természetesnek vett dolgot is hozzáteszem azért: két darab gyönyörű, egészséges, okos gyerek, egy darab Őfelsége, és persze minden, aki én vagyok. Én, a legszerencsésebb.

Tegnap ezt kaptam ajándékba: http://juditkonyve.freeblog.hu/

Még sosem kaptam ilyen hosszú ideig készült, és ennyire önzetlen ajándékot. Ez az ajándék csak a válogatás miatt szól az ajándékozóról (na meg talán a célzás miatt:), minden más szempontból rólam szól. Kicsit el is gyengültem tőle, éppen a sok, rólam szóló gondolat miatt. Mi mással lehetne jobban bizonyítani a szeretetet...

De anyám tétele rám is igaz: nem az számít, hogy minket ki szeret, hanem az, hogy mi kit szeretünk. Mert hát valódi szeretet nélkül csak érdek, számítás, megszokás... csak az egónkat kenegeti hájjal a gondolat: szeret engem valaki. Pedig nem és nem számít, hogy mit gondolnak rólunk mások. Csak akkor, ha valahova tartozni szeretnénk.

Hát én leginkább önmagamhoz szeretnék tartozni.

Mindennapos főzést tanulok. Én, aki utálok főzni. Annyi, értelmesebb dolog van a világon, mint még egy fenntartó elfoglaltság, ami éppen csak az életben maradást szolgálja. Na jó, nem egészen azt, mert én a magam részéről szendvicsen élnék, ha Őfelsége nem unta volna meg a mindennapos szendvicset. Emlékszem, tavaly én is meguntam, de akkor nem bírtam rávenni magam a főzésre. Ja meg nem volt hol megmelegíteni napközben.

Most meg szállítható egytálétel recepteket bújok, de az egészségesség egyelőre nem szerepel a szempontok között. Csak úgy mélyen valahol... talán majd egyszer oda is eljutok, hogy ez legyen a fő szempont.

Más kérdés, hogy ez végülis az egészségünket szolgálja, mert ha ebédre főtt étel jut (meg egyáltalán: jut étel), akkor este könnyebben megálljuk, hogy ne együnk semmit.

Azt hiszem, hogy ez úgyis a legfőbb problémánk manapság.

Összesen 3 ember. Csak ennyi, és ez is sok.

Miért pont akkor vesztettem el az érdeklődésem azok iránt a dolgok iránt, amikre annyira vágytam, amikor a legközelebb kerültem hozzájuk?

Talán becsapom magam, talán most is vágyom rájuk, csak nem hiszek bennük?

Mit jelent a szó: család? Mit jelent az, hogy otthon? Miért nem kötődöm semmihez? És akkor miért vágyom mégis valami olyanra, amit másoknál látok? Talán csak ahhoz a régi, belém nevelt elképzeléshez ragaszkodom valahol, amit érezni véltem, amire akkor vágytam, de igazából azóta is csak halvány, sokszor álságos megjelenéseit találtam. Nem tudom, hogy létezik-e.

Magam is megijedek magamtól, amikor nem félek semmit sem elveszíteni. Örülök, amikor éppen olyan a helyzet és aggódom egy lehetséges veszteség miatt. Amikor összeveszünk Őfelségével, és a gyomrom összeszorul a gondolatra, hogy talán itt a vége és ő elmegy. Ilyenkor örülök annak, hogy még ilyesmit érzek. Félek más lenni? Félek elfogadni ezt az újat, aki tényleg semmihez sem ragaszkodik?

Idegen vagyok magamnak, kívül esek bármiféle emberi elképzelésen az érzelmekkel kapcsolatban. Elengedhetem a korlátaimat, de akkor hova tartozom? Félek másoknak igazat mondani, mert látom a szemükben az értetlenséget, amikor kiderül, hogy ki is vagyok valójában. Már sokkal erősebb vagyok, de még mindig félek más lenni, mint mindenki más. Teljesen egyedül lenni.

Vajon a többiek azért olyanok, mert ezt tanulták vagy valóban belőlük jön? Talán ha mások is jobban mernének igazi önmaguk lenni, akkor fel sem tűnnék? De most inkább csendben maradok, amikor a hit és a vallás kerül terítékre, és nem szólok vissza, amikor az őszinte válaszaimra értetlenkedő vagy simán buta reakciókat kapok, akármi is a téma.

....

Az a teljes igazság, hogy egyáltalán nem érdekel a karácsony, az ajándékozás, semmi sem érdekel abból, ami ezt a társadalmat, a magyar embereket, vagy egyáltalán az - általam ismert - embereket összeköti. Megszokások, kitalált ünnepek, beszélgetések politikáról, gazdaságról, receptek az ünnepi asztalra, sopánkodás a fizetés miatt, ha több van, akkor a még több miatt, pletykák a szomszéd kapcsolatáról az új fiújával, vágyakozás új dolgok után, vásárlás...

Kicsit érdekelnek a mindennapjaim dolgai, de ott is ott van a háttérben folyton az érzés: minek? Miért kellene nekem azon idegeskednem, hogy működjenek a dolgok a munkahelyemen? Miért kellene bármire is törekednem?

Ami tényleg tud érdekelni, az a feladat. Akármilyen feladatot kapok, ha nem ellenkezik az elveimmel vagy az értelmemmel, akkor az egyetlen célom minél hamarabb, minél jobban elvégezni. Miért? Nem tudom, de mindenképpen örömmel tölt el, amikor kész van.

A gyerekek... egyértelműen érdekel, hogy jól vannak-e. Hogy félnek-e valamitől, szükségük van-e valamire. De a létszükségleteken és az alapvető hosszú- és rövidtávú elégedettségükön kívül... nem. Hogy mit csinálnak épp, kivel vannak, kit szeretnek a legjobban, velem vannak-e vagy máshol... nem. Így leírva is totál bolondnak érzem magam. Érez ilyet egy anya? Érez ilyet egy ember? Tudom, nem számít, mert én ezt érzem és ez a lényeg. Az egész világ érezhet másképp, ha én ezt érzem. Szeretem a gyerekeimet, de egyáltalán nem ragaszkodom hozzájuk. Ha tudnám, hogy máshol boldogabbak, akkor hagynám, hogy máshol éljenek. De tudom, hogy ők viszont nagyon ragaszkodnak hozzám (bár nem egyformán, Domi jobban hasonlít rám ebből a szempontból, ő nem mondja máshol, hogy hiányzom, csak hosszú idő után - mint ahogy én is tenném), igazából az ő igényeik miatt tartom szorosan a szálakat akkor is, amikor én magam nem érzem a hiányt vagy szükséget. Úgy csinálom a dolgokat, ahogy legjobbnak látom abból a szempontból, hogy mire 18 évesek lesznek, önálló, életerős férfiak váljanak belőlük.

Ez is olyan, mint egy feladat. Kissé hosszú távú:), de akkor is így van. Ha kész lesz, akkor szeretném azt mondani majd, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt: itt van két ember, akik képesek felnőttek lenni, elindulhatnak a saját életük útján, könnyebben, mint ahogy nekem megadatott.

Az az a pillanat, ahonnan nem tudom, hogyan tovább. Talán addig meglátom, megtalálom. Új feladat egy céltalannak?

Nincs mese, ezek az évek a munkáról szólnak. Aztán ha van egy kis szabadidőm, akkor dolgozom még egy keveset. Anyám.

Már mindhárom könyvet olvastam egyszer, ami nekem megvan AJC-től, mégis most találok benne először olyan dolgokat, amiktől szemem-szám tátva marad. Ha vége a harmadiknak is, újra fogom kezdeni megint elölről. Fura, mert nem bírom megjegyezni, csak benyomások maradnak bennem, meg egy-egy felszólítás: "ne hidd el, amit mondok", ez persze olyan kékelefánt szerű, mert hát ha mire is gondolna az ember, amikor azt mondják, hogy ne gondoljon egy kék elefántra... de persze megint csak a magam kobakja után megyek, így aztán ugyanaz marad a végeredmény: semmiben sem szabad hinni, mert minden hit korlát. Lehet TUDNI dolgokat, azokban ugyebár nem kell hinni, hiszen egyszerűen csak vannak, de azokat sem szabad teljesen állandóra venni, mert előbb-utóbb minden változik. De hinni korlát.

Ez azért elég fura, mert a fejemben köd van. Mert amikor mondja, hogy ez az egész létezik, mégis illúzió, mert magunknak gyártjuk, akkor is csak azt érzem, hogy én ezt már rég tudom, ő csak megerősít, na de ha semmi sem valódi, akkor mi az? Annyi lenne a valóság, hogy minden igaz és semmi sem? És hogy bármit lehet... így olyan, mintha én lennék a meseíró, és ugyan vannak támpontok a történetben, de azért rajtam múlnak a fordulatok. A határ pedig sokkal messzebb van, mint valaha is gondoltam volna. Messzebb és közelebb a galaxis határainál.

Ma - miután kábé 16786862edszer mondtam, hogy 'figyelj oda!' - rájöttem, hogy a legértékesebb, amit a fiaimnak taníthatok (már persze a 'szeresd magad'-on és a 'bízz magad'-banon kívül) a figyelés. De hülye szó így leírva. Pedig ez a lényege mindennek. Egyszerű példa: ha ledobom a filctollat a földre, persze kupak nélkül, akkor igen nagy az esélye, hogy filctollas lesz a talpam, amikor legközelebb arra jártamban belelépek. De ha odafigyelek arra, hogy 1. mit csinálok, 2. milyen tulajdonsága van annak, amit használok, 3. mik lehetnek a következmények, akkor van rá esély, hogy mindenkinek jobb lesz. A filctollam nem szárad ki kupak nélkül, nem törik el, amikor rálépek, a zoknim filctollfolt nélkül kerül a mosógépbe, és talán arra is van esély, hogy a filctollat újra használhatom, amikor szükségem van rá.

Biztos van oka annak, hogy 3 olyan emberrel kell együtt élnem, akik szinte egyáltalán nem figyelnek a környezetükre. Egyiket sem zavarja a kosz, hiába szárad ki a kenyér, nem jut eszükbe legközelebb becsomagolni, és őszintén szólva az agyamra mennek a figyelmetlenségükkel. Aki nem figyel, az sosem láthatja a valóságot.

Aaaaannnnyyyirrraaaa bíztam benne, hogy nem kell felügyelőset játszanom a fiúkkal. De nincs mese, nem megy magától a táskába pakolás, ceruzahegyezés, másnapra felkészülés. Van helyette elvesztett füzet, sál, sapka és egyéb, fekete pontok és társai.

Azt hiszem, hogy igaza van Őfelségének, sőt apának is: meg kell tanulniuk, hogy amikor hazaérünk, akkor is vár ránk feladat. Leülés, tanulás, pakolás. És csak akkor van játék, ha mindennek vége. Már csak az a kérdés, hogy hol vagyok ebben én... nyilván sehol.

Nehéz ez, mert én is kijártam az iskolát, 12 év totális tanulás nélkül, de azért csont nélkül. Ennyire ők is vannak okosak, ebben biztos vagyok. Most akkor miért is kellene őket ezzel az egésszel piszkálnom? Túl sokszor érzem, hogy teljesen értelmetlen az egész, ostoba az oktatási rendszer, olyasmit tanít, amire semmi szükség. Ráadásul én már elég régóta túlléptem ezen a létező, de szerintem nem túl egészséges életen. Hogyan tanítsam így arra őket, hogy érdemes tanulni? Hogyan várhatom el, ha nem is érzem a szükségességét? Oké, valamiért csak itt vagyunk, de talán egyszerűen csak születtünk és bármit kezdhetünk az életünkkel.

Most már azt gondolom, hogy jól tették, hogy elhanyagoltak. Az érdeklődés teljes hiánya miatt úgyis kényszer lett volna minden perc, és talán sosem jövök rá, hogy mi is az, amit én akarok. ÉN, és nem a társadalom vagy az anyám vagy akárki.

De talán a megszokás meghozza majd náluk a szeretetet is. A tanulás szeretetét. Vagy talán olyan dolgokét, amiket tanulniuk kell, mert én azt mondom, hogy 1. zene, 2. sport, 3. nyelvtanulás. Ó anyám, én mondom. Mintha tudnám.

Azt szeretem a legjobban az életemben, hogy minden döntés az enyém. Minden felelősség is.

Azt hiszem, itt az ideje a kapunak.

Folyamatosan bántódom meg bizonyos dolgok miatt, egyértelműen úgy érzem, hogy direkt akarnak bántani - bizonyára baromira elegük van belőlem. Mondjuk ezt meg tudom érteni, néha nekem is elegem van magamból. Mostanában is. Össze vagyok zavarodva.

De az is lehet, hogy valami hihetetlen mértékben unatkozom.