Azt írta a kiscsaj, hogy romlik a fantáziálója, de szerintem ez nem egészen így van. Legalábbis magamon azt látom, hogy belefásulok, egy idő után minden nemelég többé, pedig nem nagyon lehet már feljebb kapaszkodni. Ismerek minden szót, minden képet, ráadásul nem segít, mert ez is csak kifele visz, amikor éppenhogy bent kellene létezni. Jobban, könnyebben, tuti mosolygósabban.
Ja és tegnap itt voltak a rokonok, jó érzés megint beszélgetni, még filozofáltunk is, vallás és pszichológia, azt hiszem, most már elkezdhetnék pszichológusnak tanulni.
Csakhogy már nem lehet, egyszerűen nem tehetem meg többé, csak nappalos képzés indul, annak is 300k a féléves díja. Nem leszek pszichológus, bizonyára pszichiáter sem. Mediátor még lehetnék, csak diplomához kötik, de mindegy nekik, hogy miféle. Poén lesz, ha visszamegyek szocpedre, de még mindig nincs jobb ötletem.
Tényleg kurva dühös vagyok, amiért a rossz családom megfosztott attól a lehetőségtől, hogy legyen belőlem valami értelmes foglalkozású ember. Most vagyok azon a szinten, ahol egy 20 éves, de a lehetőségeim sokkal szűkebbek, pénzügyileg is, és a gyerekek miatt is. Azt hiszem, hogy bele kell törődnöm, hogy most már ez az én életem, a gyerekek fontosabbak, és persze tanulhatok, de nem az ő kárukra. Sem anyagilag, sem időbeosztás szempontjából. Harmadik vagyok, ez van, és még jó ideig így is marad.
Ajánlott bejegyzések: