Néha hetek (hónapok, évek - napok?) telnek el úgy, hogy eszembe se jut. Aztán gyertyát gyújtok, kicsit hagyom magam csak úgy lenni, és itt van megint. Nem tudom, hogy személy vagy csak egy álom, már nem tudom. Persze tudom kihez kötni, de ha kicsit is belegondolok, butaság az egész. Ha nem gondolok bele... akkor kezdem sejteni, hogy mi az, ami valójában hiányzik.
Az a neve, hogy szerelem. Nem csak a sajátom, hanem kettős, amikor mindkét fél érzi. Tudom, hogy sosem választanám már, sokkal fontosabb dolgokról tudok, amik kötnek, de a hiány állandó bennem. Azt hiszem, hogy az éppen teljes mértékben szerelmes emberen kívül mindenkinek hiányzik ez az állapot. Megszoktunk nélküle lenni, de ezt keressük minden új emberünkben. Meg is találhatjuk... ideig-óráig.
Az a parttalan érzéshullám, amikor ész nélkül odaadom magam valakinek. És ő nekem.
Ahogy leírom, pontosan tudom, hogy mennyire lehetetlen ez itt, ebben a formában. Hogy milyen nagyon mulandó. Talán tényleg köze van a kémiához, de talán csak annyit kéne tennünk, hogy elengedjük magunkat és a félelmeinket, és akkor bármikor, bárkivel megtörténhet. Talán lehetséges bármeddig így maradni. Szeretni bárkit, bármit.
Azt hiszem, Őfelsége minden zárkózottságával éppen ezt az áradást akadályozza meg bennem. Mintha félne beengedni. Heh, jogos is a félelme, mert ami létezésével ekkora örömöt tud okozni, az távozásával egy világot vihet magával. Ettől függetlenül befészkeltem magam belé, de sokszor érzem, hogy eddig és ne tovább. A szoros ölelkezésnek olyan könnyedén van vége, mintha nem is jelentene semmit. Néha fáj a hideg ölmeleg.
És mégis, szeretem ugyan a gyertya fényét, a kis láng örömteli melegét, a vetett árnyékokat, de legjobban talán azt szeretem, amikor elalszik. A kanócból szálló füst illata a legfinomabb.
Ajánlott bejegyzések: