Elkezdtem kiadó házakat nézegetni, és meglepően jó áron vannak ilyenek. Olyan jó áron, hogy igazából innentől azt gondolom, hogy hülyeség saját házat vennem, mert annak egy csomó olyan költsége van, karbantartás és egyebek, amik jóval magasabbak, mint amit megengedhetek magamnak, a még 17 évig fizetendő lakáskölcsönről nem is beszélve.

Más kérdés, hogy a sok anyagi befektetés következményeként egyszercsak lenne egy saját házunk... csak hát addig az életünk állandó félelem, hogy még tovább emelik a törlesztőrészletet. Na mindegy, még van időm dönteni.

Viszont a költözést mindenképpen jó dolognak érzem, mert az egy dolog, hogy mennyi a bérleti díj, de a rezsi meg baromi sok. Vagyis  kábé ugyanezért a pénzért lakhatnánk sokkal jobb körülmények között is. Csak az utazási idő fog megnövekedni, cserébe viszont lenne kertünk. Mindenesetre most elkezdek házakat nézegetni, hátha találok egy igazán jót, közben pedig spórolni fogok ezerrel, hogy legyen pénzünk a kaucióra és a költözésre.

Nincs lustaság, csak motiválatlanság.

Hát én akkor is olyan kapcsolatot szeretnék, amiben gond nélkül adhatok, mert tudom, hogy vissza is fogom kapni. Odaadnám mindenem valakinek, aki odaadná nekem mindenét. Sosem kérném el tőle.

"Egyszer azt mondtad, hogy minden rendbejön, ha beszélgetünk. Vitatkozhatunk, veszekedhetünk, de folytatnunk kell a beszélgetést."

Csak hát hozzátehetem, hogy mintha most semmit és senkit sem szeretne. Se embert, se tárgyat, még a megszokott blogjait sem. Talán bent van, csak nem látszik.

Nem szeret engem, ez egy csomó dologból látszik. Ez van.

Azt kérdeztem, hogy akar-e velem élni, igen. Akar-e velem egy pár lenni, igen. De engem nagyon zavar, hogy ilyen borzasztóan rendetlen és koszos. Akar-e annyira velem lenni, hogy megváltozzon miattam? Nem.

Ezután elmentem itthonról, és ő sokáig ölelt az ajtóban, majd megkérdezte, hogy mikor jövök haza.

Aztán hazajöttem, és ő nincs itt. Játszik a másik szobában, de a lényeg, hogy semmilyen módon nincs itt. A másik szobában van, és hiányzik, de nem mehetek oda. Ha nem jön ki miattam, ha nem dönt úgy, hogy mindenképpen velem akar lenni, akkor ennyi. Nagyon szeretem, de meg fogom utálni, ha így mennek tovább a dolgok, és azt nem akarom.

Csak ne bőgnék itt a tehetetlenségtől és a hiánytól, mint egy hülye.

Fura dolog úgy eltávolodni valakitől, hogy itt él a közvetlen közelemben. Eljutottunk oda, hogy úgy érezte: szeret, fel is írta a tükörre, és én abban a pillanatban törtem szét az egészet azzal, hogy rájöttem: nekem ez már nem jó így. Most én vagyok az, aki távolságot akart, aki felelősségvállalásra erőlteti a másikat, de persze nekem az lett volna a jó, ha ez csak gyakorlati távolság lenne, ha közben a lelki közösség megmarad. Tudom, hogy volt, hogy akart ő is család lenni, velem lenni mindig, aztán elindult először csak azzal, hogy külföldre megy, aztán most, hogy ez mégsem jön össze, lélekben indult vándorútra.

Szerintem nem tudja, hogy hol van és hova megy. Szokás szerint ül a gép előtt, nézi a sok semmit, ami mind valaminek tűnik, a napok meg mennek előre. Talán tényleg csak ez kell most neki, sok idő, ami semmittevéssel múlik el, hogy megérjen benne az új élete, felnőhessen végre. Talán kell most ez a lelki távolság is, hogy csak önmagával foglalkozhasson, és persze nekem is kellett ez, hogy ne én legyek mindenért a felelős, hogy ne három gyerekkel éljek együtt.

És igazából nekem is kell az egyedüllét, csak hát nekem sokkal több jut belőle, a munkám miatt is, meg most amúgy is, hiszen pár napot itthon töltök. Meg kell tanulnom egyedül is létezni, saját dolgokkal foglalkozni, saját embereket is kell találnom, ez nehéz dió, remélem, menni fog.

De mégis fáj, hogy itt van, és hiányzik a MI, ami nincs most, csak ő van és én vagyok, és alig van kapcsolódási pont, azok is mind gyakorlati pontok, és kizárólag az együttélésből fakadnak. Bár őszintén szólva most én sem mondhatnám tiszta szívvel, hogy MI, én sem akarok szakítani, ahogy ő sem, de mégis...

Minden rendbenjön, ez biztos. Pár hónap és ez a mostani üresség meg fog telni valami mással. Rajtunk múlik, hogy mivel.

Ja és ha már itt vagyok, akár könyvelhetek is.

Nagyon távol kerültünk egymástól. Itt élünk csak, nagyjából semmi közös nincs most bennünk, nincs is kedve velem lenni. Nekem lenne vele, de így, hogy nem ad semmit magából, egy nagy nulla az egész. Még barátoknak sem mondanám magunkat, mert azok legalább meghallgatják egymást gond nélkül. De itt most csak én hallgatok meg, ő az eddigi véleménymentességet most már odaáig fejlesztette, hogy meg sem hallgat, vagy legalábbis nem szívesen. Csak tudnám, hogy minek beszélgetünk. Úgy érzem magam ebben a kapcsolatban, mint egy megtűrt idegen.

De még várok. Talán összeszedi magát, talán lesz ereje másra is önmagán kívül. Bár ha jobban megnézzük, önmagára sincs.

Igazából ezt most totál nem értem. Van egy olyan elmélet, hogy igazán jó művészeti alkotás csak a zűrzavaros emberben keletkezhet, csak a fájdalom hozza ki. De szerintem ez már máshogy van, a kreativitás egyik feltétele az önmagunkkal való kibékülés. Már csak azért is, mert kinek lenne energiája pl egy jó blogra, ha másra nincs?

http://yummie.hu/

Azt írta a kiscsaj, hogy romlik a fantáziálója, de szerintem ez nem egészen így van. Legalábbis magamon azt látom, hogy belefásulok, egy idő után minden nemelég többé, pedig nem nagyon lehet már feljebb kapaszkodni. Ismerek minden szót, minden képet, ráadásul nem segít, mert ez is csak kifele visz, amikor éppenhogy bent kellene létezni. Jobban, könnyebben, tuti mosolygósabban.

Ja és tegnap itt voltak a rokonok, jó érzés megint beszélgetni, még filozofáltunk is, vallás és pszichológia, azt hiszem, most már elkezdhetnék pszichológusnak tanulni.

Csakhogy már nem lehet, egyszerűen nem tehetem meg többé, csak nappalos képzés indul, annak is 300k a féléves díja. Nem leszek pszichológus, bizonyára pszichiáter sem. Mediátor még lehetnék, csak diplomához kötik, de mindegy nekik, hogy miféle. Poén lesz, ha visszamegyek szocpedre, de még mindig nincs jobb ötletem.

Tényleg kurva dühös vagyok, amiért a rossz családom megfosztott attól a lehetőségtől, hogy legyen belőlem valami értelmes foglalkozású ember. Most vagyok azon a szinten, ahol egy 20 éves, de a lehetőségeim sokkal szűkebbek, pénzügyileg is, és a gyerekek miatt is. Azt hiszem, hogy bele kell törődnöm, hogy most már ez az én életem, a gyerekek fontosabbak, és persze tanulhatok, de nem az ő kárukra. Sem anyagilag, sem időbeosztás szempontjából. Harmadik vagyok, ez van, és még jó ideig így is marad.

Furán üres vagyok. Ebből még bármi lehet.

Kezdek érteni valamit. Nagyon halvány még, de azt hiszem, nem szabad hagynom ezt a vonalat kimenni a fejemből.

Á is azt mondta, hogy ez nem kapcsolat, hanem mintha albérlőm lenne, ami a fizikai részre igaz is. Ez most kell is, elegem van belőle, hogy helyette oldok meg dolgokat, ezzel hatalmas terhet veszek magamra. Itt az idő, hogy egyedül is megálljon a lábán, hogy rájöjjön, mi az, ami fontos, mit kell tennie, és tegyen is.

De igaz vajon a lelki részére is? Egyértelműen azt érzem, hogy nem beszélgetünk. Ő szeretne velem beszélgetni - másról. Semmi saját, belső gondolat, csak filmek, játékok, konkrét történések. Sehol egy érzelem vagy problémamegoldás, már az álmait sem meséli el. Ott él egyedül a saját fejében, tudom, hogy másoknak sem beszél ilyesmiről, vagyis nagyon ritkán. Egyszer mondta, hogy az zavarja, hogy nem tudom simán meghallgatni, nekem mindenképpen véleményt kell mondanom, meg kell oldani a gondot, és ez igaz is. Szerintem az élet lényege, hogy haladjunk, változzunk, jobbak legyünk, és ezt csak úgy lehet, ha teszünk is ezért. Azóta képes voltam csak meghallgatni, amikor nemrég meghalt a nagynénje, képes voltam szótlanul ölelni órákon keresztül, csak vele voltam, mi mást is lehet tenni egy ilyen ügyben. De hát ez egy olyan dolog, amin nem lehet változtatni, legfeljebb a feldolgozásban lehet segíteni, ezzel kapcsolatban csak annyit tettem, hogy elmondtam, én hogyan dolgoztam fel más ember halálát.

Azt hiszem, azért érzem magam egyedül, mert tényleg egyedül vagyok. Nem számíthatok őrá, mert nem segítene, legalábbis fizikai dolgokban nem. Ha arról van szó, hogy valaki meghallgasson, akkor maximálisan mellettem van, bármit elmondhatok - kivéve a vele kapcsolatos gondolataimat, és persze nem beszélhetek kettőnkröl. Persze én nem hagyom magam, legtöbbször elmondom azért, amit akarok, de arra esély sincs, hogy választ kapjak, helyette még jobban bezárkózik, és hallgat, mint a sült hal. Persze azt megértem, hogy nem lehet csak ezekről beszélni, még akkor sem, ha engem mostanában szinte csak ez foglalkozat, ezért nem is beszélek már neki ilyesmiről, ezért kezdtem el megint blogot írni, hogy ne őt és a kapcsolatunkat terheljem ezekkel. Mostanában, ha ilyesmiről beszélek, elmenekül. Például fekszünk este az ágyban, beszélgetünk, ahogy szoktunk, és én mondok valamit, ami személyes, rá vonatkozik vagy kettőnkre, és ő ilyenkor csak hallgat, majd amikor befejeztem elbúcsúzik. Ugyanúgy, mint máskor, puszi meg ölelés, sőt, mostanában két erős ölelés, vagyis azt hiszem, hogy nem az a lényeg, hogy nem szeret, hanem inkább az, hogy neki teher minden ilyen beszélgetés.

Azt hiszem, a lényeg ugyanaz: hagynom kell, hogy önmagától megoldja az életét, a legnagyobb gondjait, hagynom kell egyedül lenni, és nekem is el kell viselnem az egyedüllétet, már ha vele akarok majd később igazán együtt lenni. Meg kell találnia önmagát, képesnek kell lennie egyedül gondoskodni magáról minden szempontból, úgy, ahogy én is képes vagyok, akkor lehetünk egy pár. Most nem vagyunk. Albérlőtárs:) Ő, aki én magam vagyok. Soha nem hagytam, hogy más döntsön helyettem. Én, vele ellentétben, megbeszéltem mindenkivel, de én sem hagytam, hogy ez nagyon befolyásoljon. Csak az értékes ötleteket vettem ki a beszélgetésekből, meg örültem az építő kritikáknak, de nem nagyon döntöttem máshogy, mint ahogy amúgy is döntöttem volna.

Már jó régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kell találnom, ki is vagyok én. Hogy mi az, ami valóban érdekel, hogyan szeretnék élni, mit szeretnék elérni, merre szeretnék menni. Vagyis önmagammal kell foglalkoznom - társfüggőség helyett. Sokkal többet foglalkoztatnak az ő gondjai, mint a sajátjaim. Mintha nekem nem lennének...  Talán túl sok időm van, persze csak gondolkodni, gyakorlatilag egyáltalán nincs túl sok időm, mondhatni szabadidőből nulla. Csak ez a munka... unalmas és nem köt le, ezért folyton jár az agyam. Bár azt hiszem, ez most nem is baj, csak kicsit át kell állítanom a dolgokat, és nem őrajta meg rajtunk kell gondolkodnom, hanem saját magamon. Bár az is igaz, hogy ez mind összefügg, hiszen ő a tükröm, egyrészt, mert bizonyos dolgokban olyan, mint én, másrészt mert másokban éppen az ellentétem. Köztes út nem is nagyon van, és éppen ez az oka annak, hogy vele vagyok és nem mással, ezért szeretem éppen őt.

Azt hiszem, hagynom kell, hogy ő vezessen a közelség és távolság kérdésében, mert ő pontosan tudja, hogy mire van szüksége. Eddig mindig tudta, én voltam az, aki hibázott, aki rosszul befolyásoltam őt, akaratos voltam és türelmetlen, ezzel nemcsak elodáztam azt, aminek mindenképpen meg kellett történnie, de ráadásul rossz irányba hajtottam a dolgokat, a függés irányába. És ő el is kezdett függeni tőlem, szerencsére csak gyakorlati dolgokban, és milyen nehezen tudtam most visszaadni neki a saját terheit. Azért úgy látszik, én is fejlődöm:) Jobban kell figyelnem magamra, a saját igényeimre, meg kell találnom azt a dolgot, ami tényleg érdekel, türelmesen ki kell várnom, amíg megérik az idő a változtatásra. Évek is eltelhetnek addig, amíg lehetőségem lesz állást változtatni, iskolába járni, családban élni, vagy bármire, amit szeretnék. Mit szeretnék? És biztos, hogy amit szeretnék az jó nekem? Igen, egyedül kell lennem, hogy valóban teljes ember lehessek.

Minden oldalról bombázzák őt. Állás - kínlódás, tanuljon meg németül egy hónap alatt, hogyne, bár végülis összejöhetne, ha belehúzna. Ha érdekli, képes megcsinálni. De vajon valóban érdekli-e, képes-e most nagyon sokat beletenni a dolgokba azért, hogy később kevesebbet kelljen? Iskola - hogy tudna még oda is járni. A barátjának meg hiányzik, menjen le. És persze még én is itt vagyok, aki folyton nyaggatom. Ági néniről nem is beszélve.

Egyetlen dolgon tudok konkrétan könnyíteni: a nyaggatáson. Megint profinak kell lennem valamiben, ami eddig se ment, de azért képes leszek rá: egyedüllét. Hogy ne mondjam ki a bajom, hagyjam őt békén - bár igazából nem azzal van a baj, ha elmondom a saját bajom, hanem azzal, ha őt is belevonom, pl ráterhelek bármit is a saját terheimből. Persze ezek a terhek nem teljesen sajátok, hiszen az ő élete is benne van, helyette is mosogatok, bevásárolok, mosok, satöbbi, de hát végülis most hoztam egálba nagyjából, ami persze neki nagyon nehezen fog menni, vagyis csak annyi a dolgom, hogy ezeket a problémákat elhalasztom.

Hagynom kell arra koncentrálni, ami most igazán fontos neki: hogy megálljon a saját lábán. Legyen pénze, legyen elviselhető munkája, tudjon mellette tanulni, hogy később szerethesse is a munkáját.

Megint ugyanazok a szavak: türelem, nyugalom, derü. És nem kell mindent kimondani.

Neki van szüksége segítségre, nem nekem. A saját gondjaimat egyedül is meg tudom oldani, eddig is ment. A szorongásaim pedig bekaphatják.

Baromi hülyén hangzik, hogy "démonokkal küzdök", de azt hiszem, hogy pontosan így van. Ezek egyrészt a szülői (mindenki által ismerten durván rossz) mintáim, meg a saját gyengeségeim: a lustaság, szétszórtság, türelmetlenség, és furcsa módon még a jók is, mint a teljes önátadás, meg egyáltalán: az adás. Meg kell tanulnom, hogy mindenben van helyes középút, a szélsőségek nem vezetnek jóra.

Azt hiszem, megint túl vagyok egy nagy felismerésen, remélem, most már valami könnyebb jön, mert utálom, hogy még a testem is belebetegedett ezekbe a gondokba.

Na szerencsére elmúlt megint pár nap anélkül, hogy írnom kellett volna. Állandó és komoly ambivalenciám van őfelségével kapcsolatban, egyre nehezebbek lettek az elmúlt napok, de éjszaka végre nagy keservesen megszületett a megoldás, vagy legalábbis elindultunk arra, amerre kell. Kibaszottul zavar, hogy sokkal később jövök rá, hogy mindenben igaza volt, mint ahogy az jó lenne. Most aztán kínlódhatok, hogy visszamenjünk abba az állapotba, amit ő maga akart egy éve, mert tökéletesen igaza volt az annyira áhított önállóság kérdésében. Ma már én is értem: amíg nem önálló, nem teljes ember, és mint ilyen, nem lehet a társam sem. Csak a gyerekem, ahogy már régóta az. Én csináltam ilyenre, most nekem kell visszacsinálnom.

Annyira jó volt látni ma, hogy visszatalál ahhoz a régi énjéhez, amikor minden áron óvni akart, amikor még nőnek tekintett, nem anyának. Talán végre én is felnövök hozzá, minden szempontból.

Elegem van abból, hogy mások úgy gazdálkodnak az én időmmel, mintha végtelen lenne belőle. De hogyan mondjam meg annak, aki elköveti a hibát, hogy ne tegyen ilyet többé?

Volt, hogy éreztem: segítségre van szükségem, de nem találtam hozzá megfelelő embert. Persze nem is hagytam időt és teret senkinek, aki ott volt, és nem kerestem azokat, akik nem voltak ott, így aztán tényleg totál egyedül csináltam végig mindent.

De most úgy érzem, hogy muszáj keresnem valakit, aki kimozdít ebből a lehangolt állapotból. Először arra gondoltam, hogy talán adhatna gyógyszert depresszióra (ami most már elég nyilvánvaló számomra), de igazából nem szeretnék ezzel élni, végülis nem vagyok beteg, csak fásult, fáradt és kiábrándult. Mindenesetre jó lenne beszélgetni valakivel, akinek a szakértelme is megvan ahhoz, hogy meglássa, ha rajtam kívül álló dolgok is alakítják az életemet, olyanok, amiken nem tudok egyedül változtatni.

Az előbb kicsit beleolvastam a b13-as blogomba, és most sokkal jobban látom, amit mostanában csak éreztem: elvesztettem valamit, ami nemrég még megvolt. Olyan emberrel kezdtem együtt élni, akinek fontos volt a családom, aki figyelt a gyerekekre, akivel lehetett egy család lenni. Aztán ez rosszabbodott, érthető okokból, de azért ott volt mindig a tudat: egy család vagyunk. De ahogy most élünk, az nem egy család élete. A gyerekekkel sokat javult az én kapcsolatom, viszont ő most csak valami negyedik ember, aki a másik szobában él. Érzem a hiányt, a fiúk is érzik.

Ha jobban megnézem, végülis érthető. Régebben totál nem ment neki a saját élet kialakítása. Nem tudta, hogy mit akar kezdeni az életével, merre menne, és bár most sem biztos semmiben, halad. Csak hát akinek magára kell figyelnie, hogy haladhasson, az másra nem tud. Majd ha túl lesz ezen, ha magára talál, ha felnő teljesen, akkor megint lesz ereje ránk is.

Hányszor mondjam még magamnak: türelem!

Feladni olyan, mint elveszíteni a játszmát önmagammal szemben. Egy játszmát, amit persze nagyon hasonló formában újra kell játszanom, vagyis jobban járok, ha kitartok és a jelen helyzetből gyártok új, kellemesebb helyzetet. Már amennyire tudom befolyásolni a dolgokat.

- Peti, mik ezek szerinted?

- Egy szarvas és egy kutya.

- De hát ez farkas! Nincsenek kék kutyák!

Szinte biztos, hogy elfelejtette, hiszen tényleg nem érdekelte, csak az, hogy ne titkoljak el semmit. És ez jó:) De most nincs kedvem írni ide semmit.

Most nem is az, hogy el akarok valamit titkolni... de

Egyrészt vannak dolgok, amiket végig kell rágnom, amik talán senkire se tartoznak, még rád sem, hiába állsz a legközelebb hozzám. Szeretem leírni, mert megértem, hamarabb megoldom. Én nő vagyok, úgy oldom meg a problémáimat, hogy addig agyalok rajtuk, amíg csak kell, ezzel szemben te csak ülsz, és konkrét gondolkodás nélkül egyszercsak ott lesz, hogy mit is szeretnél vagy mit tegyél.

Idegen tőled a gondolkodásom, mégis látni akarod, pedig valójában nem is érdekel. De miért? Ez itt nem szórakozás, nem időeltöltés, nem csak olyan valami, hanem munka, az én belső munkám. Beszélgetések önmagammal, a folytonos önmarcagolások és világmegváltások helye. Ehhez nekem olyan emberek kellenének, mint Popper vagy más pszichológusok, na jó, leginkább ő, mert éppen olyan korlátlan, mint én, de hát ő nincs, és igazából ez nehéz is, szerintem az életben nem lehet folyton ilyesmikről beszélni, pedig engem más nem is nagyon érdekel (már ami a beszédet illeti).

Igazából szeretném neked megmutatni, vagyis régebben szerettem volna, de aztán kiderült, hogy nem érdekel vagy nem is érted, nem tudom, és már nem szeretek veled ilyesmiről beszélni. Ezért kell ez, érted? Elmondtam neked, hogy van, nem titkos, megnézheted, de szerintem, ha meg is nézed, biztosan nem fogod gyakran olvasgatni, mert nem vagy gondolkodó típus. Na és, én meg ilyen vagyok, de téged szeretlek, még ha nem is tudok ilyenekről beszélni veled. Nem is tudom, hogyan viselnék el egy másik önmarcangolót a közvetlen környezetemben, barátként talán ott lesz a Vizi, ő ilyen, mint én, de őt se terhelném a saját gondjaimmal. A barátságok nem szólnak már arról, hogy valaki segítsen (talán soha nem is szóltak), nekem kell adnom, vagyis a saját gondjaimat továbbra is egyedül kell megoldanom. Itt és így. És csak írok és írok és írok, és halál unalmas lehet annak, aki nem én vagyok:)

Én sem olvasom majd el szerintem újra, de amikor leírom, akkor segít, később már nincs jelentősége.

Ja és hogy miért itt? Mert nem kell kézzel írni, mert bárhonnan bármikor elérhető, mert egész jól néz ki (bár már unom, de annyira nem érdekel, hogy foglalkozzak is a külsejével), és mert csak, mert ide van kedvem.

Azt bírom a legjobban, amikor leírok valamit másnak, miközben a dolog magamnak ugyanannyira szól. Talán más szinten, más helyzetben, de igenis magamra kell vennem, mert ez a megoldás.

- csak egyetlen, igazán erős és magabiztos ember van, aki képes nem hazudni nekem - akivel szemben nekem kell néha erővel magamra szólnom, hogy hiába is szeretnék elsumákolni dolgokat, leginkább félelemből, nem tehetem meg, mert ezzel a kapcsolatunkat és a bizalmat veszélyeztetem, vagyis vagy hazudok és nem vagyok tiszta, közben meg attól rettegek, hogy mi van, ha kiderül, vagy tökéletesen tiszta és őszinte vagyok, kockáztatva azt, hogy éppen a kimondott szavak miatt lesz vége a kapcsolatunknak. Mivel próbálok minél jobb és erősebb ember lenni, ezért az utóbbit választom, de néha baromi nehéz. És hát ilyen vagyok azokkal is, akik ezt az erőt és őszinteséget nem képesek az ő erejével kezelni, pl magukra veszik azokat a dolgokat is, amikről nem tehetnek, mintha a kimondott szavaim kritikák lennének, mintha minősíteni akarnám őket. De arra már rájöttem, hogy minden esetben magunkat minősítjük, amikor valaki elmond nekünk valamit, ami velünk is kapcsolatos, és ez megint az önbizalom kérdését veti fel. Mert akinek elég jó az önértékelése, az nem fogja magát hibáztatni mások hibáiért (vagy nem hibáiért, tényekért, mindegy). Én meg csak annyit tettem, hogy leírtam neked valamit - magamról. Igaz, hogy veled kapcsolatosak ezek a dolgok, de nem írtam oda, hogy neked kell tenned azért, hogy valami változzon, hiszen ezeket már megbeszéltük, változtattunk is, hogy én mennyire tudom magamban helyre tenni, az én gondom.

És amit szerintem az élet mutatni akar nekem: ha valóban őszinte és mély kapcsolatokban szeretnék élni, akkor ez van. Akkor olyan embereket kell keresnem, akik igazán erősek, vagy ilyeneket kell "nevelnem" azokból, akiket kedvelek. Persze van más választás is: élhetek kevésbé mély, felületes kapcsolatokban is. Csak az meg valahogy nem vonz. Inkább vagyok egyedül, mint olyan emberrel, akinek nem tudok tökéletesen tisztán a szemébe nézni, vagy akit nem tudok igazán tisztelni azért, mert ő maga tiszta vagy legalábbis mindent megtesz azért, hogy az legyen. Nem is tudom, mintha nem lenne szükségem olyan kapcsolatokra, amik csak úgy, az idő eltöltésére jöttek létre. Nem szeretem "használni" az embereket, nekem tanulnom kell, változnom, valamerre mennem. Példakép kerestetik!:))
És megint ugyanott vagyunk: mindez nem téged és senki mást sem minősít, ez én vagyok, idegondolkodtam a blogodba (kirúghatsz érte, ha gondolod:), és természetesen lehet egészen más a véleményed, én nem fogok megharagudni a jóindulatú gondolatokért.
Még annyit: könnyű a pozitív sorokat előtérbe helyezni, tanulni viszont csak a negatív sorokból fogunk.

http://videotar.mtv.hu/Videok/2010/11/01/14/Haydn_A_Teremtes.aspx

Szeretnék Popper Péterrel vitába szállni, de már semmiképpen sem lehet.

Viszont ide most azt írom le, ami nagyon megfogott a könyvében.

~ Az a felnőtt ember, aki el bírja viselni érzelmeinek ambivalenciáját. Továbbmegyek: polivalenciáját!

~ Nincs tehát egyetlen "igazi énünk". Az ember lelkében több személyiséglehetőség lappang, s az valósul meg belőlük, amit a környezeti hatások hívnak, provokálnak.

--------------

A másik, ami most foglalkoztat: ő és a vele kapcsolatos őszinteségem, érzéseim. Ha nem szeretem, akkor miért nem hagyom csak úgy abba ezt az egészet? Ha meg szeretem, akkor miért nem tudok megbocsátani? És miért nincs kedvem vele még csak beszélni se? Totál bolondnak érzem sokszor, vakhittel hisz bizonyos dolgokat, idegesítő a korlátoltsága és az egyszerűsége. És az is ott van mindig, hogy nem tiszta ember, az egy dolog, hogy engem átvágott, de tudom, hogy a férjével is megtette, és egész életükben ott lesz köztük az az el nem mondott eset. Mert hogy ki kellett próbálnia...