Tegnap sokadszorra sikerült jól összevesznünk Őfelségével a szokásos baromságon: játékon. Nem nagyon szoktunk veszekedni, legfeljebb azon, hogy elviselhetetlenül rendetlen, de azon is csak én veszekszem, ő csak reagál, de ez a hülye játék mindkettőnkből kihozza a legrosszabbat.
Ma reggel rájöttem, hogy miért is. Eddig idegeskedtem, hogy miért nem képesek ezek az ostobák gondolkodni és úgy játszani - persze idegeskedni már eleve ostobaság -, de most rájöttem, hogy ez az egész egyszerűen nem nekem való. Túl jól átlátom, túl jól ismerem a megoldást, és ezért megpróbálom irányítani a dolgokat - rosszul. Mert hát egyrészt nem beszélek elég jól angolul, másrészt, ha mégis, akkor a többiek nem beszélnek elég jól angolul, harmadrészt, a legtöbb embert halálosan idegesíti, ha másokhoz kell alkalmazkodnia.
Csakhogy... ez egy csapatjáték.
A csapatjáték lényege a szabálykövetés. Szabályok ismerete, és azok tudatos megszegése, szükség esetén. Két módon működhet jól egy csapat:
1. Mindenki ismeri a szabályokat, átlátja a működést, tudja a dolgát, és teszi is, legjobb tudása szerint.
2. Vezető irányítja a csapatot, és mindenki hallgat is rá.
Ennyi. És a következtetés: Őfelsége nem tud csapatjátékot játszani, kizárólag az első módon. Csakhogy vannak helyzetek, amikor az nem működik, és ő olyankor sem hajlandó belátni, hogy miben téved. Mert ő sem vezetőnek nem való, mivel nem kommunikál, egyszerűen nem mondja a társaknak, hogy mit kéne tenniük, sem közlegénynek nem alkalmas, mert nem hajlandó elfogadni a vezető irányítását.
Az én hibám meg az, hogy ezen annyira felhúzom magam, hogy szó szerint az állat mászik ki a számból, az az állat, amit a szüleimtől kaptam ajándékba.
http://eune.leagueoflegends.com/
Ajánlott bejegyzések: