Minden oldalról bombázzák őt. Állás - kínlódás, tanuljon meg németül egy hónap alatt, hogyne, bár végülis összejöhetne, ha belehúzna. Ha érdekli, képes megcsinálni. De vajon valóban érdekli-e, képes-e most nagyon sokat beletenni a dolgokba azért, hogy később kevesebbet kelljen? Iskola - hogy tudna még oda is járni. A barátjának meg hiányzik, menjen le. És persze még én is itt vagyok, aki folyton nyaggatom. Ági néniről nem is beszélve.

Egyetlen dolgon tudok konkrétan könnyíteni: a nyaggatáson. Megint profinak kell lennem valamiben, ami eddig se ment, de azért képes leszek rá: egyedüllét. Hogy ne mondjam ki a bajom, hagyjam őt békén - bár igazából nem azzal van a baj, ha elmondom a saját bajom, hanem azzal, ha őt is belevonom, pl ráterhelek bármit is a saját terheimből. Persze ezek a terhek nem teljesen sajátok, hiszen az ő élete is benne van, helyette is mosogatok, bevásárolok, mosok, satöbbi, de hát végülis most hoztam egálba nagyjából, ami persze neki nagyon nehezen fog menni, vagyis csak annyi a dolgom, hogy ezeket a problémákat elhalasztom.

Hagynom kell arra koncentrálni, ami most igazán fontos neki: hogy megálljon a saját lábán. Legyen pénze, legyen elviselhető munkája, tudjon mellette tanulni, hogy később szerethesse is a munkáját.

Megint ugyanazok a szavak: türelem, nyugalom, derü. És nem kell mindent kimondani.

Neki van szüksége segítségre, nem nekem. A saját gondjaimat egyedül is meg tudom oldani, eddig is ment. A szorongásaim pedig bekaphatják.