Volt, hogy éreztem: segítségre van szükségem, de nem találtam hozzá megfelelő embert. Persze nem is hagytam időt és teret senkinek, aki ott volt, és nem kerestem azokat, akik nem voltak ott, így aztán tényleg totál egyedül csináltam végig mindent.
De most úgy érzem, hogy muszáj keresnem valakit, aki kimozdít ebből a lehangolt állapotból. Először arra gondoltam, hogy talán adhatna gyógyszert depresszióra (ami most már elég nyilvánvaló számomra), de igazából nem szeretnék ezzel élni, végülis nem vagyok beteg, csak fásult, fáradt és kiábrándult. Mindenesetre jó lenne beszélgetni valakivel, akinek a szakértelme is megvan ahhoz, hogy meglássa, ha rajtam kívül álló dolgok is alakítják az életemet, olyanok, amiken nem tudok egyedül változtatni.
Az előbb kicsit beleolvastam a b13-as blogomba, és most sokkal jobban látom, amit mostanában csak éreztem: elvesztettem valamit, ami nemrég még megvolt. Olyan emberrel kezdtem együtt élni, akinek fontos volt a családom, aki figyelt a gyerekekre, akivel lehetett egy család lenni. Aztán ez rosszabbodott, érthető okokból, de azért ott volt mindig a tudat: egy család vagyunk. De ahogy most élünk, az nem egy család élete. A gyerekekkel sokat javult az én kapcsolatom, viszont ő most csak valami negyedik ember, aki a másik szobában él. Érzem a hiányt, a fiúk is érzik.
Ha jobban megnézem, végülis érthető. Régebben totál nem ment neki a saját élet kialakítása. Nem tudta, hogy mit akar kezdeni az életével, merre menne, és bár most sem biztos semmiben, halad. Csak hát akinek magára kell figyelnie, hogy haladhasson, az másra nem tud. Majd ha túl lesz ezen, ha magára talál, ha felnő teljesen, akkor megint lesz ereje ránk is.
Hányszor mondjam még magamnak: türelem!
Ajánlott bejegyzések: