Annyira ritkán érzem, hogy igazán érdekel valami, de most megint összeszorul a gyomrom, ha eszembe jut a tegnapi nap és az ezzel kapcsolatos ötleteim.
Tegnap megint felmentem csetre, hátha láthatom kicsit azt az Ámbert, aki néha bizony hiányzik, akármilyen kapcsolatunk volt és van. Talán ő az egyetlen, akivel valamiféle láthatatlan szálak kötnek össze - kivéve persze a velem élő szeretteimet, a testvéreimet, meg talán anyámat. Pozitív szálak, olyan valamileszholvagymicsinálszvalamilesz szálak, hónapok, évek óta nem múló, a jövő szempontjából lehetetlennek tűnő, emiatt szinte értelmetlen, talán soha be nem teljesedő szálak. Beteljesedő... olyan pontos ez a szó, mégis annyira értelmetlen ebben a helyzetben... nem is értem igazán.
...
Itt van ez a nagyon hülye, bizonyos szempontból iszonyúan korlátolt és megfelelni vágyó, másrészt borzasztóan őszinte, önmagának akármit megengedő, öntörvényű pasas, aki a múltam része. Múlt, ami nem akar múlni. Mert ő is azt érzi, amit én: ennek még nincs vége. Nem tudom, hogy mi ez, nem szerelem vagy ilyesmi, részemről biztosan nem, de mégis valami elszakíthatatlan kötelék. Akkor végülis több, mint szerelem, de vajon mi. Nem barátság... nem bízom benne, tudom, hogy bármikor átvághat, talán nem is tudatosan, csak játékból vagy hangulatból, így barátság nem lehet.
Őfelsége hallani sem akar róla, teljesen jogosan, mert szar alak... ó, hányszor mondtam ezt én magam is róla, és igazam volt. Ezerszer megbántott, és ha hagyom, még ezerszer meg fog, mert ő ilyen. Bár azt mondják, hogy változott, sokkal elviselhetőbb, mint régen, kezd beilleszkedni a társadalomba, és hát ennek ideje van, mivel majdnem végzett tanár a szentem. És itt a lényeg, ami miatt annyira felkavart megint. Egy nevelőintézetben fog most elhelyezkedni tanárként. Akárhova mehetett volna, de ő pont azt választotta, ami engem is foglalkoztat. Azt a "helyet", pontot, ahova szintén sok szállal kötődöm. Tőle függetlenül persze.
Néha úgy érzem, két szálon sodor a történet. De nem vagyok benne biztos, hogy ez a kettő nem lesz-e egy végül, és az is lehet, hogy az a kettő, ami egy, semmi más, mint az életem, amiben több dolog elfér, mint ahogy azt gondoltam volna, vagy ahogy az elfogadható egy átlagos gondolkodású ember számára. Talán nekem sem elfogadható, talán ezért nem merek teljesen őszintén belegondolni. De hazudni már nem akarok, magamnak még annyira sem... ennél már csak megbántani szeretnék kevésbé bárkit is. Mégis hányszor megteszem, egyszerű őszinteséggel.
Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy miért nincs kedvem már a családommal vagy úgy általában, jól ismert, közeli emberekkel együtt lenni. Azt hiszem, az lehet benne, hogy túl jól érzem, hogy mit gondolnak vagy éreznek, és ez nagyon elfáraszt, de az az igazság, hogy néha egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezt ők érzik-e vagy csak én gondolom, esetleg a bennem megszülető érzések nem függnek-e össze inkább azokkal a régi dolgokkal, amik belénk rögzültek, régi eseményekkel, amik megtörténtek köztünk, és hamis következtetésekre visznek. Csak hát... kicsit olyan ez, mintha lenne még egy szemem, ami nem a fejemen van, inkább úgy mindenhol, valahol a fejem környékén, és az a szem többet lát, mint a látható kettő, többet hall, mint a füleim, mintha olyat hallana, amit nem mondott ki senki... igen, csak azt nem tudom, hogy hihetek-e ezeknek a megérzéseknek vagy sem. Mindenesetre nincs már kedvem olyan emberekkel küzdeni, akik nem változnak, részt venni a gondolataikban, érzéseikben, állandóan hallani őket, akaratlanul is figyelni. Olyan mély már a figyelem, ami belőlem fakad, teljesen automatikus, nem tudok nem figyelni rájuk, az apróságokra, a mit miértekre, és érzem a belőlük áradó félelmeket, haragot, elrejtett valóságot, és nyomaszt, nem tudok mit kezdeni vele. Már nem gondolom, hogy meg kéne mentenem vagy változtatnom őket, az energiáimat olyan emberekre akarom pazarolni, akiknek valóban szükségük van rá, akik hasznát veszik, akik többek lesznek tőle. Vannak dolgok, amiket úgy sem lehet megoldani, akarattal legalábbis nem.
Persze, új lappal könnyű, mondhatnánk, és igaz is lenne. Régi sérelmeket eltörölni, feldolgozni, eloldani - nehéz. Van, amin már túl vagyok, de biztos, hogy ezer olyan dolog van, amit sosem fogok tudni tudatosan megoldani, nem vagyok elég okos hozzá, és nem is látok egy csomó mindent, legtöbbször úgy érzem, hogy alig ismerem ezt a világot. Na persze nem azt, ami látszik, hanem azt, ami mögötte van. Hiába látom, hogy ki mit miért csinál (valószínűleg), ha már én is benne vagyok, ha engem is érint, nem fogom tudni kibogozni. Csak figyelek, ha van rá erőm. Figyelnem kell, azt hiszem, aztán majd lesz valahogy. Nem szabad becsuknom egy ajtót sem.
Gyerekek, Őfelsége, Ámber - ki fog vajon megsértődni az egy lapon való szereplésért? Pedig egyik sem jobb, csak más. Itt és most a közös bennük én vagyok, az, hogy szeretem őket.
Ez illik ehhez az egészhez, ez illik őhozzá:
Meg ez:
Ajánlott bejegyzések: