görbeforgó

Azt hiszem, most értem.

A szüleim állandó változáskényszere miatt voltam annyira bizonytalan és elveszett kisgyerekkoromban. Középiskolára megszoktam és megszerettem a változást - legjobb élményeim közé tartoznak azok a napok, amikor anyám reggel kitalált valamit, aztán egy perc múlva meg is valósította. Így aztán nem mentünk pl iskolába, akár száz kilométereket utaztunk, ha ahhoz volt kedve. Éppen ilyen változatosan éltem én is az életem felnőttként, sosem okozott gondot a változás, inkább az ellenkezőjét nem bírtam elviselni. Azonnal léptem, ha olyan kedvem volt. Felmondtam, elutaztam, leléptem. A párkapcsolatom volt az egyetlen szeretett fix pontom, minden más teher volt folyton.

És milyen érdekes: azokat az embereket szerettem, akik éppen ilyen változóak voltak. Változóak és megbízhatatlanok... na igen, ha az ember apja bipoláris, akkor hozzászokik ahhoz, hogy egyik percben simogatást kap, másikban fenyítést. Kicsit azt hiszem, én is ilyen vagyok a fiúkkal. Tök normális, kedves vagyok, egész addig, amíg nem történik valami olyan, ami nem tetszik, mert akkor meg kitörök, mint egy vulkán. Számukra váratlan pillanatokban is, amikor egyáltalán nem számítanak erre. Bár jobban belegondolva, ez talán normális, hiszen nyilván nem számítanak arra folyton, hogy valami hibát követtek el. Talán ettől alakul ki az állandó bűntudat és készenlét a hibáztatásra? De hogyan kérjem számon? Ha normális hangon teszem, akkor nem érdekli... mikor harmadik alkalommal is megtörténik, akkor már kiabálok. És lőn csoda: ezt meghallja. Hm, ezt át kell gondolnom.

De nem erről akartam most írni. Hanem arról, hogy rájöttem, miért érzem magam ennyire elveszettnek. Az a régi énem a változékony, agilis, szenvedélyes embereket szerette. Nem számított, hogy tolvaj vagy csaló, hogy hazudik, elég volt, hogy okos, lobbanékony és fantáziadús. A mostani értékrendem már nem tudja szeretni ezeket az embereket, de a szívem most is feléjük húz. De kizárom őket, mert újra és újra megbántanak, nem lehet rájuk számítani, vagyis semmit sem lehet tőlük kapni, csak elvenni tudnak.

Itt vannak ezzel szemben a hétköznapi, normális emberek. Gondolom, van köztük egy csomó rendes, becsületes ember, akire lehet számítani, egyszerű életet élnek... és kockára unom magam tőlük. Vagyis a régieket már nem tudom szeretni a nyilvánvalóan romboló viselkedésük miatt, az újakat pedig egyszerűen csak nem tudom szeretni a szívemmel. Az agyam érti, hogy őket kéne, de a szívem nem fogad szót.

Itt állok egy határmezsgyén, ami nagyon vékony. Leginkább Őfelségéből áll. De lefogadom, hogy ha megismernék más egyszerű, dolgos embereket, köztük is találnék megbízható, de mégis érdekes egyéniségeket. Ha tennék ezért...