görbeforgó

Szeretnék Popper Péterrel vitába szállni, de már semmiképpen sem lehet.

Viszont ide most azt írom le, ami nagyon megfogott a könyvében.

~ Az a felnőtt ember, aki el bírja viselni érzelmeinek ambivalenciáját. Továbbmegyek: polivalenciáját!

~ Nincs tehát egyetlen "igazi énünk". Az ember lelkében több személyiséglehetőség lappang, s az valósul meg belőlük, amit a környezeti hatások hívnak, provokálnak.

--------------

A másik, ami most foglalkoztat: ő és a vele kapcsolatos őszinteségem, érzéseim. Ha nem szeretem, akkor miért nem hagyom csak úgy abba ezt az egészet? Ha meg szeretem, akkor miért nem tudok megbocsátani? És miért nincs kedvem vele még csak beszélni se? Totál bolondnak érzem sokszor, vakhittel hisz bizonyos dolgokat, idegesítő a korlátoltsága és az egyszerűsége. És az is ott van mindig, hogy nem tiszta ember, az egy dolog, hogy engem átvágott, de tudom, hogy a férjével is megtette, és egész életükben ott lesz köztük az az el nem mondott eset. Mert hogy ki kellett próbálnia...