Csomó helyen olvasom, hogy "kérd és megadatik", meg hogy "tégy úgy, mintha sok lenne, és akkor lesz". Hát lehet, hogy csak én vagyok rövidlátó, de szerintem ha úgy bánok a pénzemmel, mintha milliomos lennék (ez amúgy nem jó példa, mert éppen a milliomosok azok, akik okosan bánnak a pénzzel) vagy mintha az égből folyna megállás nélkül, akkor csak azt érem el, hogy rövid úton kikerülünk az utcára. Oké, ne féljek, mert ez nem segít... ez igaz, a félelem nem segít, vagy legalábbis általában nem segít.
Bár szerintem, ha nem féltem volna olyan nagyon pár éve, hogy elveszítem a gyerekeket, akkor nem lettem volna képes minden erőmet beleadni abba, hogy ez ne történhessen meg. És akkor elveszítettem volna őket, ez szinte biztos.
Szóval abban biztos vagyok, hogy bármi is lesz, én mindig képes leszek talpra állni, mindig lesz elég pénzünk, a gyerekek szépen fel fognak nőni, és mindenünk meg lesz, ami szükséges, de azt nem hiszem, hogy a pénzem attól lesz több, hogy még többnek hiszem. Vagy úgy teszek, mintha több lenne.
Még azt a példát is hallottam, hogy igenis menjek be pl egy drága étterembe és kávézzak ott, akkor olyan lesz, mintha megengedhetném magamnak, és akkor meg is történik, hogy megengedhetem magamnak. Hát nem tudom, én inkább beosztom azt, ami van, és persze rendületlenül hiszek benne, hogy mindig egyre több lesz. Ez amúgy érdekes módon igaz is, mert már évek óta csak felfelé haladunk pénzügyileg. Egyre többet keresünk, és egyre jobban tudunk bánni a pénzzel.
Igaz, hogy közben rájöttem, hogy nem ez a legfontosabb... ha házra akarnék gyűjteni a saját, megkeresett pénzemből, akkor kéne hozzá vagy 20 év, de meglenne. Csakhogy közben a gyerekek felnőnek... azt hiszem, fontosabb sokkal, hogy velük legyek, hogy elmenjünk nyaralni, hogy tanulhassanak, amit csak akarnak, vagyis a pénzünk nagy részét éppen magunkra fogom költeni, a közös életünkre, és a neveltetésükre. Hogy mi lesz, ha megnőnek, az már egy másik kérdés. Hogy mi lesz, ha megöregszem és nyugdíjba megyek? Hogy lesz-e olyan egyáltalán?:) Remélem, azért nem kerülök az utcára soha, de persze nem kell hatalmas kertes házban élnem, elférek majd egy kis lakásban is. Vagy a gyerekeim házában, külön kis lakásban. Azt hiszem, ezt szeretném a legjobban. Bár fene tudja... lehet, hogy az én csodás gyerekeim beszűkült pénzhajhászokká vagy más módon elviselhetetlen alakokká változnak, mit lehet tudni... megtehetek én mindent, hogy ne ilyenek legyenek, ha jön majd egy házastárs vagy csak belőlük tör ki ily módon az ego. Na mindegy, majdcsak lesz valahogy.
Őfelsége... szinte teljesen kimaradt ebből a gondolatsorból. De miért? Hm, talán mert vele nem lehet elmenni nyaralni, ritkán van kedve négyesben lenni, ritkán annyira jókedvű, hogy beszélgessen velünk... na majd meglátjuk, hogy mi változik most, hogy éjszakás lesz. Sokkal több időt leszünk együtt. De vajon eljön-e velünk bárhova is?
Ajánlott bejegyzések: