görbeforgó

Átmegyek a blogspotra, mert baromi jó sablonjai vannak.

http://gorbeforgo.blogspot.hu/

Legszívesebben húznék ide megint egy vonalat. Úgyhogy húzok:

------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hát ez bizony csak szaggatott, de ez talán nem is baj, hiszen olyan sok minden azért nem változik. Ha igazán megnézem, akkor egyrészt nem változik semmi, mert semmi "nagy dolog" nem történt, másrészt egy nagyon fontos dolog változik: az erőm.

Sosem emlékszem a régi bejegyzésekre, de lefogadom, hogy írtam már erről (vajon mit), mindenesetre újra pár mondatban - ahogy most látom:

Minden a csettel kezdődött. Éltem egy visszaemlékezve egészen boldog életet. Zárt volt, egy kertes házban zajlott minden, és éppen megszülettek az ikerfiaim. 6 hónaposak voltak, amikor egy film hatására kipróbáltam a csetet. Sőt, talán a netet is akkor próbáltam először igazán, de a lényeg a cset volt. Kinyílt a világ, az a sok ember, aki mind nem érdekelt annyira, hogy akár csak beszéljek velük az életben, mind átváltozott szavakká, és olyan dolgokat tudtam meg, amikről addig fogalmam sem volt. Szó szerint beszippantott ez a világ. Teljesen felforgatott mindent, de mindent, amit addig a világról tudtam, hittem. Rájöttem, hogy nem vagyok boldog, hogy menni szeretnék, elindulni valamerre... aztán szép lassan arra is rájöttem, hogy nem lehet. A harmadik gyereket letettem ugyan, de még mindig volt kettő, akikért teljes felelősséggel tartoztam, hiszen én hoztam őket a világra. Ott álltam én magam is újszülöttként, két újszülött terhével.

Valahogy túléltük az első éveket, aztán mikor megismertem Őfelségét, megint megváltozott minden. Annyira más volt, mint akiket addig ismertem... borzasztóan nyitott lehettem akkoriban, hogy egyáltalán szóba álltam vele. Aztán később kiderült, hogy nem is annyira más... de csak most, az 5. évfordulónk közeledtével látom, hogy megint majdnem ugyanott tartok. A különbség, hogy egy dolgot biztosan megtanultam: nem öntjük ki a gyereket a fürdővízzel. Várni kell néha, és az idő majd meghozza a választ.

Amin pedig változtatni kell, az én magam vagyok, nem a környezetem, és semmiképpen sem a körülöttem lévő élőlények. Persze lehet őket húzni, a gyerekeket nevelni, a  felnőtteket motiválni, de akkor is nekem kell elől járnom példával.

Úgyhogy tettem pár dolgot, amit hozzáteszem, már megtettem régebben is, de mindig visszaestem. Pedig már sokszor éreztem, hogy ezek a dolgok csak rontanak a helyzetemen, ráadásul kezdtem hozzájuk idomulni, és emiatt már fel sem tűnt annyira, hogy mekkora hibák részemről, de szerencsére most megint itt tartok, hogy értem: arra kell koncentrálnom, amit el akarok érni, és ezért fel kell adnom azokat a dolgokat, amik visszahúznak. Hogy mik ezek? Ugyanazok most is: cset, egy játék, időrabló, sehova sem vezető tevékenységek. Mások, mint a tévé, de szerintem kb ugyanolyan haszontalanok.

Van még valami, jobban mondva valaki, aki erősen visszahúz, de neki még mindenképpen adok időt, hogy a maga komótos tempójában utolérjen: Őfelsége. Az én emberem, aki annyira más most is, mint akiket ismerek. És ez egyszerre rossz és jó is.

Tehát nincs cset, nincs játék, helyette van minden jó, ami neten található. Könyvek, bármi, amire rákereshetek, soksok tanulnivaló. A legutóbbi segítségem is netes eredetű. Braskó Csabának hívják, még csak pár hete fedeztem fel. Tegnapelőtt megvettem a könyvét is:

Már ki is olvastam, hamarosan elkezdem újra elolvasni, és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Most nem írok erről, viszont megfogadom, amit mondott: naplót vezetek.

Nem fogok minden nap írni, most leírom, hogy hol tartok épp.

1. Leírtam, hogy mit szeretnék pontosan elérni. Egyszerű dolgok ezek, kertes ház, jó munka, elég pénz. Kiraktam a falra, és MINDEN NAP fel fogom olvasni.

2. Leírtam, hogy miket teszek meg ezekért MINDEN NAP.

3. Mert rájöttem a legfontosabbra: MINDEN NAP TENNI KELL. RENDSZERESSÉ KELL TENNI A MOZGÁST, TANULÁST, GYAKORLÁST. Mert amit csak néha csinálok, az olyan, mintha sosem tenném.

4. Már jó ideje MINDEN NAP elvégzem a tibeti öt rítust. Pont tegnap értem el a maximumot, a 21-et. Mostantól szép lassan finomíthatok a gyakorlatokon, mert persze közel sem tudom tökéletesen megemelni a lábam 21-szer.

5. Sokkal több időt leszek a gyerekekkel, jobban odafigyelek rájuk, és gyakorlom a türelmet.

6. MINDEN NAP vacsorát készítek, lehetőleg valami kevésbé hizlalót, és közösen fogunk enni.

7. MINDEN NAP csak nagyon keveset és szénhidrátmenteset eszem a munkahelyemen.

8. MINDEN NAP írom, hogy mit költöttem, így pontosan tudom követni a kiadásaimat. Nagyjából már tudom, hogy min és mennyit tudok spórolni, most már csak az egyensúlyt kell megtalálni, hogy tegyek is félre, de azért jól is éljünk.

9. MINDEN NAP keresem azt a dolgot, amitől változtatni tudnék a munkámon. Több pénzt szeretnék keresni, de főleg szeretném megtalálni azt, amit tényleg szívesen csinálnék, ami egészen nekem való.

Itt tartok most, ez biztosan bővülni fog. Addig is hajrá, legyen MINDEN NAP ehhez erőm.

A sikeres emberek egyik ismérve, hogy a céljuk érdekében olyan dolgokat is megtesznek, amihez nincs kedvük vagy amitől félnek. Ők is ugyanazt érzik, amit a többi ember: félelem, lustaság stb, de ők leküzdik annak érdekében, amit el akarnak érni.

Kínozzon bűnöd!

2 dolog miatt nem élünk nyitottabb, teljesebb életet: félelem és fantáziátlanság miatt.

A bátorság már megvan, most már csak ötlet kell ahhoz, hogy elinduljak. Elinduljunk. Őfelségére rendesen ráhoztam a frászt, de ha elég sokat beszélünk róla, majd megszokja. Egy dolgot tudok: nem akarom bezárva leélni az életem. El akarok menni, mindent megnézni, új dolgokat tanulni, új helyeket megismerni, és semmit, de semmit se megtartani. Üres kézzel megyek majd el ebből a világból miután sokat, még annál is többet éltem.

Két dolgot kell eltennem az idők végezetéig.

Az egyik, hogy ma éjjel átjött Domek, de én nem ébredtem fel. Furcsa, mert elég éberen alszom, és mindig felébredek, ha zaj van, de gondolom Domek szokás szerint teljesen hangtalanul jött, Őfelsége viszont felébredt a jelenlétére, arra, hogy az ágy mellett áll. Beszélt vele kicsit, megölelte, aztán visszaküldte az ágyába. Pár perc múlva utána ment, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e.

Őfelsége jó ember. Azt hiszem, hogy ez minden, ami számít.

A másik pedig szép lassan gyűlt össze bennem. Kívülről is jöttek jelek, de ettől függetlenül is érzek valamiféle nyugalmat, ami nagyon is azt súgja, hogy ez a helyes út.

Meg kell állnom. Nem teljesen, csak éppen annyira, hogy hagyjam a dolgokat a maguk medrében folyni. Mióta az eszemet tudom, törekedtem valamire. Mindig mentem valami után, célom volt, ezért üresek most a napok, mert most nincs ideje a törekvésnek. Tegnap egy beszélgetésben hallottam, hogy mennyire fájó pont ez minden embernek. Elérni valamit, amit nagyon akartunk. Az ember kiürül, és légüres térben próbál valamibe kapaszkodni. Sokan alkoholba, drogba próbálnak, de hát tudjuk, hogy az ugyan nem tart meg.

Igazából egyetlen dolgot akartam nagyon: gyereket. Itt vannak, szépek, okosak, de én máris mennék tovább. Kutyát veszek és nevelőszülőségen gondolkodom, ami nem baj, csak éppen ezt a kettőt sem tudom úgy nevelni, ahogy szerintem jó lenne. Igen, "elég jó szülő" vagyok, de tudom, hogy lehetne jobb is.

Magammal kell foglalkoznom. Eljárok dolgozni, odafigyelek mindenre, amire KELL, de abba kell hagynom a törekvést az új felé. Meg kell elégednem azzal, ami most van, az építő energiáimat önmagamra kell irányítanom.

El is kezdtem az öt tibeti rítus alkalmazását. Persze még csak a háromnál tartok, de lesz ebből még 21. Valamiért ez érdekel, és tudom, hogy hosszú távon is csinálni fogom. Majd egy év múlva meglátjuk, érdemes-e.

Tehát a második, amit sose felejtsek el: nincs hova menni. Az új, a más nem jobb, nem több. Nem lehet mindig tovább menni. Vagy lehet, de attól semmi sem lesz jobb. És én sem leszek boldogabb.

Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem látni. Észrevettem az embereket, azt, hogy mit miért csinálnak, hogy egészen mások, mint én, hogy sokféle indítékuk lehet ugyanarra a dologra, de azért vannak jellemző általánosságok egy-egy viselkedés mögött.

Először szörnyen megijedtem. Sokat bántottak, mert mindig kimondtam, amit akartam, vagyis nem akartam, csak megfordult a fejemben, és össze-vissza törtek különböző emberek a hazugságaikkal, rosszindulattal, butasággal. Bántani akarással.

Onnan elég hamar felálltam, mert rájöttem, hogy egy szó sem igaz abból, amit rólam állítanak, és akkor elkezdtem távolodni tőlük. Eljutottam a közönyig, majd egyszer csak dühös lettem. Kb egy év óta folyamatosan dühös voltam. Még mindig itt van bennem, érzem a gyomromban, de a változás most annyi, hogy mintha a düh csendes elkeseredéssé és elfogadássá alakulna át. Remélem, hogy elfogadás, mert akkor talán már nincs messze, hogy megint szépnek lássam a világot. Mert most egyáltalán nem látom szépnek.

Sokszor vagyok közönyös, de ez nem furcsa, régen is éltem, csak nem gondolkodtam rajta, de az utálat akkoriban nem létezett. Most vannak emberek, akikre csak megvetéssel tudok nézni, ezt régen nem is ismertem. Undor. Igen, ez a pontos érzelem, azt hiszem.

Már nem okoz gondot csöndben maradni, leginkább megszólalni nehéz bizonyos helyzetekben, mert ami kijönne belőlem, az nem tűr nyomdafestéket. Vagy csak szokásos módon nyers lennék. Így is a legtöbben félnek tőlem, mert tudják, hogy nem alkuszom.

Amúgy ez sem igaz már, vannak dolgok, amik miatt inkább befogom a szám, és mivel nem vagyok haragtartó, el is múlik az egész. Ritkán marad meg annyira, hogy emlékezzem is rá, és elővegyem, amikor vissza kell vágni valamiért. Mert olyan könnyen kérnek számon, és olyan könnyen felejtik el, hogy ők maguk sokkal nagyobb hibákat ejtettek...

Na de ami miatt most írni kezdtem: a düh enyhülése. Már nem akarom megölni őket. Ilyenek. Szánalmasak, buták, figyelmetlenek, áttaposnak egymáson, imádnak másokat szapulni a hátuk mögött, átforgatják a dolgokat, hogy jól jöjjenek ki a bajokból, gyávák, és még annyi minden. Most nem tudom szeretni őket.

Még kis családomat se teljesen. Látom, hogy ők milyenek, és persze látom magamat is, a haragommal, az elviselhetetlen nyavalygásommal, a szörnyű változásokkal, amikkel simán mást szeretnék ma, mint tegnap, és a lustaságommal, ami sajnos az egész családra általánosan jellemző.

Persze mindig vannak tervek, hogy ki kéne szállni a székből, de semmi sem állandó. Remélem, hogy lesz olyan, amit rendszeresen is képesek leszünk csinálni. Torna, ping-pong, tollas... a kutya igazából segít, mert mindenképpen ki kell menni. De látom a fiúkon, hogy már ők se akarnak elmenni itthonról, pedig néha milyen jó egy-egy program, séta...

Na jó, remélem, hamarosan elmúlik ez a szürkeség és megint boldogabb napok jönnek. Ilyenek, egyformák, dolgosak, törekvők. Hétköznapok. Szürke helyett legyenek sárgák.

Állandó a változtatási kényszer bennem. Őfelsége szerint ez jellemző a nőkre, ezt szolgálja ki a rengeteg lakberendezési újság és más hasonlók. Persze fokozza is.

Azt mondják, megbánjuk, amit nem tettünk meg életünkben. Úgy fogjuk érezni, hogy elvesztegettük az időnket.

De mi van, ha észreveszem, hogy mindig mennék valahova? Hogy nem tudok egyetlen percet sem élvezni, mert egy következő, jobbnak tűnő dolgon töröm a fejem? Ha jobbra rakom a szekrényt, akkor majd valami más lesz?

Persze kell a megújulás. De talán nem mindenben. Nem kell új állás. Minek, ha egyszer a régi tökéletes? Ha szeret a főnök, ha elnézi, hogy hülye vagyok néha, ha a fizetésem szépen felfelé baktat? Ráadásul még szeretem is, amit csinálok... közben folyamatosan valami máson töröm a fejem. Saját vállalkozás vagy csak még egy állás...

Lakunk valahol, de én költöznék. Mert hogy ott majd jobb lesz. De mitől lenne jobb? Ez a lakás csöndes, tulképpen bármit kezdhetek vele, tuti, hogy 100 évig sem kell elköltöznünk, minden nagyon közel van.. a kert az egyetlen, ami hiányzik. De egy idegen ház idegen kertje talán nem. Majd ha egyszer megint lesz sajátom, az más. De miért nem bírok várni?

Talán megbánom majd, hogy mindig mindent megtettem, amit akartam.

A gyerekek cuccait majd folytatom, de most van valami, ami  nagyon érdekel. Mondhatni egészen felkavart.

Ez az:

Biologika. Arról szól ez az egész, hogy minden betegségünkért mi magunk vagyunk a felelősek. Ez éppen az, mint amit mindig magyarázok mindenkinek: arról nem tehetsz, hogy milyen hatások érnek, de a REAKCIÓ a te felelősséged. És ez most azt mondja, hogy a betegségeinket egyértelműen önmagunknak gyártjuk. Már egy ideje sejtem ezt, hittem a pszichoszomatikus megbetegedésben, de ezek az emberek sokkal konkrétabban írták le, hogy ez mennyire így van.

A lényege pedig egy: minden görcsünk, minden lelki fájdalmunk, minden idegeskedésünk azonnal választ indít el a szervezetünkben. A szervezetünk megoldást vár a konfliktusra, és ha nem tudjuk megadni, komoly betegségeket okoz. A megoldás pedig micsoda? A lelki egyensúly természetesen. Az, hogy ne érezzem rosszul magam. De ha egyszer már eleve rosszul érzem magam... hogyan találjam meg a lelki egyensúlyt?

Egy ideig ez oké. Ránts vállat. Sokszor, sok helyzetben képes vagyok megtenni. Szerencsére elég sok olyan dolog van, amit félvállról veszek, viszont , amit nem... azt nagyon komolyan veszem.

Pl az emberi butaság megőrjít. Nem tudok rálegyinteni arra, amikor emberek a józan ész ellenében hisznek butaságokat, és ezzel persze az idegeskedésen kívül másféle rosszat is okoznak nekem.

Kint 40 fok, az irodában 25 fok hála a légkondinak, mire a főnök ablakot nyit, hogy lehűtse a levegőt. Mondom neki: de hát ez így nem jó, ha kint 40 fok van és bent 25, akkor miért hűlne le? Ő pedig láthatóan meg van sértődve, pedig hát... ez szimpla józan ész.

Az a baj, hogy majdnem minden nap van valami hasonló. Amíg nem érint engem közvetlenül, lazán tudom venni, de amikor már nekem is a nyakamról csorog az izzadság mások butasága miatt, na akkor kiakadok. A legnagyobb baj, hogy már nem tudom lerakni az ilyen konfliktusokat azonnal. Régebben simán elfelejtettem mindent. Persze ezzel újra és újra elkövettem ugyanazokat a hibákat, de legalább nem maradtak bennem tüskék. Ma már elzárkózom azoktól az emberektől, akikkel ilyen helyzetekbe keveredek, és nem tudom megoldani. Mert a megoldás persze egy normális beszélgetés lenne, amit ezer helyzetben ezer okból nem tudok megejteni, így aztán ott maradnak a levegőben a fel nem oldott feszültségek, amik itt vannak bennem, érzem... persze majd elmúlnak, pár nap és elmegy, de addig...

Régebben egyszerű volt. Nem bírtam a feszültséget, ezért mindig engedtem. Bocsánatot kértem, amikor nem is én voltam a hibás, felkerestem olyanokat, akikkel állandó konfliktusaim voltak, csak azért, mert szerettem őket, és persze újra elkövettem ugyanazokat a hibákat.

Most meg egyszerűen kizárom az ilyen embereket. Ez az egy, amit tehetek velük, mert üvöltözni már nem akarok, és van egy csomó probléma, amit egyszerűen nem lehet megoldani. A másik nem érti meg, vagy megérti, de nem hajlandó elfogadni, stb

Nekem kell megtanulnom elfogadni. Mindent és mindenkit. Vagy megtanulnom levezetni a feszültséget máshogy. Mert az sem megoldás, ha nem vállalom fel a konfliktust. Felvállalom, ez nem is kérdés, nem is tehetnék másképp, annyira alaptulajdonságom az egyenesség és szókimondás. Már az is fáj, hogy nem a megszokott vehemenciámmal teszem ezt, hanem megfontoltabban, a szavakat megválogatva. Baromi nehéz ez is, majd belehalok.

És akkor jön ez, hogy ráadásul ezzel a testem is megbetegítem. Kösz bakker. MINDENRŐL, AMI BENNEM TÖRTÉNIK, ÉN TEHETEK.

Na jó, most már kérek magamhoz egy használati utasítást.

Volt egy blogom régen, ahova a gyerekek mindenféléjét írtam. Aztán leszoktam az írásról és ez is félbemaradt. Most írt a szolgáltató, hogy hamarosan megszüntetik az oldalt, szóval ide mentek mindent, ami tetszik így utólag is.

2008.08.12: Benő

Hamarosan lesz egy házunk. Azt még nem tudom, hogy már eleve a saját házunkba költözünk-e majd vagy egyelőre albérletbe és csak később a sajátunkba, de azt tudom, hogy hamarosan lesz saját házunk. Mondjuk 5 éven belül.

Még nem tudom, honnan lesz rá pénzem vagy miféle ház lesz, de elérem.

Az előbb belém nyilallt és szó szerint belefájdultam a vágyba, ahogy erre gondoltam. Látom magunkat a kertünkben, kint ülünk, együtt vacsorázunk, olvasunk, kártyázunk, labdázunk, mindenféléről beszélgetünk... együtt vagyunk a fűben, fák és bokrok között. Télen havat lapátolunk majd. És lesz kandallónk is, látni akarom a tüzet. Leoltom az áramot a házban, csak a tűz világít.

Hamarosan házunk lesz.

"Előbb magunkra kell vigyáznunk, utána másokra! A sorrend fontos, előbb én, utána a többiek. Ha a sorrend megfordul, az ember soha nem talál rá a boldogságra."
Feldmár András

És érdekes a kitörés a folyamatos rossz érzésből. Apám megint át akart verni, én meg olyan határozott nemmel tudtam válaszolni, hogy még engem is meglepett. Egész nyáron ilyen vagyok. Őfelségével szemben, a gyerekekkel szemben, és magammal szemben is. Ja és a pénzzel szemben is. Keményen tartom a határaimat, és persze tudom, hogy nem kellene ennyire keményen, de úgy látszik most ez kell ahhoz, hogy természetessé váljon minden szempontból.

Mert egyszer csak nevetve fogok már nemet mondani vagy vállat rántani, talán ki se kell majd mondanom a nemet, egyszerűen csak tenni kell.

Amúgy meg, ha meg akarod változtatni az életed, cseréld le azokat az embereket, akik hátráltatnak, olyan emberekre, akik előre segítenek.

Az a baj, hogy van egy ember, akit nem szeretnék csak úgy lecserélni, pedig igencsak hátráltat folyton. Őfelsége.

Valami hihetetlen módon szarul vagyok. Nem tudom senkivel megbeszélni, de ha lenne is, nem értené. Én sem értem. Már azon gondolkodom, hogy orvoshoz kéne fordulnom, az biztos felírna valami kedélyjavítót, gondolom nem véletlenül hívják így ezeket a gyógyszereket. A nevüket sem ismerem. Még.

Nézek egy sorozatot, az a címe, hogy Lie to me, de én nem. Továbbra sem tudok hazudni, legfeljebb csak nagy tudatossággal, és csak rövid ideig. Annyira jó lenne azt hazudnom magamnak, hogy jól vagyok és minden rendben. A poén, hogy tényleg minden rendben van, és tulképpen boldognak kéne lennem. Éppen elég jól állok anyagilag, a munkahelyemen igen magas fizetésemelést kaptam, jutalmak, mittudomén, tehát a fő gondom, a pénztelenség most nem is játszik. Spórolok persze, de ha bármi gond lenne, meg tudnám oldani. Anyagilag.

A gyerekekkel minden oké, okosak, egészségesek, tele vannak élettel. A családom olyan, amilyen, de volt már sokkal rosszabb is, most egészében csönd van. Őfelsége nem változik, de amúgy igen, csak nagyon lassan, de mégiscsak jobb lesz.

A baj velem van. Ma átmentünk egy piroson a fiúkkal, a fiaimmal, akik az életem értelmei, és én  nem vettem észre, hogy egy autó majdnem elütött minket. Ők felugrottak a járdára, de én nem. Ha nem áll meg az autó, akkor én most ezeket nem írom ide. Nagyon meleg volt, amitől mindig elmegy az eszem, szó szerint, de akkor is...

A legjobban attól megy el az eszem, hogy másoktól függök. Hogy az anyámmal megbeszéljük, hogy ekkor is ekkor itt és itt találkozunk, és ő nem talál oda, elkésik... én mindig pontos vagyok, ha pedig nem tudom pontosan, hogy hol van az úticélom, akkor megnézem a neten. Mindig időben érkezem mindenhova. Betartom a szavam. Azt hiszem, kényszeresen precíz vagyok, talán ezért zavar mások hányavetisége. Mintha bármi is múlna ezen... legtöbbször teljesen felesleges komolyan venni a határpontokat. De én valamiért mindig mindent komolyan veszek.

Lehet, hogy ezért kapcsolok ki néha mostanában, mert nem hagyom magamnak pihenést. 30 éven keresztül pihengettem, csináltam, ami jól esik, most meg minden percem be van osztva (ha nincs, akkor tudom, hogy pazarlom az időt), és minden percem rossz munka. A vicc, hogy a munkahelyi munkámat szeretem a legjobban. Ott nyugi van, senki sem piszkál, és én mindent jól megcsinálok. Itthon káosz van, állandó nyomás az elmaradt házimunka miatt, amit rajtam kívül senki sem hajlandó megcsinálni magától... így vagy megcsinálom, vagy mondom, hogy csinálják meg, ők meg leginkább nyafognak. Mindenképpen nekem teher. Az is teher persze, ha nincs megcsinálva. Utálok itthon lenni már... főleg a szabadságokat utálom. Ez teljesen ellentétes a normálissal, hiszen az emberek általában otthon szeretnek lenni, a munkájukat érzik tehernek.

És most lefekszem aludni.

Wahorn olyan szépen fogalmazta meg azt, amit már évek óta érzek. Valahogy így:

Elvesztettem az értékítéletem. Amikor így is jó meg úgy is jó, nincs mit miért csinálni.

Hát így élek én már évek óta. Mivel minden viszonyítás kérdése, túl sok a kétely. Nem tudom, hogy merre kell mennem. Nem tudom, hogy mivel teszek jót magamnak, a gyerekeimnek, a világomnak. És akkor a Laár azt mondja, hogy minden jó, és tetszik neki. Mert micsoda hatalmas lehetőség itt lenni.

Közben meg azon gondolkodom, hogy célkitűzést készítek. Magamnak is, meg kis családomnak is. Persze a többiek céljait nem nekem kell kitűznöm, mindenkitől megkérdem majd, hogy mit írjunk a papírra.

1. Célkitűzés: mit szeretnék elérni ebben az évben (most ez a 3. tanév lesz)

2. Mit teszek meg ezért.

3. Aztán megteszem.

Hogy esetleg a cél nem jó? Majd kiderül. Hogy nem is fontos menni valamerre? Nem tudom. Hogy felesleges a gyerekeknek még több energiát fektetni abba, ami amúgy is megy? Nem tudom. Talán nem. Ha a társadalmi helyzetet nézem: semmiképpen  nem felesleges. Ha egy okos ember plusz energiát tesz bele abba, ami amúgy is jól megy, akkor csodák születhetnek. A csodák pedig megváltoztatják a világot.

Ja, hogy nem biztos, hogy ehhez a társadalomhoz kéne a dolgokat igazítani? Nem tudom. De azt tudom, hogy most itt vagyunk. Itt élünk, itt dolgozunk, ide járunk iskolába.

Ha magasra tesszük a lécet, akkor talán történik valami más. Ha nem csinálunk semmit, akkor nem történik semmi. Az baj? Nem tudom. Azt hiszem, nem. De hát élni mégiscsak kell, és nekem sem mindegy, milyen körülmények között élek. Élünk. Éljünk.

De hogyan?

Szeretem, de annyira fáradt vagyok tőle.

Azt hiszem, hogy egy ideje nem a jót, hanem éppen a legrosszabbat hozzuk ki egymásból. Tudom, hogy nekem kell kezdenem a változást, de hogyan? Fáradt vagyok változni, fáradt vagyok még többet beletenni.

Május vége van, hamarosan nyári szünet. A szünetben azért lesz időm kipihenni magam. Lesz időm és erőm átgondolni, és tenni érte.

Nyugi, minden rendben lesz.

Őfelségével arról beszélgettünk, hogy mi lenne, ha valaki, akivel jót tettem, adna nekem 25 milliót. Logikus lenne, hogy én erre azt mondjam: de jó lenne! De abban a pillanatban, amikor ezt "kellett volna", egyszerűen azt éreztem, hogy nem érzek semmit. Nem örültem a lehetőségnek, nem jutott eszembe egyetlen dolog sem, amit megvennék, üres lettem, mint egy üvegpohár. Mármint olyan, amiben nincs semmi...:P

Aztán meg is tudtam fogalmazni: minden pénznél többet ér nekem, hogy most, amikor megint szarul állunk anyagilag, a fiúknak jó példát mutatok. Nem direkt, nem azért vállaltam még egy munkát, hogy példát mutassak, de mégis, a pénz, amit megkeresek vele, töredéke annak, amit a fiúkban hagyok problémamegoldás néven. A célt is kitűztem, elmondtam nekik is, hogy mikor és miért fogom abbahagyni, bár azt tudom, hogy a beszéd sosem marad meg úgy, mint a tett.

Úgyhogy vicces, mert nem cserélném el a néha elviselhetetlenül nehéz életemet egy pénzügyek miatt sokkal könnyebbre. Az a vicc, hogy nincsenek is más problémáim igazán, csak pénzügyi. Hm, talán csak mert onnantól nem látom az értelmét. Pedig lehetne annak is csinálni.... nagyon is. Ha már nem kellene a mindennapi megélhetéssel törődnöm, törődhetnék mással. Másokkal.

De talán most éppen ez a lecke. Hogyan legyünk gazdagok anélkül, hogy az ölünkbe hullana a pénz.

Van még egy munkám. Jó sűrű lett...

Reggel 5.30-kor kelés, reggeli és tízórai készítés, iskolába gyaloglás, sok utazás, munka, utazás vissza, iskolából vásárlás, itthon házimunka, vacsora stb, és miután a fiúk lefeküdtek, újra munka, majd haza. És nem vagyok fáradt igazán. Inkább a testem érzi csak, hogy jobban terhelem most, de szerintem meg fogja szokni.

A fiúk tegnap este voltak először egyedül itthon 2 órán keresztül. Aludtak, de azért izgultam... bár nincs miért igazán. Fel tudnak hívni, ha baj van, de az az igazság, hogy elalszanak mire kilépek az ajtón, és fel se kelnek reggelig.

Ezt a részét nagyon sok ember rontja el. Arra szoktattam a fiaimat, hogy az alvás nem játék. Ha azt mondom, hogy vége a napnak, csend legyen és alvás, akkor ők szó nélkül alszanak, nem beszélgetnek egymással, mostanra már igényük sincs rá. Hiszen úgyis egész nap együtt vannak.
És meg is hozta a keménykezűség gyümölcsét: nálunk nincsenek zaklatott éjszakák, átmászkálás egymás ágyába. Nálunk az alvásidő alvással telik. Így mindenki kipiheni magát. Talán ezért is olyan egészségesek? Mindenhol jól teljesítenek.

Minden rendben lesz.

Philippe Jaroussky: Cara la dolce fiamma

Az az igazság, hogy még mindig érzem azt a régi nyomást. Beszélgetek valakivel, és eljön a pont, amikor már azt érzem, hogy biztos a terhére vagyok, ezért inkább elmenekülök. Igazából mindegy, hogy ki az... még a szeretteimmel a legkevésbé. Vajon mit tettek velem a szüleim, hogy ezt érzem?

Könyörtelenek

Meg kell tanulnom magányosnak lenni.

Felhívott faterom, hogy ugyan, menjek már el a 60. szülinapjára. Mert hogy buli lesz. Hiányzom neki és szeret.

Az az igazság, hogy ő nem hiányzik nekem. Nem mondtam meg neki. Azt ígértem, hogy meggondolom, annak ellenére, hogy nemrég már elutasítottam ezt a meghívást. Igaz, hogy nem tőle jött akkor.

Tudom, hogy nem szeret. Azt sem tudja, hogy mit jelent szeretni. "Nem baj, ha veszekszünk megint, csak legyél itt."

Hát nem tudom... de azt hiszem, hogy én már nem.

Inkább csak ne legyen veszekedés, akárki is az a másik. Főleg ne értelmetlen, soha be nem fejezett módon.

Nem kötelező felköszöntenem az apámat a 60. születésnapján.

Regényt keresek a polcomon, mert annak ellenére, hogy nagy részét eladtam vagy kiselejteztem, még mindig nagyon sok könyvem van, és rám jött a regényolvashatnék, ami már rég nem.

Ahogy nézem őket, alig van már regény... mind pszichológia vagy más szakirodalom, és az a pár regény... a kedvenceim maradtak. A címek alapján érzésekben jönnek elő a történetek, és közben rájövök: mind dráma. Csupa olyan történet, ami tele van keserűséggel, emberi szenvedéssel, még a legkevésbé szenvedős Updike, de éppen pár napja meséltem Őfelségének, hogy miért is szeretem: mert szürke. Ezt a szót anyám mondta rá, és annyira találó... szürke tények leírása, és még amikor érzelmekről beszél, akkor is, mintha kívül maradna mindenen, távoli, érzelemmentes, és nekem ettől annyira megkapó és ismerős. Pedig én magam egy cseppet sem vagyok ilyen:) Aztán lehet, hogy de.

Itt vannak sorban: A jó anya, amiben a nő egy ostoba dolog miatt elveszti a gyermeke feletti felügyeletet, és elhagyva a szerelmét, sok várossal errébb költözik, hogy a gyereke közelében lehessen. Vörös és fekete: alapmű, és sokadszorra olvasva is ugyanolyan szomorú a fiú butasága és az asszony ártatlansága. Malevil: atomkatasztrófa utáni élet... A névtelen fiú, amit csak egyszer olvastam, de olyan mélyen bennem van, hogy soha többé nem fogom. Kidobni nem bírtam. Egy amerikai fiú gyerekkora, állítólag az USA harmadik legkomolyabb gyerekbántalmazási ügye. Jó reggelt búbánat, és Szereti ön Brahmsot? Az első cím mindkettő érzelmi világát leírja. Anne Frank naplója, Sophie választ... istenem, ahányszor csak eszembe jut, hogy elszakítsák tőlem vagy bántsák a gyerekeimet, mindig arra gondolok, hogy biztosan nekimennék annak, aki ezt megpróbálja, az sem érdekelne, hogy az életemet kockáztatom. Kerouac: Úton. Talán az élet értelmetlensége, ami először beugrik róla. Mesterségem a halál. Kramer kontra Kramer ezerszer olvasva, mert annyira szép az apa kisfia iránti szeretete, a per, amikor elveszti, és a hepiend ellentéte. Annyira valóságos és őszinte volt, az elsők egyike, biztos ezért maradt meg olyan nagyon. A legyek ura, Quo vadis, Moravia és Dosztojevszkij könyvek, csupa szürke realista.

A gyerekek szobájában vannak már a régi kedvenceim: az egri csillagok, a hajnal badányban, a vöröstorony kincse. Hasonló a helyzet:) Halál, háború...

Most egy Updike novellást választottam. Vajon el tudom-e olvasni?

Az út (The way):

Az elítélt: