görbeforgó

Igazából már egy ideje sejtem, hogy valahova ide fogok eljutni, de most kedvem is van ennek alaposabban utána nézni. Hogy miért is van erre szükségem... egészséges vagyok, legalábbis testileg biztosan, de nagyon nem ártana szerintem egy kis pozitív töltés. Talán nem is kell elé a jelző, csak simán TÖLTÉS.

Tuti, hogy az energia a lényege ennek az egésznek. Mert hát energiát veszünk magunkhoz ezerféle módon, de ha olyat találnánk, ami nem kötődik a környezetünk felzabálásához, megszabadíthatnánk magunkat az összes függőségünktől. Jesszus, mindentől megszabadulnánk. Nem lenne szükségünk többé semmire a környezetünkből. És akkor nem kellene pénzt keresni sem. Úristen mennyi mindent elérhetnék, ha megtanulnánk más módon energiát gyűjteni... és a sok bevett energiát tovább is adhatnánk. Olyanoknak, akiknek nincs, vagy akik még nem tanulták meg. Onnantól békében élhetnénk egymással és a környezetünkkel.

Pránanadi, ez a neve. Most ennek nézek utána.

Nézelődök a neten:

http://mergezoafurdoszobad.blog.hu/

http://spiritualresearchfoundation.org/articles/id/hungarian

Michael Newton: Lelkünk útjai

Van egy cikk a mai Metropolban Mikael Ohlssonról, aki az IKEA vezérigazgatója. Eladóként kezdte, a semmiből lett vezető, és igen érdekes dolgokat mondott:

"Én magam ellátogatok az üzleteinkbe és a beszállítóinkhoz is, beszélgetek az alkalmazottakkal. Próbáljuk a státus és a presztízs jelentőségét minimálisra csökkenteni. És az új kollégákat is ezeknek az értékeknek mentén keressük. Két lábbal a földön álló, elkötelezett, őszinte és innovatív embereket keresünk. Csak az értékek számítanak nekünk, nem pedig a tapasztalat. Fontos, hogy ugyanolyan legyél otthon és a munkahelyeden is.

Sosem terveztem, hogy vezérigazgató leszek. Mindig ugyanolyan volt a munkastílusom, így hát nem hiszem, hogy akkora lenne a különbség egy eladó és egy vezérigazgató között. Sosem hittem a karriertervezésben, nem gondoltam, hogy azért kellene most valamit csinálnom, mert az majd a jövőben hasznos lehet.

Sosem az az érdekes, hogy milyen iskolát végzett valaki - a statikus tudás nem ér sokat. Nem aszerint ítélünk meg embereket, hogy van-e diplomájuk.

Csak az nem hibázik, aki alszik. Nem szabad félni a hibáktól, vagy megpróbálni eltussolni azokat. Ilyenkor kezdődnek a problémák."

Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy mit mondanék a fiaimnak a halálos ágyamon. Elsősorban az izgat, hogy mit mondanék, ha csak pár mondatra lenne időm. Fogalmazhatnék úgy is, hogy mit szűrtem le eddig az életből, és hogyan mondanám el pár mondatban.

Azt hiszem, mindennek a veleje a Légy tudatos!, ami szerintem leginkább annyit jelent, hogy inkább te irányítsd a dolgokat és az embereket, mintsem azok téged. Nyilván van egy csomó dolog, amit nem lehet irányítani (legalábbis én most ezt így tudom, de nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg igaz - talán csak úgy igaz, hogy én nem vagyok képes bármit irányítani), ezekre jó az a szép "ima", hogy „Uram. Adj elég erőt, hogy megváltoztassam, amit meg tudok változtatni. Adj elég türelmet, hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni. És kérlek Uram, adj elég bölcsességet, hogy ezt a kettőt mindig meg tudjam különböztetni!"

Ezzel szorosan összefügg a Figyelj oda!, mert csak úgy lehet hatékonyan irányítani bármit is, ha megismerjük. Persze ehhez hozzátartozik, hogy egyrészt semmit és senkit nem lehet maradéktalanul megismerni, mert vagy nagyon bonyolult vagy csak igaz rá, ami mindenre: változik. Mert hát az is alapigazság: Semmi sem biztos, csak a változás. De ha odafigyelsz, akkor észreveszed a dolgokat magad körül, meglátod a részleteket, a hibákat és szükségleteket, és így hatékonyan tudsz változtatni. Ha meglátod, hogy mi miért történik, hogy egy ember mit miért csinál, sokkal könnyebben tudod a helyére tenni a dolgokat, elveszíted a haragot, senki nem tud többé öntudatlan hatással lenni rád.

Az irányítás szó nekem kissé pejoratív, mert hát hogy jön ahhoz bárki is, hogy irányítani akarjon egy másik lényt, de mégis sokszor meg kell tenni, azért, hogy a dolgok jól működjenek. Ezért Tarts egyensúlyt! Egyértelmű, hogy akkor lesz jobb a világ, a közérzetünk és körülöttünk minden, ha mindenki érdekeit figyelembe véve döntünk (vagy nem döntünk), ha mindenki elégedett. Szerintem ez a kapcsolatok legfontosabb szempontja is. Nem lehet tartós és boldog kapcsolat emberek között, ha jelen van a kihasználás, vagy akár csak a túl sok adás. Ha az egyik túl sokat ad, a másik meg mindig csak kap, akkor a kapcsolat felborul, és ami nincs egyensúlyban, az előbb-utóbb elbillen. És bizony ide tartozik a Ne árts!, mert hidd csak el, hogy amit adsz, azt fogod visszakapni. Mindig úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak. Ez kicsit ellentmondásos, mert néha látszólag ártani kell valakinek ahhoz, hogy hosszútávon tegyük jobbá a dolgokat, hogy tartani tudjuk az egyensúlyt. Szerintem a hosszú távú sokkal fontosabb, mint a pillanatnyi.

Szeresd magad! Gyönyörű és tökéletes vagy, zárkózott és korlátolt ember, aki nem szeret téged. Te légy nyitott és bátor, hogy szerethess, mert csak az tud szeretni, aki nem fél, és aki képes elfogadni a mást. Tartsd rendben a lelked!, minden napod legyen tiszta. Ha lelkiismeret-furdalásod van, ne félj bocsánatot kérni és a kijavítani a hibád! Csak akkor lehetsz nyugodt, ha nem nyomasztanak tartozások, sem anyagi, sem lelki értelemben. Mindig bocsáss meg, magadnak és másnak is, mert a cipelt harag elrág, mint egy szelet kenyeret. Emberek vagyunk, hibázunk, butaságokat csinálunk, és miért kéne haragudni a butaságra... hiszen az sosem tudatos. A tudatosan rossz emberektől tartsd távol magad, mert velük csak rosszul járhatsz. Nagyon erősnek kell lenned, ha mégis ilyen emberrel kezdesz. Gondold végig, hogy mit veszíthetsz, hogy megéri-e.

Jó, ha vágysz valamire, mert jó útmutató önmagadhoz. Ha a vágyad valós és hosszútávú, akkor mindenképpen valósítsd meg, de Légy nagyon körültekintő! Sokszor vágyunk olyan dologra, ami nem való nekünk, aminek az eredménye negatív, és bizony vannak dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni. (Sok ember akar gyereket, de vajon hány ember teszi ezt tudatosan? Hány gondolja végig, hogy ez mekkora lépés, hogy a gyereknek szükségletei vannak, hogy szülőként ő már mindig csak második lehet, vagy akár csak azt, hogy van-e elég pénze, ereje, segítsége?)

Ne légy szomorú, hogy meghalok. A halál nem végállomás, hanem lépcső, és hidd csak el: te egyedül is tökéletesen képes vagy megállni a lábadon. Nincs szükséged rám. Ha mégis szükséged lenne támogatásra, akkor meríts erőt önmagadból: minden, amire szükséged van, ott van benned. Erősítsd az önbizalmad, az mindig segít kilábalni a kátyúkból. Légy kitartó, vannak dolgok, amikhez egy élet is kevés. Te magad is lépcső vagy, és egyedül te mehetsz végig rajta.

Egyedül te tudhatod, hogy mit tégy, hogyan élj, ki vagy. Ne hagyd, hogy mások irányítsanak vagy befolyásoljanak! Légy szkeptikus, tudd, hogy bármi lehetséges, és az ellenkezője is. Mindig mindent szűrj meg magadon keresztül, mert attól még, hogy egy egész világ mondja valamiről, hogy az úgy van, nem biztos, hogy igaz.

Az utolsó és talán legfontosabb pedig az, hogy mindezt Ne vedd túl komolyan! Csak élj, légy boldog, amennyire tudsz, és hagyd, hogy az élet magával vigyen. Repülj.

................................

Így mondanám el bárkinek. De van még egy nagyon fontos dolog, amit szeretnék nektek elmondani, én két csodálatos fiaim: nagyon szeretlek titeket. Boldog vagyok, hogy én lehettem az anyukátok, hogy láthattalak növekedni, okosodni, öntudatra ébredni titeket. Próbáltam jó anya lenni, remélem, nem hagytam mély sebeket bennetek semmivel. Ha mégis: gondoljatok arra, hogy én is, mint mindenki más, csak abból tudok gazdálkodni amim van. Ennyi ésszel, kedvességgel, akaraterővel, ilyen családi háttérrel rendelkezem. Akartam változni értetek, és változtam is, erre vagyok a legbüszkébb. Miattatok változtam. Hogy ti már ne vigyétek tovább ennek a családnak a nyűgeit. Ti inkább szeressétek egymást, de tényleg, segítsetek egymásnak, sokkal fontosabb ez, mint bármiféle verseny vagy bármilyen tárgy, pénz vagy akármi. Segítsetek mindenkinek, aki rászorul, figyeljetek egymásra és másokra, vegyétek észre a ki sem mondott szükséget. Adjatok magatokból, amennyit csak tudtok, amit megtartotok magatoknak, az nem áramlik, értéktelen.

Nem tudom, hogyan búcsúzhatnék el tőletek. Ti vérek vagytok a véremből, itt növekedtetek a hasamban, olyanok vagytok, mint a testem, a szívem egy-egy darabkái. Nem búcsúzom. Együtt leszünk mindig.

Már jó ideje nagyon szerettem volna szelíd lenni. Nagyon kedvelem a szelídeket, más kérdés, hogy félek tőlük, mert... mert magamtól félek, mert tudom, milyen könnyen bántok meg bárkit, és a szelídek még meg sem tudják védeni magukat ellenem. Igazából nem tudom, hogy mit érezhetnek, mert hát sosem voltam a helyükben. Csak azt tudom, hogy Domim sírva fakad, ha erősebben szólok rá. Beniben harag lobban, visszavág vagy összeszorítja a száját és fortyog magában, de Domi nem tud megküzdeni velem, a feszültséget sírással vezeti le. Érdekes, hogy legtöbbször akkor fakad sírva, amikor igazságtalan vagyok. Ha jogos a haragom, akkor csak néz, olyankor dacos, és mintha azt gondolná magában: ezt tettem, na és, hagyj békén.

Mert én nem vagyok szelíd. Legfeljebb közömbös, vagy csak nincs kedvem veszekedni, esetleg megelőzésként visszafogom magam. Mert bennem tüzek lobognak, és ki is engedem őket - el is égetne, ha nem tenném. A harag... a legjobban megfogható érzés. Először mintha felrobbannék, bomba szól bennem, éget belül minden, szerintem olyankor a testhőmérsékletem is megemelkedik, de körülöttem a levegő hőmérséklete biztosan. Olyan energia tombol bennem, amit nagyon nehezen tudok féken tartani. A baj ezzel leginkább az, hogy sokszor egyáltalán nincs igazam, vagy elefántot csinálok bolhákból, és amúgy is: miért is kéne ilyen nagyon felhúzni magam bármin is. Szerencsére oda már eljutottam, hogy a belső robbanást nem kötöm a külvilág orrára, és mintha az a mondás, hogy számoljak tízig, mielőtt megszólalok, menne már magától is.

A másik a változás szeretete. Érdekes, mert mostanában már előfordul, hogy nem örülök egy változásnak, és mintha félnék is kissé. Talán azért, mert minden változás nagy energiabefektetést igényel, és nekem most nem nagyon van olyan. Álláskeresés vagy költözés, régebben olyan könnyen ment, most meg arra gondolok: ne kelljen. Ettől függetlenül most is nehezen viselem a monotóniát. A munkámban nagyon kell figyelni a számokra, de mostanában sokszor elírok dolgokat, pedig csak szeptember óta vagyok itt... oké, hogy nincs ebben semmi végzetes szerencsére, de akkor is idegesítő, hogy már most unom. Nem is, nem unom igazán, csak nem tudok rá teljes szívvel figyelni néha. Ezért tévesztek. Ha változatosabb lenne a munkám, nem tévednék ennyit. Mindezt úgy, hogy igazából elég változatos most is, van vagy 10 féle feladat, amit én magam választhatok ráadásul, szóval nagyon jó dolgom van.

Talán megtanulom elfogadni magam. Ilyennek. Lázadónak, hirtelen haragúnak, nagy hangúnak, csendesnek, kritikusnak, túlságosan önállónak és egyedülállónak. Megszeretem, hogy nincs bennem kötődés, hogy kevés ember érdekel, hogy mindent úgy mondok ki, ahogy a fejemben megszületik, hogy túl nyílt és túl egyenes vagyok, és hogy az emberek sokszor félnek tőlem. Jogos, néha én is félek magamtól. Mert bármire képes vagyok.

Nem mondom, hogy mindenben egyet értek vele, de már nagyon rég nem hallottam ilyen jó előadást (Osho: Egyedül az úton):

"Ha képes vagy képmutató lenni, akkor megbecsült tagja leszel a társadalomnak. Ha viszont őszinte, eredeti önmagadat adod, akkor mindenki csak megvet és elítél. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy mindenki megvetését elviseld. Acél gerinc kell ahhoz, hogy kiállj magadért."

És a szombati film:

Hát ez a tréler semmit nem ad vissza abból, ami a filmben van. Mert benne van minden, amit szeretek: tisztaság, halálnál is erősebb szeretet vagy legalábbis felelősségérzet, ész, könyörület, és azok is, amiktől undorodom: kizsákmányolás, rabszolgasorban tartás, igazságtalanság, mások életével való játszadozás, stb. Csak az volt nehéz, hogy az első perctől fogva erős haragot éreztem, legszívesebben én magam lázadtam volna, ott, abban a világban. Persze könnyen beszélek én, itt, ebben a világban... vajon mit tennék abban a helyzetben?

Amúgy meg a legfontosabb:

"Felelősséget kell vállalnod magadért, és teljes szabadságban kell élned ahhoz, hogy növekedhess."

Őfelsége ma kezdi az iskolát. Olyan szakmát választottak a barátjával, amivel az egész világon bárhol el tudnak majd helyezkedni, ráadásul igen jó pénzért. Úgy szeretem, hogy ilyen felnőtt már, és igaz, hogy nem teljesen egyedül csinálja ezt az egészet, de mégis, ez a saját döntése. Igazán jó döntést hozott, ami az egész életét pozitívan befolyásolja. És hát nem csak az övét, az egész kis családunkét. Mint egy igazi férfi.

"Ha nem gazdagítjuk az életet, nem is élünk."

Teremtés.

Azt hiszem, itt a válasz a múltkori problémámra. Túlságosan befolyásolnak mások. Amellett, hogy minden erőmmel önmagam felső lépcsőfoka szeretnék lenni, nem vagyok elég erős. Sziklának kell lenni, hogy az ember ne legyen befolyásolható mások gondolataitól, érzelmi világától, erőszakosságától.

Szerintem minden szó erőszak, amit a másik felé teszünk, amikor az nem kéri, vagy nincs nyilvánvaló szüksége rá. Ráerőltetjük magunkat a másik emberre, a nyakába öntjük a problémáinkat akkor is, amikor csak jóindulatúan kérdezünk - őróla. Miért foglalkozunk mi folyton másokkal? Ha velünk vannak, akkor hozzájuk beszélünk, ha nincsenek velünk, akkor róluk. Mintha csak mások lennének fontosak. Pedig önmagunkkal kéne foglalkoznunk. Meg akarjuk oldani mások gondját anélkül, hogy kérnék. Véleményt alkotunk, leginkább teljesen értelmetlenül.

Egész jól kívül tudok maradni ezen, amíg nem akarnak rajtam erőszakot tenni.

Nem vagyok  benne biztos, hogy meg tudok küzdeni a valósággal. Úgy érzem magam, mintha bevettem volna a Mátrix piros kapszuláját, mintha a teljes öntudatlanságból ébredtem volna rá az életre. Tudom, hogy nem lehet visszamenni, és nem is akarnám... de ettől még nagyon szar.

Persze nem volt teljes öntudatlanság... nemrég az egyik régi barátnőm azt mondta, hogy azt szerette bennem mindig a legjobban, hogy van bennem valami bölcsesség. Igazából nem tudom, mire gondolt ezzel, talán olyasmikre, amikre én szoktam Őfelségével kapcsolatban. Mintha tudna valamit az életről - öntudatlanul, tudás és akarás nélkül. Hát igen, Őfelsége sok szempontból olyan, mint én voltam régen. Akkor, amikor még nem tudtam, mit jelent a féltékenység (persze el tudtam volna mondani, de sosem éreztem), akkor, amikor még elfogadtam magam olyannak, amilyen voltam. Persze igazából nem fogadtam el, hiszen sosem gondolkodtam ezeken, és azt hiszem, hogy ez a lényeg: nem gondolkodtam magamon vagy a környezetemen, elfogadtam a világot olyannak, amilyen. Láttam, persze láttam, de mivel sosem gondolkodtam rajta, ezért csak úgy volt, én is csak úgy voltam, bármiféle valódi rálátás, változtatni akarás, átgondolt lépés nélkül.

Ezért bocsátottam meg mindig, vagy talán meg sem bocsátottam, mert képtelen voltam bármiféle hosszútávú haragra - mondjuk ez a része most sincs meg, ezért sok gondot okozok még mindig magamnak. Nehezen utasítom el a rosszat, ha valamiféle jó is társul hozzá. A legtöbbször semmi más, csak némi szeretet.

Na igen, régen képes voltam csak úgy szeretni mindent. Csak úgy, mert tetszett. Vagy mert érdekes volt. Vagy egyszerűen ok nélkül, megszokásból... vajon a megszokás miatt kialakuló szeretet is szeretet? Vagy azt hívjuk megszokásnak? Vajon szerettem én egyáltalán? Vagy csak emberek között lenni szerettem? Én magam voltam a rózsaszínű szemüveg.

Egy másik, egyáltalán nem barát mondta nekem pár éve, hogy burokban éltem. Fizikailag egyáltalán nem, de úgy tűnik, hogy agyilag tényleg. Nem is tudom hova tenni... agyilag, lelkileg? A teljes öntudatlanság állapota, tényleg csak így tudnám jellemezni. Nem láttam az okokat, eszembe nem jutott volna bármi ilyesmin töprengeni. Talán ez az az állapot, amiről azt állítják, hogy ebben van az emberek nagy része, és a legtöbben sosem ébrednek fel belőle.

Egy másik ismerős pedig azt mondta, hogy én ott is szeretetet látok, ahol egyáltalán nincs. .............. Most meg csak azt látom, hogy mennyire nincs a dolgok mögött valódi szeretet. Van mindenféle kötődés, megszokás, vagy képtelenség az egyedüllétre, de valódi szeretet.... pl ismerek jó pár nagyon kedves embert, aki azért tart állandó kapcsolatot másokkal, mert egyszerűen szüksége van rájuk. Arra, hogy minden nap beszéljen valakivel, hogy figyeljen rájuk, és viszont. Erről megint AJC jut eszembe az energiaelmélettel, miszerint minden emberi interakció az energia-kölcsönhatásról szól. Adni és kapni. Elvenni, ha nincs, és igen, főleg elvenni. Mert hogy máshogy juthatna hozzá az ember...

Talán a szeretet valamiféle kitaláció. Mondjuk biztonságkeresési stratégia. Mert hát ha egyek lennénk valakivel, akkor sosem kéne egyedül dönteni, egyedül... egyedül lenni. Pedig szerintem igaza van annak a dalnak (semmilyen formában nem találom a neten), amiben Törőcsik Mari énekel arról, hogy mi a titok: "Egyedül kell hát, mindent egyedül, ennyit kell tudni, mélyen, legbelül." Nincs kire támaszkodni, nincs kiben maximálisan bízni.

Azt látom, hogy az emberek akkor nőnek fel néha, amikor meghalnak a szüleik. Ekkor nyílik ki a szemük, rájönnek arra, hogy az élet rajtuk múlik. Hát az én szüleim még élnek, csak bennem haltak meg. És nem is azért, mert nem tudok megbocsátani, hanem azért, mert haragot ugyan nem érzek, de nincs még megfelelő stratégiám a rossz, nem megbízható, hiteltelen emberek ellen. Az egyetlen védekezésem most a távolságtartás. Ezért nem akarok apámékhoz menni karácsonykor többé, és ezért nem voltam már most sem anyámnál. Mindkettőt szeretem, de minden egyes velük töltött perc iszonyatos energiabefektetéssel jár számomra. Folyamatosan szívnak le, közben meg azt érzem, hogy nincs semmi mondanivalóm számukra. Szinte az összes emberrel így vagyok.

Azt hiszem, tudom, mi a megoldás. Persze nem először jövök rá:)) De majdcsak eljön az ideje annak is, hogy magammal foglalkozzam. Meg kell találnom azt, amitől energiát kapok. Ami nem csak elvesz, hanem ad is. Az emberektől nem tudok kapni. Csak elvehetnék, de azt nem akarok, nem is vagyok már képes rá, azt hiszem, adni viszont nincs miből. Éppen csak a gyerekekre jut most, rájuk sem elég.

Túl kell élnem ezt az időszakot, a változást, az öntudatra ébredést. Még nem tudom, hogy menni fog-e. Nem tudom, hogy el tudom-e viselni az állandó készenlétet, a mindig halló füleket, mindig látó szemeket. Önmagamat.

Azt mondják, hogy az ikrek felületes, lebegő, szószátyár... talán azért kaptam ezt a jegyet, hogy segítsen megküzdeni ezzel a dologgal. Mert néha ilyen is tudok lenni. Rálegyinteni, nem belegondolni, nem komolyan venni... tényleg, ezt is több szerelemszerű kapcsolatpasimtól is megkaptam már: "mindent túl komolyan veszel". Hát ha nem is mindent, de pl azt igen, hogy nem kezdek olyan pasival, akinek felesége van, és valamiért nem szeretek a semmiről beszélgetni. Vagy mondok valamit, vagy hallgatok. Játék... néha a fiaimmal, vagy Őfelségével, vele sokszor, másokkal ritkán. A szavaimnak legtöbbször súlya van, és csapok velük, leginkább mindenféle rossz szándék nélkül. De miért?

Tuti biztos, hogy nem vagyok depressziós. Teljesen jól alszom, nem vagyok fáradt... csak túl nagy a súly. Mindennek a súlya, amit nem vettem magamra régebben, most nyom. Tanulás, pénz, önuralom, előrelátás... 4 embert nevelek folyamatosan, és ebből én vagyok az egyik. Éveket (egész pontosan 30 évet) töltöttem szinte teljes semmittevéssel, és most nem tudom behozni a lemaradást. Vagy legalábbis hosszú idő kell hozzá.

És a legszomorúbb: tudom, hogy azonnal jobb kedvem lesz, ahogy a fiúk elutaznak. Péntektől tavaszi szünet, és otthon végre csend lesz és nyugalom. Hiányozni fognak, de nagyon jó lesz nélkülük egy kicsit.

"A legjobb tanár éppen az, aki lassanként feleslegessé teszi magát."

Azt hiszem, csak annyi történt, hogy megváltozott a fókuszom. Régen mindig messzebb néztem, ma már csak addig nézek, amíg hatni tudok. És főleg: akarok. Itt vagyok a közvetlen környezetemben, rájuk koncentrálok.

Ezt majd megmutatom a fiúknak (akár van isten, akár nincs):

https://www.youtube.com/watch?v=0l4BgLVRCr0

Múlnak a hetek, és még mindig szakács akarok lenni. Sőt, talán egyre inkább. Egyre jobban hiányzik, hogy finom kifliket süssek, tortát díszítsek, krémlevest turmixoljak. Idő és pénz.

Végre valami, ami nekem való, és valódi késztetést érzek irányában.

Nézegetem a blogokat, én is szívesen írnék egy ilyet, de tudom, hogy nem tenném:) Minek leírni, ha már megcsináltam... pedig butaság, hiszen én magam sem fogok emlékezni rá, hogyan készült. Rá kéne vennem magam egy külön gasztroblogra, hogy emlékezzek az ízekre, változatokra, és legfőképpen arra, hogy ízlett-e a családnak vagy sem.

http://sutiket.blogspot.com/

http://www.tradicio.org/libridivini/tamasevangeliuma.html

Mennyire nem az, mint amit gondolunk. Hallunk. Mondanak nekünk...

Hát azért lehet benne valami, hogy bezárkóztam. Kérdés, hogy miért is nem zavar ez engem?:) Tök jól megvagyok egyedül is. Sőt. Talán az inkább baj, hogy egyedül jobban megvagyok. Borzasztóan elfárasztanak az emberek.

Itt voltak a húgomék, és ők jófejek, de tényleg, mégis voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy miért is kell nekem ez az egész családosdi meg emberikapcsolatosdi. Tudom, hogy az emberek így élnek, tudom, hogy pár éve még én is így éltem, de mostanra minden alkalommal csak az erősödik bennem, hogy ennek vége, elmúlt, nem akarom már hallani, hogy mi van velük, hogy mivel nyomorítják a gyerekeiket, vagy bármi mást.

Egy pici rosszat sem gondolok róluk közben, de mégis így érzek. Hogy bárcsak ne kellene együtt tölteni az időt. Ha nem lennének a gyerekek, szerintem nem is tenném.

"jó lesz"

A szülinap jól alakult, Őfelsége meg volt elégedve, én meg végre energikusnak érzem magam. Ma van időm magamra, kozmetikus ilyesmi, és minden munka, amit végezni fogok, fejlesztő és nem fenntartó. Ez már valami.

Lefogadom, hogy ahogy melegedni fog az idő, úgy lesz egyre szebb minden, és az összes gondom meg fog oldódni.

Új "barátom" van a cseten. Mondom neki: te figyu, én mindig olyan embereket szeretek meg, akikkel valami nem stimmel, leginkább azért, mert valami velem sem stimmel. Mi a baj veled?

Válasz: nem tudom, de majd te megmondod.

Először csak nevettem, aztán esett le, hogy mennyire igaz. Legkésőbb a végén mindig megmondja a másik. Az más kérdés, hogy igaza van-e.

Őfelségétől nőnapra megkaptam a jobb agyféltekés rajzolás könyvét. Ilyen nagyon eltalált ajándékot ritkán kaptam... úgy tűnik, tényleg figyel rám:)

Délután bocsánatot kért, és azt mondta, hogy csináljak olyan szülinapot, amilyet akarok. Aztán újra jött a kéréseivel, én meg újra mondtam neki, hogy ne követelőzzön... anyám, mit csinálunk? Micsoda értelmetlen viták... mi ez a sok elvárás? Azt szerettem benne a legjobban, hogy alig voltak elvárásai. Erre most meg ott tartunk, hogy nagyon is vannak, csak olyan magasak, hogy ő is érzi, hogy túlzás.

Mesélt arról is, hogy mennyire fájt, hogy az apja fel se hívta néha, azt se tudta, hogy hány éves, és hogy az anyukája se tudta azt adni, amit szeretett volna. Istenem, mennyire fájt nekem éppen ugyanez pár éve... de mára már elfogadtam, ez a múlt, vége, és nem lehet visszacsinálni. Valamiért nekünk ez jutott, és hiába szeretnénk, rólunk már soha senki nem köteles gondoskodni, nekünk magunknak kell magunkat boldoggá tenni. És persze a gyerekeinkről úgy kell gondoskodnunk, ahogy velünk sosem tették. Ez van, ez az életünk.

Remélem, megértette és el fogja fogadni, hogy nem adhatom meg neki azt, amit a szülei nem adtak. Én nem vagyok az anyja, a társa vagyok, akivel akár tetszik, akár nem, kicsit üzleti kapcsolatban áll, mert egy kapcsolat csak akkor életképes hosszú távon, ha egyensúlyban van. Vagyis minden, amit nem tesz bele, amit nem ad, elvesz a kapcsolatunkból valamit. Csak akkor lehet teljes, ha mindketten adunk. Minél többet adunk egymásnak, annál több mindenünk lesz. Annál jobban fogjuk szeretni egymást. De csak akkor, ha mindketten. Nem élhetek egyedül a kapcsolatunkban. Vagy ketten leszünk, vagy előbb-utóbb feladom.

Megint zűr. Szülinapi felismerések, szembesülés a saját vágyainkkal. Mit tehetünk, ha többet szeretnénk, mint amit lehet?

Olyan pontosan tudtam még reggel, hogy miért haragszom. Azt mondta, hogy vagy a táska és kaja meg torta (mindezt 25 ezerért), vagy semmi. Három napja kínlódom ezzel. Arról szólna a szülinap, hogy a szülinapos megmondja, hogy mit adjon a másik ajándékba? Nem arról, hogy meglepetésként azt ad az ajándékozó, amit akar?

Persze oké, mondjuk ki, hogy mit szeretnénk, így a másik könnyebben VÁLASZTHAT, de valóban jogos lenne elvárni bármit is? És miért is nem felel meg egy szerényebb szülinap, ha már egyszer EGYÜTT vagyunk szegények? Vagy csak én vagyok szegény, de azért adjak oda mindent? Olyan sokszor megtettem már... odaadtam neki mindent. Pénzt, munkát, bizalmat, mindent, ami én vagyok. És megtenném újra, mert tényleg szeretem. Sőt, azt hiszem, hogy

csak akkor éri meg ez az egész, ha tényleg mindent odaadok.

A bizalom bizalmat szül, az odaadás odaadást. Vagy nem?

.

Hozzáteszem, hogy elviselhetetlen vagyok magamnak. Szerinte nem vagyok az, de én érzem, hogy ez már mindkettőnknek sok. Persze az is sok, amit ő tesz azért, hogy újra és újra kihozza belőlem...

Gyűlölöm, hogy veszekszem. Miért nem tudok én is nyugodt lenni, vagy legalább normális hangon közölni a bajom? Sokszor egy pillanat alatt felkapom a vizet. Meglátom a gyereket, ahogy öltözés közben rálép a sáljára, a táskájában félig összepasszírozott kenőcsös zsemle, szakadt füzet, koszos az arca és a kabátja, aztán arról panaszkodik, hogy valaki folyton veri a suliban, és én felrobbanok a dühtől és a tehetetlenségtől. Miért csak én tudok odafigyelni? Aztán hazaérek, és mindig van valami. Nincs elmosogatva, hiába mosogatok állandóan, a ruhák a földön szétdobálva, a hűtőben max az, amit én vettem, de annak is csak a maradéka (már ha marad), ráadásnak most a könyvek és egyebek szatyrokban, így az állandó rendetlenség érzésében élünk. Vagy csak engem zavar?

Miért kell nekem minden apró hibát észrevenni?

Miért nem lehet még a nagyobb hibák mellett is nevetve elmenni?

Kedves szeretnék lenni és mosolygós. Olyan, aki könnyen veszi ezt az egészet, még ha nehéz is. Olyan, aki megérti, hogy nem érdemes kiabálni, mert az nem segít.

Talán tényleg csak vérmérséklet. A jó, ami abból fakad, hogy tudok szeretni, azzal a rosszal jár, hogy a másik oldalon is vannak érzelmeim.

.

Most két nap szabadságra megyek, mert nem bírom itt bent az idegeskedést. Valahogy eldől ez a dolog ezalatt, holnapután március 9.

Na szóval

ahhoz, hogy működjön, hogy meleg és puha legyen, teljes bizalom kell. A bizalom a hasamban lévő görcs elengedését jelenti. Mert lehetne görcs nélkül. Lehetne anélkül, hogy félnék a holnaptól. Hiába csak egy szempontból, az az egy megöl mindent.

Borzasztóan félek attól, hogy egyszer csak nem fogom tudni eltartani a fiaimat. És akkor valami örökre tönkremegy, akkor azt hiszem, elvész minden maradék értelem. Görcsölök a pénz miatt, pedig éppen van. Na nem sok, éppenséggel baromi kevés, de azért megélünk, sokszor úgy érezhetem, hogy jól élünk. De persze nem elég. Nem is a mindennapokhoz, hanem a görcs feloldásához. Ahhoz, hogy ne kelljen félnem az állásom elvesztésétől, vagy mittudomén, attól, hogy elromlik a hűtő és nem tudok másikat venni.

Annyira szeretném elengedni ezt a görcsöt. Annyira szeretném tudni, hogy van, akire számíthatok, hogy ha bajba kerülök, akkor majd ő segít. Tudom, hogy Őfelsége segítene. Akar, ha beszélünk róla, akkor mindig meg is erősít, tudom, hogy számíthatok rá, de hogyan számítsak valakire, aki még nálam is nagyobb szarban van anyagilag? Aki konkrétan a saját eltartásával küzd?

És én számolgatok, mintha ez segítene...

Próbálok megoldást találni, néha úgy érzem, hogy meg is van, de végülis...

Talán elég, ha minden hónapban elteszem előre azt a pénzt, amit előre láthatóan nem kell elköltenem. Ennél többet mit tehetnék? Ha hónap végén mégis megszorulok, akkor majd eszünk vajas kenyeret. Vagy az utolsó ezresemből veszek 4 kiló lisztet. Minden más van úgyis.

Mostanában nagyon rossz a kedvem. Nem úgy, mint régen, amikor azért mindig kisütött a nap, hanem olyan mélyen, kilátástalansággal párosulva. Sehol a régi pillangó, vagy csak  rövid pillanatokra jön elő, az időm nagy részében medvének érzem magam. Pedig minden rendben van körülöttem, semmi sem tökéletes, de hát az nem is lesz soha, csak mintha a rózsaszín szemüvegem vesztettem volna el. De az is lehet, hogy eltört. Az a nagyobb baj.

Nincs kedvem írni.

Meghalt Whitney Houston, 48 évesen. Több helyen is olvasni, hogy a férje tette tönkre, aki... rávette dolgokra? Kényszerítette? Vagy csak a szerelem simán elvette a nő eszét? Vagy sose volt neki, csak ment, amerre látott?

Szerintem nagyon kevés dolog van az életünkben, ami ellen tényleg nem tehetünk semmit. Az már egy másik kérdés, hogy sokan a könnyebb utat választják. Néha én is.

Az jutott erről eszembe, hogy vajon hol húzódik a határ a balek és a becsületes ember között?

Ezt már az új lakásban írom. Átláthatatlanul rendetlen, de jó lesz, tudom.