"Életvitel, életstílus, vagyonszerzés, gazdagság, pénzszerzés… bármennyire is tagadjuk, egyre gyakoribb szavak ma a szótárunkban. Megfigyelted már magadban, hogy ma az foglalkoztat leginkább, amiben valóban hiányt szenvedsz?
Judit, lehet, hogy pillanatnyilag nincs pénzed, bár vágynál rá; lehet, hogy nem vagy gazdag, bár vágynál rá; lehet, hogy nagyon unalmas és egyhangú most az életed, bár vágynál egy sokkal jobb életre; de az is lehet, hogy másban szenvedsz hiányt, így ma még mindig hiányzik valami ahhoz, hogy boldog légy, hogy teljes életet élhess!"
Hát igen, és erre a válasz az, hogy ami hiányzik, az a pénz. Komolyan ezt a választ vágják rá a legtöbben? Komolyan attól lesz teljes az életem, hogy ha mindig tele van a pénztárcám?
Mindig mondom, amikor a gyűrűk urát nézem, látom, ilyesmi, hogy milyen hihetetlenül jók a kis kunyhók, amikben frodóék élnek, és milyen jó lenne egy ilyenben lakni. És hát van, aki megcsinálta...
"Anyjának mondja, mondja a magáét, aki pedig szereti őt, de nem úgy, ahogy az a fiúnak kell, kellett volna. Persze az nem kérdés, hogy az anyja szereti-e, hisz vele van, eteti, elviseli, mit tehetne még.
Ahhoz, hogy az ember jól tudjon szeretni, ahhoz nagyon egyben kell lenni.
Ha az anya szempontjából nézem ezt a történetet, akkor neki valószínűleg teljesen érthetetlen, amit a fia folyamatosan beszél. Hiszen a maga részéről a maximumot nyújtotta, szerette. A maga módján. Mindent adott, csak azt nem, amire a fiának épp szüksége volt."
Aszongyák a pasik, hogy vasárnap már lesz némi pakolás, hát remélem, mert annak ellenére, hogy még mindig beteg vagyok, tűkön ülök. Nem értem, hogyan maradhatott ennyi könyvem, amikor 2 éve olyan sokat eladtam... kábé 15 szakadjmegszatyornyi könyv van így is, plusz rengeteg újság, miért nem dobom ki őket? Nem tudom, az újságokat néha megnézegetem, de talán egy válogatás nem ártana. És a könyvek... e-book olvasót akarok venni, ezeket már mind ezerszer olvastam, vagy el kéne őket adni, ajándékozni, vagy várjak arra, hogy hátha a fiúk megszeretik az olvasást?
Domin gondolkodom mostanában sokat. Nem tudom, mit kéne neki kitalálni, amit szerethetne. Tegnap azt mondta Zsolt, hogy szerinte nagyon is fontos, hogy a gyerek valamilyen klasszikus hangszeren kezdjen el tanulni. Őfelsége tette fel a kérdést, hogy mi van, ha kiderül, hogy nem tehetséges? Bennem az alakult ki, hogy jó lenne valamilyen klasszikus hangszert választani, de közösen, a gyerek egyezzen bele, és onnantól felügyelni, hogy valóban minden nap gyakoroljon, és ne hagyja abba. Már előre utálom az egészet... de tudom, hogy van benne igazság. A dédim az első években szó szerint kínozta nagyapámat, hogy gyakoroljon. Ez szörnyűnek tűnik, csakhogy az évek alatt az öreg :) megszerette a hangszert és utána egész életében abból élt... talán ezt kéne figyelembe venni, talán ki kéne bírni azt az 1-2 évet... ők is látják, hogy kötelességből is, de mindig megcsinálom, amit kell, erre hivatkozhatok. Az órákra eddig is rendesen jártak, most is megy a zenei előkészítő, a furulyaszakkör, a ninjutsu, és Domi mindből tehetséges. A rajz érdekli még, arra is kényszerítenem kell sokszor... aztán amikor versenyre kerül a sor, akkor kerületi második hely... azért az nem rossz. De sosem érdekli igazán... semmi sem eléggé, semmi sem annyira, hogy ragaszkodjon hozzá. Éppen olyan, mint Őfelsége és én. Milyen szerencse, hogy Beni nem ilyen. Ebből a szempontból vele könnyebb lesz. Ő simán lusta, de kifejezetten érdeklődő.
Na jóvan, minden rendben lesz. Csak ahogy "megjósolta" Csilla nemrég: figyeljek arra, hogy kitartóak legyenek és hogy megtanuljanak a pénzzel bánni. Nekem is nehéz mindkettő, a pénzügy még csakcsak megy valahogy, legalábbis kicsiben, de a kitartás... magamat is nevelnem kell velük együtt. Hát nem könnyű.
Az én dolgom (meg talán mindenki dolga) annyi lenne, hogy éljek. Csak úgy örüljek annak, ami van, szeressek, amíg lehet, és persze teremtsem meg ennek a feltételeit a saját számomra. Mert hát csak akkor szerethetek igazán, ha megvan minden, amire szükségem van.
Azt mondta a nagynéném, hogy már csak pár év és minden rendbe jön. Sokkal könnyebb lesz, és újra megtalálom az életet, meg mindent, amit szerethetek. Talán tényleg csak a súly miatt nem bírok most semminek igazán örülni. Remélem.
Az előbb voltunk az új lakásban, ha minden jól megy, jövő héten költözés. Lesz erkélyem. Növényeim. Zöld.
:D éppen ilyen, persze.
Álmaimban:) De tervezek venni egy díszfát, ami bírja a cserepet, pl a kedvencemet, hm, fűzlevelű díszkörte:
Persze cserépben nem nő meg ilyen nagyra, de biztos úgy is szép lesz. Meg veszek tűzjuhart, bár nem is, van egy csomó olyan juharféle, amit kifejezetten nehéz kertben nevelni, annál inkább cserépben, a japán juharok ilyenek:
Még bonsai-t is lehet nevelni belőle, bár nem tudom, hogy belefogjak-e. Bár nem hülyeség, és annyira szép, amikor ősszel vörösödik, imádom. Hm, a bonsai nem is hülyeség, kis helyen is elfér, alig kell neki valami, csak a metszést kell megtanulnom hozzá.
Ez a fa mondjuk szerintem van vagy 50 éves, de hát talán lesz miért sokáig élni:D
Az az én bajom, hogy túl jó dolgom van. Nagyanyám ezt mondaná, és igaza lenne. Persze ez erősen mihezképest, de a lényeg minden esetben ugyanaz: ha jobban élsz, mint ameddig az ambíciók hajtanak, akkor elveszíted a miérteket.
Érdekes ez, mert azt hittem, hogy vágyom dolgokra. Sőt, ha jobban megnézem, biztos vágyom is. Kertes házra vagy mittudomén, pl nyaralásra, de igazából ezekre sem, valahogy az egész annyira
fáradt és üres.
Igen, ezek a jó szavak, és éppen így érzem magam folyton. Erővel kell ébren tartanom az érdeklődésem a mindennapok felé. Komolyan nem értem, hogy mi hajt. Talán a gyerekek, az, hogy nem hagyhatom cserben őket.
Ez is milyen dolog... hogy adjon ambíciókat egy olyan ember, akinek nincs? Milyen példát mutatok az élethez? Hazudjak? Titkoljam el azt, aki én vagyok, hátha akkor ők másmilyenek lesznek? A gyerekek nem hülyék, nem tudok eltitkolni semmit. Bár az mondjuk tényleg érdekel, hogy jól teljesítsenek az iskolában, igazából ez sem egyértelmű, hogy miért, mert hát én is tudom, hogy nem egészen ezen múlik a felnőttként való boldogulásuk, de talán ez olyan könnyen megfogható, minden napi probléma, aminek ez az egyik jónak tűnő megoldása.
Lefogadom, hogy ezeket már ezerszer leírtam, de nem találok megoldást. Mint most pl a szakácsiskola. Jó, legyek szakács, nekem való, a véremben van, de ha ez igaz, márpedig igaz, mert hihetetlenül könnyen és gyorsan megy, szóval, ha ennyire nekem való, akkor miért nem érdekel ez sem? Minden női felmenőm szakács vagy hasonló volt, itt van a kezemben, de basszus MIÉRT NEM ÉRDEKEL?? Főzök, mert enni kell, talán az iskolába is elmegyek, mert pénzt kell keresni, de hol van az a dolog, ami nem kötelesség? Vagy éppen ez a lényeg? Az egész életemet kötelességek között kell leélnem? Hogy megszeressem a kötelességet? Hogy megértsem, hogy milyen fontos? Persze, hogy fontos. Vannak dolgok, amiket ha nem teszünk meg, a dolgok szétesnek, életek mennek csődbe és csak fájdalom lesz a végeredmény.
Beteg vagyok. Köhögés fuldoklásig, beszéd helyett varjúkárogás, láz, ilyesmi. Így aztán a héten itthon vagyok, és bár most tényleg betegnek érzem magam, elhatároztam, hogy elkezdek összepakolni a költözésre. Veszek megint nagy zsákokat és szatyrokat, és elrakok mindent, ami a következő két hétben nem fog kelleni. Remélem, lesz erőm, mert ez sok munka, ha nem csinálom meg most, akkor nem tudom, mikor fogom. Ha minden jól megy: elsején költözés.
Néha megdöbbenek magamon, hogy milyen hihetetlen mértékben tudok unatkozni. Azt mondják az okosok:), hogy okos ember nem unatkozik, de szerintem nincs igazuk. Vagy csak az az okos ember, akinek állandó motivációja van az élethez. Hát nekem nincs.
Tudom, hogy ha elég ideig hagyom, az unalom kitermeli az ötletet, hogy mit is kéne csinálni. Egy biztos: gyereket nevelni nem. Minden része kötelesség számomra, és bár imádom őket, alig várjam, hogy ne kelljen összekötve lennünk mindenféle dolog és az idők közben.
Az az igazság, hogy szinte mindent unok már, amit régen szerettem. Filmek, zene, könyvek... talán ha most is a saját lakásomban élnék, akkor elfoglalnám magam azzal, de olyan pontosan emlékszem, hogy mennyire unatkoztam néha akkor is, amikor még saját, ráadásul nagy házam volt. Újabb és újabb elfoglaltságokat találtam ki, felújítottam, kibővítettem, elültettem, átalakítottam... aztán az egészet otthagytam, és a kerten kívül semmi sem hiányzott egyetlen pillanatra sem. Ennyire volt fontos...
Bár az is lehet, hogy nem a végeredmény fontos, hanem maga az alkotás, de igazából már nincs kedvem olyan dolgokat alkotni, amiknek nincs jövője. De az is igaz, hogy semminek nincs jövője, már a régen megszokott 100 évet sem várják meg az elmúlások, 10-20 év elég a teljes megsemmisüléshez. Vagyis akármit gyártunk csak a szemetet növeljük.
Jut eszembe Fodor Ákos haikuja:
"A szeretésen k í v ü l minden emberi tett: romépítés."
Na igen, de a szeretéshez szeretet kell. Meg a szeretet tárgya sem árt. De mi van akkor, ha az ember szinte semmit sem szeret? Nehéz ez az új, mennyivel könnyebb volt a régi, aki hitt a szeretetben, és akinek mellesleg igaza volt. Mert semmivel sem tudunk úgy magunkhoz kötni egy embert, mint ha szeretjük. Ez nyilván a tárgyakkal is így van, meg mindennel, akár él, akár nem, csak hát az embereken kívül semmit nem kell magunkhoz kötnünk. Én igazából az embereket sem akarom. Hízeleg, ha valaki szeret vagy kötődik, de hazugság lenne azt mondanom, hogy én is szeretem.
Valamit jó lenne már szeretni. Most leginkább valamiféle tevékenységet.
Évek óta dédelgetem a gondolatot, hogy egyszer nevelőszülő leszek. Mert hát minden gyereknek kell valaki, aki szereti, és ez nekem jól menne, mindenki jól járna egy ilyen dologgal. Azt mondják, hogy nemes gondolat meg önfeláldozás, de ez hülyeség, én nem azért szeretném, mert valami jót akarok tenni, hanem önmagárt szeretném, a gyerekért, magamért, a gyerekeimért.
Az az igazság, hogy egyáltalán nem vagyok alkalmas arra, hogy emberekkel foglalkozzam. Szörnyen idegesít a butaság, a lassúság, meg egyáltalán, minden olyan emberi viselkedés, ami teljesen normális ugyan, de engem hátráltat. Ezért nem lennék jó tanár, nevelőszülőként is csak olyan gyerek való nekem, akivel nem kell leülni játszani - vagyis majdnem felnőtt...
És mindennek ellenére, borzasztóan vonzanak azok a szakmák, ahol emberekkel kell foglalkozni. Leginkább a gyerekekkel kapcsolatosak. Nagyon sokat jár ezen az agyam,de...
Na jó, talán csak az a baj, hogy még mindig le vagyok ragadva egy régi állapotban. Tovább kell innen menni, meg kell találni azt a dolgot, amit tényleg szívesen csinálnék, amiben tényleg jó vagyok, és amivel soksok pénzt is lehet keresni. Igazából van is ötletem, bár hogy ez sok pénzzel is járna... na majd meglátjuk.
Mindenesetre szögezzük le: nem leszek nevelőszülő. Talán majd egyszer, ha a gyerekek már felnőttek, és még mindig erre vágyom...
Azért büszke vagyok magamra. Már nem próbálom megváltani a világot olyan helyeken, ahol nem lehet. Csak agresszíven lehetne, de azt meg minek? Majd megérik a helyzet. Vagy nem, de hát ha nem, akkor meg úgyis mindegy.
"Az emberi életnek alapvetően három aspektusa van. Az első az öntudatlan forma. Ez a létezés voltaképp nem más, mint az idegek, a hús és az anyag játéka. A nagy zabálás vagy a böjtölés, a nagy üzekedés vagy a cölibátus, a nagy nemtörődömség vagy a szellemi útkeresés... bármit is élsz, a nagy hazugságok korszaka ez. S nem az életed az illúzió, hanem te, mert ekkor az ember még nem, csak a matéria és a törvényei élnek - embernek nem születhetsz, azzá csak válhatsz.
A legtöbben sosem válnak emberré, mert egész életükben csak a szükségleteik, a kényszer irányítja őket. Amikor erre valaki rájön, kikerül az anyagi életből, és a második típusú életet kezdi el élni. A figyelőét. S noha ez az állapot a szabadság kapuja, általában csak problémákat vet fel mindaddig, amíg el nem éred a harmadik állapotot, a tudatos megélést.
Figyelő emberként azért szenvedsz, mert nem találod a helyed. Értetlenül szemléled az embereket, nem tudsz beilleszkedni a társadalomba, ráadásul nem tudod megélni önmagad sem; kikerülsz a mindenki által használt színpadról, de nem találod a sajátodat.
A megoldás egyszerű: folytatnod kell a szemlélődést, ám el kell kezdened élni. Hagynod kell, hogy a vágyaid vagy a kíváncsiságod belemerítsen az életbe, ám közben figyelned kell magad. Nem az embereket, nem a világot, hanem önmagad. Ha ezt megteszed, egyszer csak megéled azt, aki vagy: nem lesz szükséged az életre - ám örömmel fogod élni -, mert végig tudni, érezni fogod önmagad.
A Valódi életet.
A létezés harmadik fázisa a tudatos öntudatlanság. Amikor nem is gondolsz magadra, mégis megéled az életet. Amikor nem érzel semmit, mert magad vagy az érzelem. Azért nevezik tudatos öntudatlanságnak, hogy az ellentmondással feloldják a tudatos életről alkotott elképzeléseidet. A létezésnek ez a formája nem érthető meg, ennek ellenére - vagy épp ezért - sokaknak sikerül megélni."
Pénteken gyümölcsnap, tegnap fehérje, amit nem tartottam be. Osztálytalálkozó...
Ezt most nem fogom tudni leírni. Talán sosem fogom tudni.
Minden ott folytatódott, ahol abba maradt. A kötődések, meg nem élt szerelmek mind ott voltak, csak már felnőttek vagyunk, mindenki kapcsolatban, házasságban, és csak úgy izzott a levegő a meg nem élhető vágyaktól. Mert hát mindenki fél... vagy nem akar, mindegy.
Nekem imponált, hogy a 8 éven át imádott most nagyon is szeretne megkapni, de ettől még nem vesztettem el a fejem. Azok a vágyak már régen voltak, ez a mostani meg... szex? De minek? Kellemes, izgalmas, rövid távú. Nem szeretem a rövid távú dolgokat. Tudom, hogy meg kéne szeretnem őket, de most akkor sem. Talán ha nem lenne ki miatt nemet mondani, belevetném magam olyan dolgokba is, amik nem járnak igazi, mély vággyal, nem akarnak örökké tartani, de hát tudom a szabályt, és egyik lehetőség sem tetszik, amik közül akkor választhatok, ha megszegem. Hazugság, elhallgatás, szakítás, fájdalom... nem éri meg. Ez olyan embereknek való, akik nem nyitják ki magukat a társuknak sem. Talán éppen ezért vannak olyan vágyaik, amik szétszóródnak az emberek között, hiszen sosem ismerik meg a mélységet, azt, hogy mennyire más teljesen nyíltan szeretni valakit. Onnantól minden más felületesnek tűnik. Ami nem baj, csak nem okoz igazi élvezetet.
Összekötnek minket azok a láthatatlan fonalak, jó szeretni egymást, csak úgy, semmiért.
Tegnap: 1 banán, 1 körte, hagymás krumplisaláta, kukorica, kevés zöldbabpörkölt.
Ma szénhidrátnap:) Ebédre grízes tésztát főztem, igazából nem tudom, hogy jó-e, mert mindenhol sós ételt írnak ebédre, de olyan nagy különbséget nem látok, vacsorára meg, mm, amit csak megkívánok az utcán jártamban, azt fogok enni. Pl csokis croissant. Vagy fagyi. Hamm.
Az igazi hülyeség ebben az egészben az, hogy már közben is nehéz a valódi szétválasztás, utána nyilván nem fogom tartani. Viszont arra gondoltam, hogy betartom a "még 90 napig csak gyümölcsöt délig" utasítást, és hetente egyszer mindenképpen gyümölcsnapot fogok tartani. Nem mondom, hogy különösebben élvezem, de azt igen, hogy nem vagyok felpuffadva, és ez a sok gyümölcs biztos megfelelő vitaminforrás is, összességében nagyon is megéri ez a szabály.
Tegnap sokadszorra sikerült jól összevesznünk Őfelségével a szokásos baromságon: játékon. Nem nagyon szoktunk veszekedni, legfeljebb azon, hogy elviselhetetlenül rendetlen, de azon is csak én veszekszem, ő csak reagál, de ez a hülye játék mindkettőnkből kihozza a legrosszabbat.
Ma reggel rájöttem, hogy miért is. Eddig idegeskedtem, hogy miért nem képesek ezek az ostobák gondolkodni és úgy játszani - persze idegeskedni már eleve ostobaság -, de most rájöttem, hogy ez az egész egyszerűen nem nekem való. Túl jól átlátom, túl jól ismerem a megoldást, és ezért megpróbálom irányítani a dolgokat - rosszul. Mert hát egyrészt nem beszélek elég jól angolul, másrészt, ha mégis, akkor a többiek nem beszélnek elég jól angolul, harmadrészt, a legtöbb embert halálosan idegesíti, ha másokhoz kell alkalmazkodnia.
Csakhogy... ez egy csapatjáték.
A csapatjáték lényege a szabálykövetés. Szabályok ismerete, és azok tudatos megszegése, szükség esetén. Két módon működhet jól egy csapat:
1. Mindenki ismeri a szabályokat, átlátja a működést, tudja a dolgát, és teszi is, legjobb tudása szerint.
2. Vezető irányítja a csapatot, és mindenki hallgat is rá.
Ennyi. És a következtetés: Őfelsége nem tud csapatjátékot játszani, kizárólag az első módon. Csakhogy vannak helyzetek, amikor az nem működik, és ő olyankor sem hajlandó belátni, hogy miben téved. Mert ő sem vezetőnek nem való, mivel nem kommunikál, egyszerűen nem mondja a társaknak, hogy mit kéne tenniük, sem közlegénynek nem alkalmas, mert nem hajlandó elfogadni a vezető irányítását.
Az én hibám meg az, hogy ezen annyira felhúzom magam, hogy szó szerint az állat mászik ki a számból, az az állat, amit a szüleimtől kaptam ajándékba.
Vekerdy Tamáshoz jutottam el az előbb, aki az érzelmi biztonságról beszélt. Arról, hogy abban a gyerekben, akit nem szerettek igazán, akit nem fogadtak el feltétel nélkül (hozzáteszem, szerintem ez olyan "majdnem" feltétel nélküli elfogadás kell legyen), vagyis nem adták meg neki az érzelmi biztonságot, abban nem fejlődik ki az érzelmi intelligencia, érzéketlen lesz mások iránt, vagyis nem lesz empátiája.
Hát erről anyám jutott eszembe megint, aki elég gyakran közölte velem: "nincs benned semmi empátia".
Annyira ritkán érzem, hogy igazán érdekel valami, de most megint összeszorul a gyomrom, ha eszembe jut a tegnapi nap és az ezzel kapcsolatos ötleteim.
Tegnap megint felmentem csetre, hátha láthatom kicsit azt az Ámbert, aki néha bizony hiányzik, akármilyen kapcsolatunk volt és van. Talán ő az egyetlen, akivel valamiféle láthatatlan szálak kötnek össze - kivéve persze a velem élő szeretteimet, a testvéreimet, meg talán anyámat. Pozitív szálak, olyan valamileszholvagymicsinálszvalamilesz szálak, hónapok, évek óta nem múló, a jövő szempontjából lehetetlennek tűnő, emiatt szinte értelmetlen, talán soha be nem teljesedő szálak. Beteljesedő... olyan pontos ez a szó, mégis annyira értelmetlen ebben a helyzetben... nem is értem igazán.
...
Itt van ez a nagyon hülye, bizonyos szempontból iszonyúan korlátolt és megfelelni vágyó, másrészt borzasztóan őszinte, önmagának akármit megengedő, öntörvényű pasas, aki a múltam része. Múlt, ami nem akar múlni. Mert ő is azt érzi, amit én: ennek még nincs vége. Nem tudom, hogy mi ez, nem szerelem vagy ilyesmi, részemről biztosan nem, de mégis valami elszakíthatatlan kötelék. Akkor végülis több, mint szerelem, de vajon mi. Nem barátság... nem bízom benne, tudom, hogy bármikor átvághat, talán nem is tudatosan, csak játékból vagy hangulatból, így barátság nem lehet.
Őfelsége hallani sem akar róla, teljesen jogosan, mert szar alak... ó, hányszor mondtam ezt én magam is róla, és igazam volt. Ezerszer megbántott, és ha hagyom, még ezerszer meg fog, mert ő ilyen. Bár azt mondják, hogy változott, sokkal elviselhetőbb, mint régen, kezd beilleszkedni a társadalomba, és hát ennek ideje van, mivel majdnem végzett tanár a szentem. És itt a lényeg, ami miatt annyira felkavart megint. Egy nevelőintézetben fog most elhelyezkedni tanárként. Akárhova mehetett volna, de ő pont azt választotta, ami engem is foglalkoztat. Azt a "helyet", pontot, ahova szintén sok szállal kötődöm. Tőle függetlenül persze.
Néha úgy érzem, két szálon sodor a történet. De nem vagyok benne biztos, hogy ez a kettő nem lesz-e egy végül, és az is lehet, hogy az a kettő, ami egy, semmi más, mint az életem, amiben több dolog elfér, mint ahogy azt gondoltam volna, vagy ahogy az elfogadható egy átlagos gondolkodású ember számára. Talán nekem sem elfogadható, talán ezért nem merek teljesen őszintén belegondolni. De hazudni már nem akarok, magamnak még annyira sem... ennél már csak megbántani szeretnék kevésbé bárkit is. Mégis hányszor megteszem, egyszerű őszinteséggel.
Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy miért nincs kedvem már a családommal vagy úgy általában, jól ismert, közeli emberekkel együtt lenni. Azt hiszem, az lehet benne, hogy túl jól érzem, hogy mit gondolnak vagy éreznek, és ez nagyon elfáraszt, de az az igazság, hogy néha egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezt ők érzik-e vagy csak én gondolom, esetleg a bennem megszülető érzések nem függnek-e össze inkább azokkal a régi dolgokkal, amik belénk rögzültek, régi eseményekkel, amik megtörténtek köztünk, és hamis következtetésekre visznek. Csak hát... kicsit olyan ez, mintha lenne még egy szemem, ami nem a fejemen van, inkább úgy mindenhol, valahol a fejem környékén, és az a szem többet lát, mint a látható kettő, többet hall, mint a füleim, mintha olyat hallana, amit nem mondott ki senki... igen, csak azt nem tudom, hogy hihetek-e ezeknek a megérzéseknek vagy sem. Mindenesetre nincs már kedvem olyan emberekkel küzdeni, akik nem változnak, részt venni a gondolataikban, érzéseikben, állandóan hallani őket, akaratlanul is figyelni. Olyan mély már a figyelem, ami belőlem fakad, teljesen automatikus, nem tudok nem figyelni rájuk, az apróságokra, a mit miértekre, és érzem a belőlük áradó félelmeket, haragot, elrejtett valóságot, és nyomaszt, nem tudok mit kezdeni vele. Már nem gondolom, hogy meg kéne mentenem vagy változtatnom őket, az energiáimat olyan emberekre akarom pazarolni, akiknek valóban szükségük van rá, akik hasznát veszik, akik többek lesznek tőle. Vannak dolgok, amiket úgy sem lehet megoldani, akarattal legalábbis nem.
Persze, új lappal könnyű, mondhatnánk, és igaz is lenne. Régi sérelmeket eltörölni, feldolgozni, eloldani - nehéz. Van, amin már túl vagyok, de biztos, hogy ezer olyan dolog van, amit sosem fogok tudni tudatosan megoldani, nem vagyok elég okos hozzá, és nem is látok egy csomó mindent, legtöbbször úgy érzem, hogy alig ismerem ezt a világot. Na persze nem azt, ami látszik, hanem azt, ami mögötte van. Hiába látom, hogy ki mit miért csinál (valószínűleg), ha már én is benne vagyok, ha engem is érint, nem fogom tudni kibogozni. Csak figyelek, ha van rá erőm. Figyelnem kell, azt hiszem, aztán majd lesz valahogy. Nem szabad becsuknom egy ajtót sem.
Gyerekek, Őfelsége, Ámber - ki fog vajon megsértődni az egy lapon való szereplésért? Pedig egyik sem jobb, csak más. Itt és most a közös bennük én vagyok, az, hogy szeretem őket.
Na igen, jól sikerült, csináltam rejtvényt meg tortát meg minden, szóval sok nevetés, Természettudományi múzeum, sok gyerek, és + 2 kiló. Nem mértem, de süssön tortát ezek után öregapám. Már ha nem fogyózik. A következő 3 hónapban lesz Őfelsége szülinapja is, akkor venni fogom, és a társasági életet is minimumra fogom csökkenteni. Holnap gyümölcsnap, és a jövő heti osztálytalálkozóra tekintettel megpróbálok utána víznapot tartani, olyat úgyis kell havonta egyszer. Tudom, hogy baromság az egész... mit számít... de nehogymár legyőzzön valami hülye kényszer, egy társadalom, egy világ.
Találtam ma egy nagyon szimpi blogot erről a fogyókúráról. Főleg azután lett szimpatikus, mikor megláttam, hogy milyen lazán vette (hozzám képest), és így is fogyott 14 kilót. 14-et! Anyám.
Így aztán mostantól én is leírom, hogy mit ettem, hátha szükségem lesz rá újra.
-1 nappal kezdtem, Dóri miatt, az volt január 4. szerda:
reggeli: 1 banán + 1 körte, ebéd: paradicsomos tészta, vacsora: a kedvenc csokis-narancsos muffinom, 2 pici pogácsa, 1 habcsók, és a szelet főzőcsoki
0. nap, jan. 5. csütörtök:
Gyümölcsnap, salátát csináltam 2 banánból + 2 körtéből + 2 zöld almából + 5 mandarinból + pici citromléből, 1 ek mézből. Őfelsége is kapott belőle keveset, ez volt az egész napi kajám.
1. nap 6. péntek:
reggeli: 1 banán + 1 körte, ebéd: cézár saláta, vacsora szintén, csak sokkal kevesebb
2. nap 7. szombat:
reggeli: 1 banán + 2 mandarin, ebéd: fűszeres tepsiben sült krumpli, főtt kukorica, borsó, vacsora ue, csak kevesebb
Hát itt tartunk most, holnap tartjuk a fiúk szülinapját, ma este még tortát kell sütnöm, de szerencsére, holnap este ehetek is belőle.
Többször eszembe jutott mostanában, hogy osztálytalálkozónak kéne lennie ebben az évben, már ami a gimit illeti. Aztán az jutott eszembe, hogy az általános osztályommal azóta sem találkoztam, és hogy vajon lesz-e valaha találkozó. Erre mit kapok ma? Meghívót egy általános iskolai osztálytalálkozóra. Persze órára egybe esik az öcsém szalagavatójával, de hát ne legyünk telhetetlenek. Viszont a két helyszín 3 villamosmegállóra van egymástól, talán mindkettő beleférhet... hát majd meglátjuk. Izgalmas.
Pillanatnyi elmezavar után úgy folytatok mindent, ahogy elterveztem. Vagyis nem is terveztem, de a szándék megvolt, és én megragadtam az alkalmat.
Merthogy Dóri 90 napos fogyókúrába kezdett, én meg úgy döntöttem, hogy akkor én is. Ma volt gyümölcsnap, és jelentem, élve megúsztam. Simán bírni fogom, még így is, hogy az előbb vacsorát csináltam a fiúknak.
Azt hiszem, hogy én született katona vagyok. Legalábbis imádom a szabályokat, mert hát azok jócskán megkönnyítik az életet. Más kérdés, hogy csak azokat a szabályokat fogadom el, amikkel egyetértek. És mindenféle éhség ellenére könnyebb betartani ezt a fogyókúrát, mint simán kevesebbet vagy mást enni.
A spórolást is új alapokra helyeztem, ha nem lesz elég az erre a hónapra szánt pénz, nehéz napok jönnek hónap végén. Idegesít, hogy a pénz kifolyik az ajtón, pedig olyan sok jön befelé. Hát csak maradjon itt, menjen olyanra, ami nem csak fenntartás, hanem valamiféle előrehaladás is.
Költözés hónap vége felé, most hétvégén szülinap, a tortát szénhidrátnapra tettem.
