görbeforgó

Na szóval, ezer bajom közepette úgy döntöttem, hogy ebből nagyon elég. Azt írják az okosok, hogy mivel a világot nem lehet megváltoztatni, a gondolkodásunkat kell. Arra már magamtól is rájöttem, hogy a kritika nem segít, de úgy látszik, hogy éppen az ellenkezőjét kellene művelni ahhoz, hogy valóban boldog lehessek. Akarok boldog lenni.

Vagyis mától jöhet az én mindennapi kötelező édeshármasom:

1. amiért hálás vagyok

2. amit kérek

3. amit teszek ezért

Érzem, hogy boldogtalan vagyok, de nem tudom, hogyan kéne kimásznom ebből. Érzem, hogy nem figyel rám eléggé, de mivel tudom, hogy társfüggő vagyok, nem tudom, hogy nem csak én képzelem-e. Talán csak arról van szó, hogy túl sok figyelmet várok.

Azt mondják, hogy amit adok, azt fogom visszakapni, de hiába érdeklődöm minden iránt, ami őt érdekli, ő csak magával foglalkozik,a saját dolgaival. Zavarja, ha látom, hogy miket ír a barátainak msn-en, már nem akarja megosztani velem a dolgait.

Engem minden érdekel, ami vele kapcsolatos, de alig mond valamit, csak elmeséli a napját, pár mondat, és kész. Megkérdezi, hogy milyen volt az én napom, de nekem sincs nagyon mit mondanom, nem csak neki, másnak sem, egyszerűen nincs mit mondanom.

Nyilván nem lehet mindig úgy, mint az elején volt, már más dolgok is érdeklik, de miért érzem úgy, hogy rám már nem kíváncsi? Már nem ér hozzám, amikor nézünk valamit, bár az igaz, hogy nekem is szól, hogy nézzem vele, ha itthon vagyok. A puszilgatás sem szűnt meg, sokszor ölelget, néha olyan erősen, hogy fáj. Sőt, ő volt az, aki megkérdezte, hogy miért nem szorítom meg úgy, ahogy ő szorít engem.

Sok helyen olvasom, hogy magamban kell megtalálnom a boldogságom, ő csak társ lehet ebben, a saját boldogságával segítve a kettőnkét. Talán csak a saját frusztációm és dühöm az egész, szeretném, ha más vinné a gondokat, de nyilván nem lehet. És hát ki szeret egy rosszkedvű emberrel együtt lenni?

Nekem, magamban kell jókedvűnek lennem, meg kell találnom az örömem NÉLKÜLE.

Varrás, himzés, valami alkotás, ez kéne. Abbahagyni a játékot, már úgy sem fogunk együtt játszani, az egész elmegy a pénzkereset felé. Vagy ha játszani, akkor is csak keveset, ne az legyen a fő, hiszen nem okoz igazán örömet.

És mi van a gyerekekkel? Azt hiszem, elég jó anya vagyok, megteszek mindent, de nem kell áldozatot hoznom, attól nem lesz jobb senkinek sem. És hogy ő nem megfelelő apa? Hát ez igaz. Ismerek egyáltalán jó apát? Ismerek olyat, aki játszik a gyerekekkel (én magam sem játszom), aki elmegy a különórára, aki figyel a szükségletekre? Vicces, az apjuk ilyen. Hm, ő úgy jutott el idáig, hogy belekényszerítettem szinte az apaságba, és egyszercsak felnőtt hozzá. Na jó, lassan változott meg, de végülis megváltozott, talán.

Ha most jobban megnézem, nélkülem akar lenni. Megint ugyanaz, el kell engednem, hogy magától akarjon közelebb kerülni hozzám. Már ha akar. Ha meg nem akar, akkor úgyis mindegy. Keresnem kell valami jó elfoglaltságot, hogy ő se hiányozzon nekem.

Csakhogy ott van a vágy: kell még egy gyerek. Mindenképpen helyzetbe kell hoznom ezzel kapcsolatban. Meg kell kérdeznem, hogy mit akar. Olyan fiatal, talán tényleg itt az idő, hogy keressek egy korban hozzám illő, már családot akaró férfit, ezt a fiatal srácot meg hagyjam felnőni, egyedül lenni, ahogy szerintem amúgy is akarna.

Tudom, hogy szeret, én is szeretem, de azt hiszem, vége van. Ő gyerek még ehhez az élethez, ezért nem is lehet nekem társ, csak a gyerekem mindig, akire főzni kell, aki még kérésre se megy le a boltba, és én megint csak dolgozom valaki helyett, akit semmi sem hajt sehova. Mert az nem baj, hogy nem akar gazdag lenni, de az az igazság, hogy más, jobb ember sem akar lenni, csak van, és engem is önmagával tanított, de már nem tanulok tőle, már neki kéne változnia, de nem akar, semmit sem akar, csak ülni a gép előtt és játszani. Bármennyire fáj, azt hiszem, itt az ideje befejezni ezt a kapcsolatot. Nem akarom megvárni, amíg más jön, amíg beleszeretek valakibe azért, mert ő figyel rám, és főleg, nem akarom megvárni, amíg megutálom. Hosszú évek kellenének hozzá, mint ahogy T-nél is hosszú évek voltak, és akkor nem tudtam megfogalmazni pontosan, hogy mi hiányzik, csak éreztem, hogy nem szeret, és tényleg nem szeretett már egyáltalán a vége felé, és én a végén csak azt mondtam: miért nem jöttem erre rá hamarabb? Elvesztegettem egy csomó időt a nagy semmiért, én éltem az életem, ő meg csak úgy volt, és Peti ugyanez, dolgozik, lassan folydogál az élete, a szabadidejét ráadásul nem velünk tölti, hanem a gép előtt ülve, tulképpen egyedül. Érzi, hogy nekem hiányzik, de nem tud semmit tenni, hiszen neki meg más a fontos.

Mindenképpen várok tavaszig, most más dolgokban kell változtatnom, mindenképpen maradunk ebben a városban, eladom a házat, aztán amikor venni kell lakást, úgyis dűlőre viszem ezt az egészet. Ha úgy dönt, hogy mellettem akar aludni, velem egy szobában lenni, akkor úgy alakítunk, de ha...

Basszus, egy férfinek a nőnél sokkal fontosabb a siker, hogy pénzt keressen, hogy ebben az irányban érjen el sikereket, nyilvánvaló, hogy most arra koncentrál, hogy is van az a képlet?

A férfi a munkája felé fordul, a nő meg a férfi felé, később a gyerekei felé.

Viszont azt semmiképpen nem engedhetem meg neki, hogy minden az én feladatom, neki meg csak a jó jut. Mert akkor menjen és éljen egyedül, akkor majd megtanulja, hogy senki sem fogja kiszolgálni, és persze ez azzal is jár, hogy tuti folyton mocskos lesz, és több hetes szemétben fog élni, de majdcsak rájön, hogy a kaja nem veszi meg magát, és a tányér sem a szekrényben terem.

De basszus, miért csinálom ezt? A szexuális életünk nulla, semmilyen szinten nem támogat, sem munkát, sem pénzt, semmiféle energiát nem tesz a kapcsolatunkba és az életünkbe, ez normális? Minden férfi ilyen hülye?? Lefogadom, hogy nem minden férfi, és lefogadom, hogy egy kevésbé vicces pasas talán még élni is tud, a valóságban, és nem csak egy gépbe bezárkózva.

Már nem vagyok házisárkány, kedves vagyok és figyelmes, rendesen dolgozom, nem lógok el semmit, minden szempontból széppé teszem az életünket, de ő nem látja a szépet, nem is érti, nincs is rá szüksége. Azt hiszem, annyira megtanult egyedül lenni, hogy már nincs szüksége másra, ő abban a másik világban érzi jól magát. Én meg nem. Élni szeretnék, nyaralni menni, újra autót vezetni, lakást felújítani, satöbbisatöbbi, és ezt vele mind nem lehet. Ez lenne az életünk? Bezártuk magunkat ebbe a lakásba, a számítógépbe, teljesen eltávolodtunk az emberektől, közösségektől, az egész világtól.

Iszonyúan nehéz lesz, ha ezt meglépem. Akkor le kell szoknom a számítógépről is és róla is egyszerre, de tévét venni nem akarok...

Vagy nézzem azt, hogy egészen biztos segítene, ha hirtelen segítség kellene? Tudom, hogy számíthatnék rá... vagy akkor is azt mondaná, hogy nem, mint mindig, amikor éppen máshoz van kedve?

Az a baj, hogy nem ismerek más embereket, nem tudom, hogy mások miket tesznek meg a szeretteikért, hogyan szeretnek, mennyire képesek együtt lenni. Együtt... miért kevés nekem ez az egész? Mi a megoldás?

De közben meg ott van az, hogy valamiért mindkét szerelmem egyforma, de nagyon, vagyis talán ezzel kell megküzdenem, mi van, ha megint egy ugyanilyet fogok ki? Ő sem tűnt ilyennek kezdetben... és hát minden embernek vannak hibái, ő azért a legtöbb dologban közel áll hozzám, az érdeklődési körünk, a felfogásunk a világról igen hasonló, csak ha megnézzük, én ezen a világon élek, ő meg valahol máshol. Most a wowban, máskor majd talán máshol.

Távolságtartás, önzés,

A gyerekeim apukája tegnap arra kért, hogy segítsek neki változni. Zavarja, hogy kimarad a fiúk életéből, szeretne jobb apa lenni, több időt a fiúkkal tölteni. Azt hiszem, ennél szebbet nem is mondhatott volna. Remélem, nem csak mondta.

Nem befolyásolhatom azt, ami jön felém, de azt igen, ahogyan reagálok rá.

Minden reggel hiszti. Nekem is nehéz felkelnem, biztos nekik is, de miért nekem kell elviselni mind a három nehéz kelést? Én is szeretnék hisztizni meg itthon maradni.

Megígérte, hogy ma aztán mindenképpen elmosogat, ehhez képest totális káosz fogadott itthon megint. Nem tudom, mit kéne tennem. Nem akarok ilyen baromság miatt szakítani, de valamivel hatnom kéne rá... vajon mivel és hogyan.

Teljesen elnyeli őt a számítógép, nem tudom, hogyan kéne kirángatni belőle. Talán itt az ideje elengedni... talán még nincs itt az ideje, hogy magára találjon, talán előtte el kell merülnie. Előbb-utóbb meg kell értenie, hogy amit tesz, az neki sem jó.

Ez a mostani olyan, mintha direkt csinálta volna. Konkrét ígéret után totális leszarás. Talán a szokásos vészkiáltás, amivel azt akarja elérni, hogy én magam vessek véget az ügynek. Csak hát azóta én változtam, nem hagyom magam ilyen ostoba csapdába csalni. Ha el akar menni, neki magának kell döntenie és kimondania.

Én még várok.

Vajon az a jó döntés, ha éppen azt teszem, mint az anyám, csak jobban, vagy már eleve nem szabad bizonyos dolgokba belevágnom?

Szabad elköltenem a lakásra költhető pénzt vállalkozásra? Vagy fontosabb, hogy a fiaimnak és persze nekem is állandó otthonunk legyen?

Egész életem jellemzője a bizonytalanság, megszoktam, bizonyos szinten meg is szerettem, de jó az, hogy ilyen szinten rugalmas és változásra képes vagyok? Segíti vagy hátráltatja az életem?

A nagyvonalúság szép dolog és baromi jó érzés, de nagyon drága. Nagyon nehezen szokom le róla, borzasztóan nehéz megtanulnom, hogy csak akkor adhatok másnak, akkor lehetek nagyvonalú, ha az én házam táján minden rendben, márpedig ez most egyáltalán nincs így. Úgyhogy most meghúzom a szíjat, és csak a tartozásaimat törlesztem, nagyon odafigyelek arra, hogy mire költök, az ajándékokat a minimumra, vagy legalábbis a legtalálóbbra szorítom (ez minden egyéb költségre is igaz). Ami pedig a nem anyagi nagyvonalúságot illeti az ugyanaz: csak akkor lehetek nagyvonalú az időmmel, a nyugalmammal, a másokat elviseléssel, stb, ha sok van belőle, több, mint ami a saját magam vagy a családom létezéséhez alapvetően szükséges.

A rossz gondolatok elkergetéséről azt gondolom, hogy jó ilyet tenni, amikor olyanra gondolunk, ami hülyeség (pl látjuk a gyerekünket az utcán boldog szaladás közben, és a fejünkben lepereg ahogy elesik - vagy éppenséggel, amikor a szüléstől félünk, ami ugye butaság, hiszen nincs mese, a terhesség vége a szülés, és ha félünk tőle, akkor még nehezebb lesz, jobban járunk, ha bátran szembenézünk vele, mert a végeredmény csodálatos, különben is: a félelem nem segít), de ha a valóságos, létező problémáinkról tereljük el a figyelmünket, akkor azok nem fognak megoldódni. Persze van, amikor dolgok maguktól megoldódnak, de én azt tapasztaltam, hogy a pénzügyek nem ilyenek. A pénzért tenni kell, megtanulni megkeresni és megtanulni jól beosztani. Kockáztatni, amikor szükséges, és óvatosnak lenni, amikor... hát szerintem óvatosnak kell lenni minden esetben:D Legalábbis az alapszükségleteket nem szabad kockáztatni, ha az embernek gyereke van. Más kérdés, hogy az alapszükséglet nagyon kevés, bár erre talán csak akkor érez rá az ember, amikor tényleg nincs pénze. Én már megtanultam, hogy pár ezer forintból ki lehet húzni egy hónapot, anélkül is, hogy adósságot halmoznánk fel. Szükségben az ember rájön, hogy mennyi totál felesleges dologra költ, mert lehet élni tévé, net, mobiltelefon, sütemények... szinte minden tárgy és vajas kenyéren kívüli dolog nélkül. Vannak nyugdíjasok, akik havi 50ezerből tartják fent a házukat és élnek, nyilván nem jól, főleg, hogy nekik már nincs idejük, hogy sok erővel kimászhassanak ebből, de igenis lehet nulláról kezdeni, akár évekig a nullán élni, és lehet onnan akárhova eljutni.

Szerintem nem szabad horoszkóp alapján barátot választani. Főleg, hogy nagyon úgy tűnik, hogy azokat szeretjük a legjobban, akiket a legnehezebb szeretni. (Már persze annak, aki megengedi magának, hogy embereket és ne tulajdonságokat szeressen.)
Más kérdés, hogy nem barát az az ember, akire nem lehet számítani, aki mond valamit, de nem tartja be, aki ezek szerint csak önmagával foglalkozik. Szerintem ennek semmi köze a horoszkóphoz, ez egyszerű emberi hozzáállás. Meg kéne már tanulnod, hogy léteznek azok az emberek, akiket nem szabad szeretni, legalábbis nem úgy, hogy számítunk rájuk. Én azt hiszem, hogy az ilyen embert úgy szeretjük a legjobban, ha megtanítjuk, hogy nem tehet meg bármit, és azt hiszem, hogy az magunk miatt is fontos, hogy velünk szemben végképp ne engedjük meg másoknak, hogy akármilyenek legyenek. Kezdem azt gondolni, hogy bármilyen embert lehet szeretni, ha magunkat jól szeretjük, vagyis ha mi magunk tartjuk a határainkat, és bizony ha megbántanak, akkor megbüntetjük a másikat (főleg akkor kell ezt tudatos büntetésnek tekinteni, ha nem jön a szívünkből, hogy pl egyáltalán ne keressük a másikat, sőt, adott esetben totálisan zárjuk ki az életünkből). Ha szeret a másik, előbb-utóbb keresni fog, akkor meg lehet beszélni, talán folytatni, de már szigorúbb feltételekkel. Nehéz olyan embert kizárni, akit szeret az ember, de ezt is meg lehet tanulni.
Én az apámat nevelem most ezzel a módszerrel (pedig ő 57 éves és az apám) és beválik. Megmondtam neki, hogy ha nem változtat a viselkedésén, el fogja veszíteni a fiaimat, mert nem fogom engedni, hogy találkozzon velük. Érdekes módon mindjárt képes normálisan viselkedni.

Ja és a szilveszter. Most először volt, hogy nem hiányzott a régen megszokott ünneplés. A gyerekek miatt átalakultak a kapcsolataim, az időm, az egész életem, és most semmi sem olyan, mint régen, amilyennek szerettem. Most idén volt először, hogy elfogadtam: minden megváltozott, most már az én feladatom jól csinálni a dolgokat, megszervezni, irányítani az ünnepeket, meg az egész életemet.
Most így január elsején leírhatom, hogy nagyon nehéz, de baromi jó érzés irányítani az életem, mert tudom, hogy minden rajtam múlik. De tényleg, nagyon kevés dolog az, amit nem tudok befolyásolni, és azoknál is tehetek valamit: megváltoztathatom a hozzáállásom.

Ne felejtsük az anyukám által ismételgetett mondatot: olyan lesz az év, ahogyan kezdődik.
Legyen ez a mai nap mosolygós, nyugodt, magabiztos, okosan előre gondolkodós, bátor és játékos. Ja és tudatos, tenni akarós, változtatós. Amilyennek az egész életünknek lennie kéne.
 

Boldog új évet!:)

Lars von Trier: Antikrisztus:

"Elég bátornak kell lenned ahhoz, hogy benne maradj a téged megrémisztő helyzetben, és így megtanulod, hogy a félelem nem veszélyes."

Na igen. Könnyű volt eljönni, könnyű volt utána nehéz helyzetekbe sodornom magam, nem féltem, csak azt éreztem, hogy valami nagyon nehéz, hogy nem tudok gondolkodni, hogy nem tervezek, hogy teljesen össze vagyok zavarodva. Akkor még azt sem tudtam, hogy össze vagyok zavarodva, semmit sem tudtam, mindent csak éreztem.

Aztán jött az a teljesen lehetetlen szerelem, amikor szintén nem éreztem félelmet, csak hajtott előre, de az megtanított félni. Félni attól, hogy a másik ember olyat tesz, ami nekem rossz, megcsal, megaláz, átver...

Aztán jött ő, és eleinte nem éreztem semmit, csak az ő érzelmei miatt lett, ahogy lett, és talán éppen a visszautasítás és persze a saját bűntudatom miatt szerettem bele én is. És akkor elkezdtem félni. Félni, hogy elhagy, hogy nem tudom kijavítani a vélt hibám, hogy ő is megcsal, megaláz, átver... a féltékenység volt a legnehezebb. Tudtam, hogy csak akkor lehetek méltó társa, ha leküzdöm a birtoklási vágyat, ha megbízom benne, és főleg: bízom magamban annyira, hogy tudom: megérdemlem.

Fájt. Sokat. Benne lenni a félelemben minden nap, maximálisan teljesíteni, hogy legalább azt elmondhassam, hogy mindent megtettem, nagyon nehéz volt.

Ma már nem félek. Sem attól, hogy elhagy, sem attól, hogy kirúgnak a munkahelyemről, sem attól, hogy nem lesz pénzünk, mert tudom, hogy meg fogom oldani.

Képes vagyok átlépni önmagam, képes vagyok annyit nyújtani, amit emberfelettinek nevezünk, és mindezt azért, mert benne éltem a félelemben és leküzdöttem. Nem menekültem el, nem tompítottam az agyam semmivel, ott voltam minden percben, és mostanra elüldöztem.

A félelem még most is megmutatja magát néha, amikor változás jön vagy hirtelen rossz történik, és ez jó, mert tudom, hogy csak fel kell ismernem ahhoz, hogy megint legyőzhessem. És amikor én nyerek, kisüt a nap.

Nem muszáj szembeszállni a félelemmel. El lehet bújni, be lehet zárni, el lehet menekülni. De én tudom, hogy nem akarok gyáván élni. Ha valóban élni akarok, akkor mindig küzdenem kell azért, hogy így is legyen. Élni akarok.

Na szóval, úgy döntöttem, hogy mostantól élvezni fogom az életet. Először is pénzhez jutok az önk. nyugdíjpénztárból, aztán azt a pénzt kifizetem azért, hogy el tudjuk adni a házat, aztán abból meg... abból meg akármi lehet, nem akarom előre megtervezni, mert ismervén magam, addigra úgyis mást találok ki. Meg hát most még nem is találtam olyat, ami minden szempontból cél lehetne.

Közben játszom sokat a wowval (most az éjjel baromi jó volt skype-konferenciával egybekötve ötös csoportban wowozni), egyre többet leszek a gyerekekkel, mert indul a ninjutsu, ja és veszek egy határidőnaplót, mert mostantól magammal foglalkozom napközben, munkaidő alatt - egyszerűen ez lesz az az idő, amit gondolkodással  és tervezgetéssel fogok tölteni, a munkámnak úgysincs túl sok értelme, amennyi meg van, azt rutinból megcsinálom.

Talán most vége a mindennapi pénzharcoknak, mostantól nem kell tepernem a munkahelyemen sem egy kis plusz pénzért, elengedhetem magam kissé. Nem azt mondom, hogy mostantól nem figyelek és nem akarom még jobb irányba terelgetni az életem, de végre vége az aggódásnak, az anyagi helyzetünk kicsit stabilabbnak tűnik, és ettől nyugodtabb leszek. Vagyis új év éj élet, fogadalmak nélkül, csakis az eldöntött öröm és jókedv szellemében. És persze: Előre!

Kifőzde, majd életvezetési tanácsadó:)) Hát nem egyforma.

ne baszd el azzal, hogy erőlködsz. Csak hagyd, hogy ők csinálják, állj mellettük, légy ott mindig, válaszolj minden kérdésre, és kéretlenül is mondd el, ha valami nem tetszik, de

NE ERŐLTESD, NE KORLÁTOZZ!

Csak mutass meg minden lehetőséget, mondj el minden tapasztalatot.

Magaddal kapcsolatban:

Ha nincs célod, nem is fogsz elérni semmit.

Tűzz ki célt, legyen bármi, és érd el. Ezért tedd fel magadnak a kérdést: mit szeretnél, hogyan szeretnél élni?

A hétköznapok biztonságát szeretném. Hogy tudjam, ha összedől is a világ, lesz mit enni adnom holnap a gyerekeimnek. Szeretnék minden nap hazamenni az otthonomba, amiben nem kell betolakodónak éreznem magam, amit úgy alakíthatok, ahogy csak szeretnék, és amiről tudhatom, hogy addig maradok benne, amíg csak akarok.

Szeretnék mindig vidám lenni, szeretném, ha öleléssel várnának, amikor hazaérek, szeretném, ha elmondhatnám mindig, amit gondolok. Szeretném megtartani az egyenes gerincemet és az őszinteségemet. Igen, mindkettőt. Szeretnék magam körül boldog embereket látni, mint ahogy szeretném, ha én is boldog lennék.

Szeretnék végre valóban megnyugodni, szeretném még jobban lecsökkenteni a változás iránti vágyamat, szeretnék figyelmesebb, jobb hallgató lenni. Szeretnék bizalommal tekinteni a világba és az emberekre.

Meg is tudtam fogalmazni az előbb: börtönben érzem magam. Nem mondhatom a gyerekeknek, hogy bocsi, de nem nevellek tovább titeket. Nem mondhatom, hogy oké, máshol több pénzünk lenne, menjünk külföldre, ott könnyebb lenne boldogulni.

Vagyis itt, ebben az országban, sőt, ebben a városban kell megtalálnom azt az utat, aminek a végén ott a (legalább picike) biztonság, méghozzá úgy, hogy nem lépem át a saját korlátaimat, amiket erkölcsnek is nevezhetek, és amiket sokszor utálok. Dühös vagyok, hogy másnak könnyebb, hogy másnak segítenek, hogy másnak nem kell megalkudnia. Én sem teszem, a legtöbb helyzetben legalábbis nem. Megalkuszom a munkámmal, de nem alkuszom az emberekkel, és semmiképpen nem alkuszom senkivel a pénzért. A munkám eladó, de semmi mást nem árusítok ki magamból.

Igenis fel fogok állni ebből a kurva nagy gödörből, ami az életem. Eltelik pár év, és minden rendbejön. Közben csupa jó döntést fogok hozni, türelmes leszek és nyugodt, és egyszercsak minden könnyebb lesz. Egyedül is, segítség nélkül is.

Huckleberry Finntől Lunának - Meghasonlás

Bárcsak ne léptem volna soha az útjára
véletlen leltem a lábanyomára,
lassú léptekkel halad előttem
de úgy érzem utol, soha nem érem

belekapaszkodnék az ismeretlenbe,
ebbe a fura, vad idegenbe,
vigyen az útra engem is magával,
küzdjünk együtt a gonoszok hadával

de ő nemet int, fejét rázza
nem akar koloncot a nyakába,
én kiáltok, gyomrom összeszorul
mikor az idegen sarkonfordul

szaladnék utána de nehezek lábaim,
egyre csak úgy érzem elfogynak álmaim,
ahogy lenyugszik a nap az égen,
úgy fogy el lassan minden reményem

hónapokon át követtem nyomait,
keresgéltem tüze elhagyott hamvait,
lassan olyan lesz ez mint valami átok,
szép lassan eltűnnek mellőlem a barátok

nem sokat aludtam, így tudtam beérni,
akkor már előlem nem tudott kitérni,
kezét megragadva válaszra vártam,
de rá kellett jönnöm, csak saját magamra találtam

Most akkor az a kérdés, hogy közös életet vagy egyedüli, kizárólag az én elképzeléseim alapján létrejött életet éljek-e. Éljünk-e. Hogy is van ez? Most akkor ő csak egy vendég, aki velünk lakik? Nem értem én ezt. Azt sem tudom, hogy van-e ebből kiút arra, amerre én szeretnék menni.

Ma voltunk először edzésen a fiúkkal. Horváth Ádám volt ma az edző, először arra gondoltam, hogy megmondom neki: az isten küldött téged az életünkbe. Most azt érzem, hogy ritka arrogáns és bunkó fazont sodort utunkba a szél, de mégis biztos vagyok benne, hogy ez az ember még fontos szerepet fog játszani az életünkben. A fiúkéban biztosan.

Aztán hazajött, én addigra már kibőgtem magam, megállt az ajtóban, nem láthatott rajtam semmit, de azt mondta: úgy hagytam mindent, mi? Aztán megmagyarázta, hogy miért, ami persze megint csak félig indokolhatja ezt az egészet, de engem ez már nem is érdekelt, mert tudtam, hogy ez megint bizonyíték: ő az, és minden rendbejön.

Nekem kell még csiszolnom rajta, az én erős akaratom kell, hogy kimásszon a lustaságból és ostoba időtöltésekből, de az biztos, hogy benne van a jószándék, és azt hiszem, hogy ez a legfontosabb.

Na most van a pillanat, hogy tennem kell valamit. Nem tudom, hogy mit, de ez így nem megy tovább. Megpróbálok beszélni vele, csak az a baj, hogy a beszéd nem hat rá, az anyukája is megmondta. Ha neki évekig nem ment, hogyan mehet nekem? Márpedig ezt így nem akarom tovább. Fura, mert érzem, hogy csak ez a dolog az, ami nem megy tovább, közben őt ugyanúgy szeretem, és nem akarom elveszíteni. Talán nem kéne megvárnom azt a pillanatot, amikor már az sem baj, ha elmegy, csak ez ne legyen tovább.

két napja a tűzhelyen rohadó rizs, beáztatott (valószínűleg penészes) edény a kádban, egész napra égve felejtett villany, olyan szintű rendetlenség a szobában, hogy nem lehet bemenni (az ágyra fekvésre már gondolni sem merek), rohamosan apadó (bizonyára minden nap fogyasztott) gyerekkaja, így hirtelen ennyi

persze morgok magamban, a fiúk hallják, és Beni csak ennyit mond: anya, én akkor is szeretem Petit

Én is kisfiam, csak nagyon fáradt vagyok már.

Önuralom

Fegyelem

Kitartás

célkitűzés

kiválasztás

döntés

koncentráció

türelem

Tanultam eddig egy csomó dolgot, és máris mennem kell tovább. Ezek a mostaniak nagyon távol állnak tőlem, bár a türelem mostanában egyre jobban beleivódik a mindennapjaimba, és azt hiszem, hogy ez hozza a többit is magával. A dolgok megérnek, már nem sietek annyira. Néha úgy érzem, hogy ez meg is fordult, már nem lépek, amikor kéne, de lehet, hogy ez csak a régi döntéseim gyorsaságához képest van így, és ezért jut eszembe: mi van, ha tévedek, ha már meg kellett volna tennem azt az akármit, aminek a fejemben itt az ideje.

Holnap a fiúkkal ninjutsu edzőterembe megyünk, megnézzük ezt a dolgot közelről, jó lenne, ha a fiúk hamarabb kerülnének közel ezekhez az értékekhez, talán nem tékozolnák el úgy az életüket, ahogy én tettem. 15 kimaradt év... legalább lettem volna boldog, de nem mondhatnám, hogy az voltam. Bár a tudatlanság boldogsága talán bennem volt, már nem emlékszem igazán.

Csend.

Meg kell teremteni az életemben, minden szinten. Bizonyos dolgok állandósága megadhatná a fontos dolgok változásához szükséges energiát. Szeretném azt mondani egy lakásra, hogy az otthonom, egy munkahelyre, hogy a második otthonom (na erre ma Mo-on nem sok esély van, de rajtam ne múljon, ha lehet), egy férfire, hogy a párom, az emberekre, hogy a barátaim, satöbbi.

Kimondott szó: ne mondjak olyat, ami nem igaz, vagy ami a későbbiekre nézve hazugság lehet. Ne fogadjak meg olyat, amit nem tudok megtartani. Ne mondjak biztosra olyat, ami változhat. Ha ilyet mondok, akkor fogalmazzak jól, legyen az igaz a jövőre nézve is. A kimondott szó szent. Talán a gondolt szó is, de az még nagyon messze van, hogy a gondolataim is megfeleljenek az elvárásaimnak.

Elvárás: igenis a legmagasabbra kell tenni a lécet. Ha elértük (már amit képesek vagyunk elérni), akkor még magasabbra. Csak az a lényeg, hogy arra akarjunk felfelé menni, amerre értelme van. Hogy ez merre van? Na ezt nem tudom, azt mondanám, hogy boldogság, de elcsépelt lenne. Vajon mi lehet az a boldogság, és létezik-e itt a földön? Talán tényleg "úton lenni a boldogság, megérkezni a halál".

(Az agyamra mennek a gyerekek. Utálom a hangzavart, utálom az ordibálást, szó szerint kiverik a fejemből a gondolatokat. A megoldás: megteremteni a lehetőséget az ordibálásra és őrjöngésre, és minden más helyzetben tiltani ezt a viselkedést. Remélem, ezek az edzések jó megoldások lesznek erre a problémára.)

A régieket se felejtsük:

kedvesség

tisztaság

őszinteség

vidámság

tolerancia

önbizalom

realizmus

nyugalom

"tapaszból talat"

Te vagy az egyetlen, aki megmondhatod neki, mit kell tennie, hogy magasabbra íveljen az élete a tiednél.

Annyira szeretem a csendet. Hiányzik. Persze az is lehet, hogy nem hiányozna, ha sokat lennék csendben. Most azért megválaszthatom, hogy melyiket szeretném.