görbeforgó

"- Mikor mondjam el a feleségemnek, hogy mennyire szeretem?

 - Mielőtt valaki más mondaná."

Tegnap levizsgáztam targoncából, Őfelsége pedig ajándékot vett nekem. Kaptam egy új (nagyon hiányzó) fejhallgatót, sütit, és készített nekem egy targoncát marcipánból. Olyan nagy örömet tud okozni ezekkel a meglepetésekkel, szomorú vagyok, hogy nem tudom neki viszonozni. Márpedig nem tudom, azt állítja, hogy még soha nem sikerült meglepnem. Szerintem ez azért nem egészen igaz, de az valóban igaz, hogy nehezen örül. Így aztán marad a saját figyelmességem, ami szerintem csak annyi, hogy a mindennapjainkat teszem működővé. Étel, ruha, puszik és ölelések. Egyszerű és boldog élet a miénk. Igen, boldog vagyok vele, még akkor is, ha néha gondjaink vannak.

Szeretném végiggondolni és megfogalmazni azt, ami tegnap történt. Nem fog menni egyszerre, ki fogom majd javítani.

Nagyon, nagyon sokat tanultam Tőle. Ő az első ember, akire már tudatosan néztem, az első jó ember, akire fogékony voltam, akire felnéztem annyira, hogy példaképnek tekintsem. Persze nem mindenben, éppen azokban a dolgokban, amik olyan nagyon hiányoztak más emberekből, akik körülvettek. Miatta tudom, hogy milyen betartani a szavunkat, milyen kedvesnek lenni, hogyan kell jól reagálni egy bántásra, anélkül, hogy visszavágnánk. 

Hogyan kell erősnek lenni.

Mert egyszer csak megértettem, hogy mennyivel nehezebb nem visszaütni, nem magunkat tolni előtérbe, csendben lenni... azóta gyakorolom ezeket a készségeket, több-kevesebb sikerrel, de javuló tendenciával. Egyszer majd eljutok oda, hogy mindig előbb gondolkodom, aztán beszélek. 10 éve még el sem tudtam képzelni, hogyan kell ezt csinálni.

Talán tényleg csak annyi, hogy Ő az első, akiben olyan dolgot láttam meg, amit addig észre se vettem, ezért szeretem őt, ezért látom annyira különlegesnek. Hiszen nem is ismerek hozzá hasonló embert. Pedig biztos van.

És ő változik.

Mostanában sokat mosogat. Kidobja a szennyes ruháját a szennyes tartóba. Segít a főzésben. És úgy beszél velem, ahogy évekkel ezelőtt eszébe se jutott volna. Talán tényleg az én hibám. Túl erős vagyok, túl nagy hatást gyakorolok rá, és tényleg szoktam veszekedni. De nem úgy, ahogy ő próbálja mostanában. Tegnap hallottam a saját számból, ahogy egyenes szidást intéztem egy lényhez a lolban. Csakhogy az nem egy ember... vagy ha az is, a gépe másik oldalán ül, és semmit sem tud arról, hogy én miket mondok, nem fáj neki. Persze ezt sem kéne. Le kell szokni minden szidásról. Meg kell tanulni uralkodni a szavaimon még akkor is, amikor teljesen belefeledkezem valamibe. Meg kell tanulnom, hogy ne engedjem át az irányítást annak a régi lénynek, aki már az utolsókat rúgja bennem. Annak, aki a kislányból lett, aki valaha voltam. A kislányból, akit annyit bántottak, hogy megtanult tőlük minden rosszat.

Őfelsége közölte velem, hogy vadparaszt vagyok, húzzak el, meg egyéb nyalánkságokat. Nemrég, amikor olyan nagyon veszekedtünk, lekurvaanyázott.

Sokszor szoktam dühös lenni. Sokszor veszekszem (bár igyekszem csökkenteni), de biztos vagyok benne, hogy nem használok értelmetlenül ártó szavakat. Az ilyen szidás semmi más, mint szóbeli pofon. Mindig azt szoktam mondani, hogy engem egy férfi csak egyszer üthet meg.

És most jönnek a mentségek. Azt mondja, hogy én is így szoktam beszélni vele. Valóban, volt, hogy csúnyán beszéltem, indulatosan, de sose mondtam neki, hogy kurva anyád vagy hogy húzz el innen... ilyeneket szoktam mondani, hogy Mit csinálsz??? Miért nem teszed ezt vagy azt és miért teszed ezt meg azt? Idegesítő hangnem, tenyérbemászó, tudálékos kioktatás, ami elveszi a jelentőségét annak, hogy igazam van-e vagy sem. De legalább érvek, nem pofonok... és mindig elismerem, hogy a hangnemben nem volt igazam. Mert még mindig gyakran jönnek elő a szülői hatások, és mivel nálunk otthon ez volt az állandó hangnem...

Ő azt mondta, hogy miért ne beszélhetne így, mert én is így szoktam. Visszavágás, a valóság elismerése és a saját felelősség vállalása nulla.

Mindig mindenkinek azt szoktam mondani, amikor megkérdezik, hogy miért vagyok egy nálam 15 évvel fiatalabb, furcsa, antiszociális ember mellett, hogy azért, mert ő más, mint az átlag. Nem bánt ok nélkül, nem bánt bután. Tisztel.

Azt hiszem, hogy kijelenthetem: ez már múltidő. Megváltozott. Indulatossá tette az ocsmány munkája, és mivel sosem állt a kommunikáció magas fokán, nem tudja normálisan megbeszélni a dolgait velem. Pedig én értek a szép szóból... sőt, az az igazság, hogy csak abból értek. A bántásoktól csak elfordulok.

Egy biztos: nem fogom elviselni, hogy bárki is így beszéljen velem. Nem fogom hagyni, hogy szidalmazzon és a földbe döngöljön, épp úgy, ahogy az apám tette egész gyerekkoromban. Pontosan tudom, hogy milyen sokat érek, és már nincs ember, akinek hagynám, hogy visszavigyen oda, ahonnan felmásztam idáig.

http://www.tankonyvtar.hu/hu/bongeszes/konyvek/alkalmazott_tudomanyok/mezogazdasag

Meg még ezt kaptam ma:

Tegnap délután gördeszkaversenyen voltunk. A Deákon állították fel a sátrakat, csak egy plusz dobogót hoztak, amúgy a megszokott pályán folyt minden. Benit nem  nagyon érdekelte az ügy, ő kifejezetten a dolgos típus, aki ezerszer inkább csinál valamit, minthogy csak nézze. A vége érdekelte a legjobban, amikor a helyezettek pénzt meg ajándékokat kaptak. A kis anyagias...:))

Így aztán jövő héten veszek neki egy felnőtt deszkát, meg új védőfelszereléseket, Domekkel meg elgondolkodunk azon, hogy vajon ő mit fog csinálni, amíg Beni gyakorol. Mert az egy dolog, hogy nekem ott kell ülnöm Benivel (bár már kikészítettem a görkorim), de az, hogy ő is ott üljön órákig...

Vennem kell egy videokamerát. Ha meglesz, elkezdek videonaplót készíteni a fejlődésükről, zeneileg és sportügyileg is. Domeknek táncolnia kéne...

Néha hetek (hónapok, évek - napok?) telnek el úgy, hogy eszembe se jut. Aztán gyertyát gyújtok, kicsit hagyom magam csak úgy lenni, és itt van megint. Nem tudom, hogy személy vagy csak egy álom, már nem tudom. Persze tudom kihez kötni, de ha kicsit is belegondolok, butaság az egész. Ha nem gondolok bele... akkor kezdem sejteni, hogy mi az, ami valójában hiányzik.

Az a neve, hogy szerelem. Nem csak a sajátom, hanem kettős, amikor mindkét fél érzi. Tudom, hogy sosem választanám már, sokkal fontosabb dolgokról tudok, amik kötnek, de a hiány állandó bennem. Azt hiszem, hogy az éppen teljes mértékben szerelmes emberen kívül mindenkinek hiányzik ez az állapot. Megszoktunk nélküle lenni, de ezt keressük minden új emberünkben. Meg is találhatjuk... ideig-óráig.

Az a parttalan érzéshullám, amikor ész nélkül odaadom magam valakinek. És ő nekem.

Ahogy leírom, pontosan tudom, hogy mennyire lehetetlen ez itt, ebben a formában. Hogy milyen nagyon mulandó. Talán tényleg köze van a kémiához, de talán csak annyit kéne tennünk, hogy elengedjük magunkat és a félelmeinket, és akkor bármikor, bárkivel megtörténhet. Talán lehetséges bármeddig így maradni. Szeretni bárkit, bármit.

Azt hiszem, Őfelsége minden zárkózottságával éppen ezt az áradást akadályozza meg bennem. Mintha félne beengedni. Heh, jogos is a félelme, mert ami létezésével ekkora örömöt tud okozni, az távozásával egy világot vihet magával. Ettől függetlenül befészkeltem magam belé, de sokszor érzem, hogy eddig és ne tovább. A szoros ölelkezésnek olyan könnyedén van vége, mintha nem is jelentene semmit. Néha fáj a hideg ölmeleg.

És mégis, szeretem ugyan a gyertya fényét, a kis láng örömteli melegét, a vetett árnyékokat, de legjobban talán azt szeretem, amikor elalszik. A kanócból szálló füst illata a legfinomabb.

Ez a nap nem volt semmi. Már régóta van egy megérzésem arról, hogy mintha a változások csőstül jönnének, valahogy egyszerre változik az emberek élete, mintha mindenki egyszerre kapná meg, ami neki jár.

Mert hát Őfelsége hétfőtől éjszakás, ami nagy változás nálunk, és ma a munkahelyemen történtek hatalmas dolgok pluszban, velem is. A főnök sokakra haragszik, átköltözések voltak, én pedig új munkát kaptam, amit a régi mellett kell ellátnom. Hozzáteszem, hogy hálistennek, mert már annyira rendet raktunk, hogy tényleg nincs mit csinálni. Szeretek ott dolgozni, de nagyon egyhangú lett, szinte semmi feladat nincs, mert ami van, az csak gördülékeny fenntartás, semmi fejlődés. Remélem, a plusz munka plusz pénzzel is fog járni - nem mintha elégedetlen lennék, de azért jó lenne, ha több lenne.

Megint feljárok csetre, elég sokszor, majdnem minden nap. Nem tudom, hogy minek, talán csak a felugró ablak miatt, ami automatikusan adja be a megszokott linkjeimet.

Legtöbbször semmi értelmes nem történik, de aztán előfordul, hogy érdekelni kezd valaki, ami nálam ugyebár nagy szó, mert a legtöbb ember teljesen hidegen hagy (kivéve, ha baja van, mert akkor bekapcsol Teréz anya). Nemrég volt egy srác, aki normális hangon érdeklődött irántam, és még valódinak is tűnt, így amikor ma megint megláttam, úgy döntöttem, hogy igen, megint itt az idő. Beszélgessünk.

Majdnem olyan volt újra, mint egy másik én. Annyira szeretem ezeket az első mondatokat, amikor kiderül a másikról, hogy kicsoda. Ők nem is tudják, hogy ugyan figyelek a mondataikra, de sokkal jobban figyelek az érzésre, amit kiváltanak belőlem. A szívem néha azt súgja, hogy igen, megint egy darab belőlem. Közel van, melegít, ha akarnék, odabújhatnék hozzá.

Azt hiszem, hogy ezek az emberek abban hasonlítanak a legjobban rám, hogy nyíltak. Talán a lelkük és a szavaik nem is annyira, de a szívük igen. Beengednek engem, és nem tudják, hogy azért teszik, mert én is megtettem ugyanezt velük. Én sosem sérülök, mert mindig ugyanilyen nyílt vagyok, de tudom, hogy köztük van olyan, aki nem bír el ezzel sokáig. Van aki megharagszik rám, vagy megijed, mert olyat mond el 10 perc után, amit soha az életben senkinek nem akart elmondani. Van, aki sosem tud többé szabadulni tőlem.

És persze van olyan is, aki átver. Engem nem nehéz, mert elvárás híján bármit mondhat. De az is igaz, hogy eddig minden csaló önmagát zárta csapdába ezzel. Szerelmesnek lenni egy álomképbe... valakibe, akihez nem kerülhetnek közel, mert a közel és a távol ugyanolyan, nincs különbség. Így nem is lehet birtokolni. Az a régi bolondom odáig jutott, hogy bántani akar. Nem kaphat meg, és ez annyira fáj neki, hogy a kín és a vágy összemosódnak már.

Fura ez, mert tudtam. Tudtam, hogy ha nem kell már, akkor megkaphatnám. Buta emberek... a baj az, hogy hiába a tudás, tényleg nem kell már, így nem is érek ezzel semmit.

Az a legfurább, hogy akik tényleg a legfontosabbak, sosincsenek az ismerőseim között. Mintha bujkálnának.

Tudom már, hogy mi az oka az elégedettségemnek. A fiúkkal olyan kapcsolatom van, amilyen sosem volt még az életemben. Szinte együtt lélegzem velük, minden gondjukat megosztják velem, állandóan beszélgetünk, segítek az iskolai dolgokban, elmesélik a leckét, meg is mutatják, hogy már megy, pedig nem kértem, és végre igazán, de tényleg, olyan nagyon figyelek rájuk. Talán ezért ők is rám. Nem mondom, hogy soha semmit nem felejtenek el, de a helyzet sokat javult.

Ma megvettem a gitáromat, mert az enyémet ugye odaadtam Beninek (aki a tanár állítása szerint a legjobb az elsősök között), fehér gitár, nagyon szép. Ilyen:

Szerintem csodaszép, és mintha a hangja is kevésbé lenne éles, öröm hallgatni és pengetni. Már le vagyok maradva Benitől, holnaptól kezdem a gyakorlást. Merthogy ma nem értem rá, az előbb jöttünk haza a gördeszkázásból a Deákról. Mostantól minden kedden megyünk, igaz, hogy sokan vannak, de a fiúk nagyon élvezték. Volt egy srác, aki tök jóindulatúan oktatta Benit a rejtelmekről, na meg arról, hogyan kell egy zsúfolt pályán deszkázni. Szocális lecke is akad...:)) És a srác tényleg jófej volt, a végén még tőlem is elköszönt, ahogy az egy jólnevelttől illik.

Viszont kell vennem a fiúknak új deszkákat, egy kissrác rendes, felnőtt deszkán hasított, ment is neki rendesen. Ahogy néztem, sokkal stabilabb, vékonyabb is a lapja, úgyhogy ez a következő befektetés. Mert ez mind az... ez a sok tanulás, és imádják, de tényleg. Nem érzik leterheltségnek, hogy minden napunk be van osztva, így sosem unatkozunk. Hát játszani nem nagyon jut idő... majd hétvégén jobban, remélem. Bár amíg ilyen nagyon élvezik/élvezzük ezt az egészet, addig ez is játék, nem igaz?:) És ez a játék már nagyon is előre visz, nem csak eltöltött idő, hanem tanulás - játékos munka. Valami olyan, ahogy mindenkinek élnie kéne.

Sokat gondolok a nevelőszülőségre, sőt, most rájöttem, hogy ha Őfelsége éjszakás lesz, ahogy kilátásban van, akkor el tudnék menni tanfolyamra... végig kell ezt még gondolnom, sokszor.

Sokat kiabálok. Túl sokat. Domi sír. Visszavág, ami jó, de közben sír, hogy miért bántom. Beni ugyanolyan tétova, mint előtte, egyszerre próbál sok dolgot csinálni, de egyik se megy.

Nagyon nehezen megy a gyorsítás, még tart a nyár a mozdulatokban. Domi jobban érzi magát könyvekbe és mesékbe merülve, Beni játszik. Én meg kiabálok. Jogosan, de már nekem is fáj. Unok kiabálni, unom, hogy kikapcsolnak néha. Persze, hogy kikapcsolnak. Gyerekek.

Olyan nagyon szeretem most már őket, ahogy szerintem még soha senkit.

Elmúlik a kiabálás. 2-3 év alatt egyre csökkenni fog, majd végleg kikopik. Megváltozom, és ők is megváltoznak. Összenövünk.

Nem tudom, mi történt velem, de tök boldog vagyok. Tele vagyok tervekkel, leginkább zenei és utazási kérdések merülnek fel, folyton tanulok, fut előre minden.

Talán a gyerekek hiányoztak ehhez. A jövő nyarat máshogy csinálom majd, mert ez most nagyon rossz volt. Túl sok időt voltam nélkülük. Most meg minden délután gyakorlás, ma veszek magamnak is egy gitárt, meg 3 kottaállványt:), jaj, ez tök jó lesz.

Ja persze, meg végre az időjárás. 30 fok fölött csak vegetálásra vagyok képes. Nyáron valami hideg helyre kéne menni...

Domival beszélgettünk ma este, és kiderült, hogy egy számomra szinte érthetetlen dologtól fél. (Már ez is, hogy egy 7 éves gyerek ilyeneken gondolkodik...)

Attól fél, hogy ha majd meghal, akkor kiderül, hogy örökké fog élni, de ő ezt nem akarja. Azt szeretné, hogy ha tényleg örökké kell élnie, akkor ne lássák őt a többiek, csak ő nézhesse őket. Mert az kicsit olyan lenne, mintha meghalt volna a világ számára.

Meg attól, hogy milyen anyukája lesz, ha majd újra születik. Az talán nem lesz ilyen, mint én.

Már nagyon régen nem beszélgettünk ilyesmiről. Talán nagyon felkavarta akkor ez, hogy bármi lehetséges, vagy hogy talán örökké élünk valamilyen formában, és talán hónapok óta ott voltak benne a gondolatok... lehet, hogy nem kellett volna beszélnem ezekről. De az is lehet, hogy így legalább hamar feldolgozza.

Fura, mert az emberek attól szoktak félni, hogy meg fognak halni. Hát ő nem.

Sokat foglalkoztat ez a pénzdolog, és felizgatott a lehetőség, hogy tulképpen bármit elérhetnék, akár anyagilag is.

Aztán valami leesett bennem. Semmi sem olyan fontos, mint hogy a gyerekekkel töltsem a gyerekkorukat. Mindennél fontosabb, hogy elmenjünk nyaralni, sokat zenéljünk (Beniről tegnap azt mondta a tanár, hogy nagyon tehetséges, sokkal több leckét ad neki, mint másoknak szokott), folyton beszélgessünk, és egyáltalán: a közös életünkre költsem a pénzt. Így aztán továbbra sem felejtem el, hogy mindhármunknak (négyünknek) meg kell tanulnunk az anyagiakat, félrerakok, ahogy tudok, de nem húzom meg a nadrágszíjat.
Ez az idő sose jön vissza többé. És én nagyon szeretek velük lenni. Okosak, jófejek, viccesek... és igazából semmi más nem érdekel, mint hogy mindent odaadjak nekik, amit csak lehet. Figyelmet, ölelést, akaratot, nevetést. Nagyon boldog lettem ettől a felismeréstől. Nincs kényszer, nem megyünk sehova, csak egyszerűen jól érezzük magunkat.

Aztán ma ez szólt:

Nincs több hiba. A legfontosabb kerül az elejére.

Csomó helyen olvasom, hogy "kérd és megadatik", meg hogy "tégy úgy, mintha sok lenne, és akkor lesz". Hát lehet, hogy csak én vagyok rövidlátó, de szerintem ha úgy bánok a pénzemmel, mintha milliomos lennék (ez amúgy nem jó példa, mert éppen a milliomosok azok, akik okosan bánnak a pénzzel) vagy mintha az égből folyna megállás nélkül, akkor csak azt érem el, hogy rövid úton kikerülünk az utcára. Oké, ne féljek, mert ez nem segít... ez igaz, a félelem nem segít, vagy legalábbis általában nem segít.

Bár szerintem, ha nem féltem volna olyan nagyon pár éve, hogy elveszítem a gyerekeket, akkor nem lettem volna képes minden erőmet beleadni abba, hogy ez ne történhessen meg. És akkor elveszítettem volna őket, ez szinte biztos.

Szóval abban biztos vagyok, hogy bármi is lesz, én mindig képes leszek talpra állni, mindig lesz elég pénzünk, a gyerekek szépen fel fognak nőni, és mindenünk meg lesz, ami szükséges, de azt nem hiszem, hogy a pénzem attól lesz több, hogy még többnek hiszem. Vagy úgy teszek, mintha több lenne.

Még azt a példát is hallottam, hogy igenis menjek be pl egy drága étterembe és kávézzak ott, akkor olyan lesz, mintha megengedhetném magamnak, és akkor meg is történik, hogy megengedhetem magamnak. Hát nem tudom, én inkább beosztom azt, ami van, és persze rendületlenül hiszek benne, hogy mindig egyre több lesz. Ez amúgy érdekes módon igaz is, mert már évek óta csak felfelé haladunk pénzügyileg. Egyre többet keresünk, és egyre jobban tudunk bánni a pénzzel.

Igaz, hogy közben rájöttem, hogy nem ez a legfontosabb... ha házra akarnék gyűjteni a saját, megkeresett pénzemből, akkor kéne hozzá vagy 20 év, de meglenne. Csakhogy közben a gyerekek felnőnek... azt hiszem, fontosabb sokkal, hogy velük legyek, hogy elmenjünk nyaralni, hogy tanulhassanak, amit csak akarnak, vagyis a pénzünk nagy részét éppen magunkra fogom költeni, a közös életünkre, és a neveltetésükre. Hogy mi lesz, ha megnőnek, az már egy másik kérdés. Hogy mi lesz, ha megöregszem és nyugdíjba megyek? Hogy lesz-e olyan egyáltalán?:) Remélem, azért nem kerülök az utcára soha, de persze nem kell hatalmas kertes házban élnem, elférek majd egy kis lakásban is. Vagy a gyerekeim házában, külön kis lakásban. Azt hiszem, ezt szeretném a legjobban. Bár fene tudja... lehet, hogy az én csodás gyerekeim beszűkült pénzhajhászokká vagy más módon elviselhetetlen alakokká változnak, mit lehet tudni... megtehetek én mindent, hogy ne ilyenek legyenek, ha jön majd egy házastárs vagy csak belőlük tör ki ily módon az ego. Na mindegy, majdcsak lesz valahogy.

Őfelsége... szinte teljesen kimaradt ebből a gondolatsorból. De miért? Hm, talán mert vele nem lehet elmenni nyaralni, ritkán van kedve négyesben lenni, ritkán annyira jókedvű, hogy beszélgessen velünk... na majd meglátjuk, hogy mi változik most, hogy éjszakás lesz. Sokkal több időt leszünk együtt. De vajon eljön-e velünk bárhova is?

"Különösen a gyerekek találják az erősen negatív érzelmeket túl nyomasztónak ahhoz, hogy azokat kezelni tudják, és ezért hajlamosak megpróbálni nem érezni őket. Ha nincs mellettük olyan, teljesen tudatos felnőtt, aki szeretettel és együtt érző megértéssel segíti őket az érzelmükkel közvetlenül szembenézni, akkor a gyerek számára valóban az egyetlen lehetőség a nem érezni választása."

Kicsit vicces, de targoncavezető tanfolyamra járok. Volt róla szó a cégnél, hogy indul, én szóltam is, hogy szeretnék, de amikor kijelölték az embereket, (furcsa módon) egy nő se volt köztük. 20 pasas.... aztán kiderült, hogy vannak, akik még egy általános iskolai bizonyítványt sem tudnak felmutatni, így végül mégis bejutottam. Persze továbbra is egyetlen nő vagyok, de már az is valami:)

Aztán rájöttem, hogy én szerettem volna olyan nagyon tanulni valamit, hát ez most valami. Ingyen tanfolyam a cégtől, amit ráadásul munkaidőben tartanak, így még az időmet se rabolja. Hogy talán sose lesz szükségem erre a tudásra? Na és akkor mi van:)) Ma pl a motorokról tanultunk. Sosem hallottam volna talán a Wankel motorról pl, pedig nagyon érdekes, mert míg a négyüteműben minden 2. a hasznos ütem, a kétüteműben minden 1., addig ebben csak 1/3. De sajna nem működik, mert különleges tömítés kell hozzá, így leálltak a gyártással, mert kétévente motort kellett cserélni, ami egy Mazda RX-8 tulajának sem biztos, hogy megfizethető és jó megoldás.
Így néz ki:

Nincs henger, vagyis ez a henger, és ez a fura háromszög forog benne, minden fordulatnál 3 robbanást idézve elő, ami éppenséggel turbó meghajtást eredményez. Nem rossz...

Ezt az oktatófilmet is megnéztük (kizárólag 18 éven felülieknek!!!):

Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy sírjak, így egyszerre tettem mindkettőt. Reméljük, ebből egyiket sem fogom átélni. Sok (ennél kicsit kevésbé durva) filmet megnéztünk, hát elég nagy bajokat lehet okozni egy ilyen kis szerkezettel. Ez volt a másik kedvencem:

Azt hiszem, jobb lesz, ha odafigyelek a gyakorlati oktatáson...:D

Úgy tűnik, most a pénz mindenek felett. Ahhoz, hogy be tudjam tartani a tervem, elég sok mindenről le kell mondanom. Rossz. De közben mégsem. Már maga a gondolat, hogy egy év múlva ilyenkor nem kell többé aggódnom a holnap miatt (legalábbis anyagilag), igencsak feldob. Persze nem lesz olyan, mint Forrest Gumpnak, amikor a barátjától kapott egy "nem kell többé aggódnunk a pénz miatt" üzenetet, de jó lesz. De talán egyszer majd én is mondhatom, hogy "oké. egy gonddal kevesebb".

És közben azt dúdolgatom, hogy "árad a pénz hozzám, árad a pénz hozzám". Nem tudom, mennyire igazak ezek az önszuggesztiók, de ártani nem árthat.

Meg írtam egy napi megerősítő listát is, amit lehetőleg tükör előtt kell elmondanom magamnak. Állítólag azok a pontok a legfontosabbak, amik ellenérzést váltanak ki belőlünk. Pl, ha azt mondom magamnak, hogy szép vagyok, de közben azt érzem, hogy nem, akkor bizonyára ez az a pont, amit el kell hitetnem  magammal.

A gond az, hogy igazából minden rendben az önbizalmammal, viszont igen röhejesnek tartom, hogy a tükörképemhez beszélek. De majdcsak elmúlik a röhögőkényszer. A végén pedig kedves, mosolygós, elégedett, nyugodt, gazdag és szép leszek. Hát ez így leírva szintén igen röhejes:D Na nem baj, abban tényleg biztos vagyok, hogy ártani nem árthat. Kitartás!

Azt hiszem, most értem.

A szüleim állandó változáskényszere miatt voltam annyira bizonytalan és elveszett kisgyerekkoromban. Középiskolára megszoktam és megszerettem a változást - legjobb élményeim közé tartoznak azok a napok, amikor anyám reggel kitalált valamit, aztán egy perc múlva meg is valósította. Így aztán nem mentünk pl iskolába, akár száz kilométereket utaztunk, ha ahhoz volt kedve. Éppen ilyen változatosan éltem én is az életem felnőttként, sosem okozott gondot a változás, inkább az ellenkezőjét nem bírtam elviselni. Azonnal léptem, ha olyan kedvem volt. Felmondtam, elutaztam, leléptem. A párkapcsolatom volt az egyetlen szeretett fix pontom, minden más teher volt folyton.

És milyen érdekes: azokat az embereket szerettem, akik éppen ilyen változóak voltak. Változóak és megbízhatatlanok... na igen, ha az ember apja bipoláris, akkor hozzászokik ahhoz, hogy egyik percben simogatást kap, másikban fenyítést. Kicsit azt hiszem, én is ilyen vagyok a fiúkkal. Tök normális, kedves vagyok, egész addig, amíg nem történik valami olyan, ami nem tetszik, mert akkor meg kitörök, mint egy vulkán. Számukra váratlan pillanatokban is, amikor egyáltalán nem számítanak erre. Bár jobban belegondolva, ez talán normális, hiszen nyilván nem számítanak arra folyton, hogy valami hibát követtek el. Talán ettől alakul ki az állandó bűntudat és készenlét a hibáztatásra? De hogyan kérjem számon? Ha normális hangon teszem, akkor nem érdekli... mikor harmadik alkalommal is megtörténik, akkor már kiabálok. És lőn csoda: ezt meghallja. Hm, ezt át kell gondolnom.

De nem erről akartam most írni. Hanem arról, hogy rájöttem, miért érzem magam ennyire elveszettnek. Az a régi énem a változékony, agilis, szenvedélyes embereket szerette. Nem számított, hogy tolvaj vagy csaló, hogy hazudik, elég volt, hogy okos, lobbanékony és fantáziadús. A mostani értékrendem már nem tudja szeretni ezeket az embereket, de a szívem most is feléjük húz. De kizárom őket, mert újra és újra megbántanak, nem lehet rájuk számítani, vagyis semmit sem lehet tőlük kapni, csak elvenni tudnak.

Itt vannak ezzel szemben a hétköznapi, normális emberek. Gondolom, van köztük egy csomó rendes, becsületes ember, akire lehet számítani, egyszerű életet élnek... és kockára unom magam tőlük. Vagyis a régieket már nem tudom szeretni a nyilvánvalóan romboló viselkedésük miatt, az újakat pedig egyszerűen csak nem tudom szeretni a szívemmel. Az agyam érti, hogy őket kéne, de a szívem nem fogad szót.

Itt állok egy határmezsgyén, ami nagyon vékony. Leginkább Őfelségéből áll. De lefogadom, hogy ha megismernék más egyszerű, dolgos embereket, köztük is találnék megbízható, de mégis érdekes egyéniségeket. Ha tennék ezért...

Írtam neki levelet, hogy ő is koncentráljon a környezetére. Szeresse jobban a barátnőjét, adja oda neki magát, ahogy nekem tette, és akkor elmélyül a kapcsolatuk, így a mienk elmúlhat. Azt válaszolta, hogy jó, igazam van. Nem tudom, hogy képes lesz-e rá, főleg, hogy olyan titkot őrizget, amit biztosan nem fog megosztani vele. Én persze tudok róla, ráadásul el is fogadtam. Szerintem ez köt össze minket ilyen nagyon. Az elfogadásom.

Könnyű ekkora távolságból elfogadni egy másik embert. Nem tudom, hogy mit szólnék ehhez közvetlen közelből. Bár így jobban belegondolva... szerintem el tudnám fogadni. Azt hiszem, mindent el tudnék fogadni, ami nem fáj senkinek. Amit nem tudok elfogadni az a rosszindulat, a hazugság, a becsapás, a bántalmazás, akár szavakról, akár tettekről van szó. Meg a lustaság. Na az közvetlen közelről borzasztóan irritáló.

Ha van valaki mélyen a szívünkben, és mi is benne vagyunk az övében, azt el lehet felejteni? Azt mondtam neki, hogy egyszerűen ne beszéljünk soha többet, és akkor el fog múlni. Ha jobban belegondolok, a válaszom egyértelműen igen, el lehet felejteni, csak hát ez nem megy egyoldalúan, ha az a másik nem adja fel. Azt mondta, hogy nem akarja elfelejteni. De hogy miért nem...? Nem jó ez így neki, pedig találkozni nem fogok vele, akármit is akar. Nem fogok, mert egyrészt megígértem, másrészt nem látom értelmét. Mi változna? Elmúlna? Dehogy... csak nehezebb lenne.

Vajon tényleg egész életünkben ott fogunk lebegni egymás gondolataiban? Csak azért, mert megszerettük egymást, viszont megutálni nem volt időnk?

Azt hiszem, belőlem szép lassan azért elmúlik. Van életem, egyre inkább arra koncentrálok, amit elérek, meg persze arra, amit jónak tartok. Hűség, család, kitartás, őszinteség, tisztaság. Ebbe sehova nem fér be egy srác, aki elmulasztotta a lehetőséget. Istenem, vajon hányszor fogok még hasonló bejegyzést írni miatta?

A tegnap könnyű volt, de ma itthon vagyok egyedül. Oké, takarítok, olyan alaposan, ahogy talán már évek óta nem, de ez most nagyon pótcselekvésnek tűnik. Leülnék játszani, így aztán a többi játékot is letöröltem a gépről. Maradtak a filmek, ami nem rossz, de szerencsére már rég nem elég. Túlságosan válogatós lettem, a tényleg jó film viszont ritka. Na igen, az igényesség átka a lehetőségek beszűkülése.

Pár nap múlva könnyebb lesz. Maximum 3 hét a leszokás, és majdcsak megtalálom azt, amit érdemes. Ma este jönnek haza a gyerekek, velük jó lesz, kitaláltam mindenféle programot a jövő hétre, unatkozni biztos nem fogunk. Megéri, ez biztos. Újra szeretnék élni. Szeretni élni. Talán ez majd segít.

Letöröltem a lolt, mert már nem okoz örömet. Borzasztóan idegesít az emberek butasága, ami simán lehet, hogy jogos, mert pl aznap kezdett játszani egy karakterrel, de persze akkor nem kéne a haladók között lennie... meg hát ez csak egy játék, de totál fel tudom húzni magam a hülyeségükön. A legrosszabbat hozza ki belőlem, szóval ideje abbahagyni. Persze függő vagyok, szóval nem lesz könnyű másik, értelmesebb függést találni, de most már a valóságban fogok keresgélni. Hátha találok valami valóban értelmeset.

Vajon miért terhelem magam folyton? Ha éppen oké lenne minden, újabb feladatot adok magamnak, hogy megint nehéz legyen.