Kezdek érteni valamit. Nagyon halvány még, de azt hiszem, nem szabad hagynom ezt a vonalat kimenni a fejemből.
Á is azt mondta, hogy ez nem kapcsolat, hanem mintha albérlőm lenne, ami a fizikai részre igaz is. Ez most kell is, elegem van belőle, hogy helyette oldok meg dolgokat, ezzel hatalmas terhet veszek magamra. Itt az idő, hogy egyedül is megálljon a lábán, hogy rájöjjön, mi az, ami fontos, mit kell tennie, és tegyen is.
De igaz vajon a lelki részére is? Egyértelműen azt érzem, hogy nem beszélgetünk. Ő szeretne velem beszélgetni - másról. Semmi saját, belső gondolat, csak filmek, játékok, konkrét történések. Sehol egy érzelem vagy problémamegoldás, már az álmait sem meséli el. Ott él egyedül a saját fejében, tudom, hogy másoknak sem beszél ilyesmiről, vagyis nagyon ritkán. Egyszer mondta, hogy az zavarja, hogy nem tudom simán meghallgatni, nekem mindenképpen véleményt kell mondanom, meg kell oldani a gondot, és ez igaz is. Szerintem az élet lényege, hogy haladjunk, változzunk, jobbak legyünk, és ezt csak úgy lehet, ha teszünk is ezért. Azóta képes voltam csak meghallgatni, amikor nemrég meghalt a nagynénje, képes voltam szótlanul ölelni órákon keresztül, csak vele voltam, mi mást is lehet tenni egy ilyen ügyben. De hát ez egy olyan dolog, amin nem lehet változtatni, legfeljebb a feldolgozásban lehet segíteni, ezzel kapcsolatban csak annyit tettem, hogy elmondtam, én hogyan dolgoztam fel más ember halálát.
Azt hiszem, azért érzem magam egyedül, mert tényleg egyedül vagyok. Nem számíthatok őrá, mert nem segítene, legalábbis fizikai dolgokban nem. Ha arról van szó, hogy valaki meghallgasson, akkor maximálisan mellettem van, bármit elmondhatok - kivéve a vele kapcsolatos gondolataimat, és persze nem beszélhetek kettőnkröl. Persze én nem hagyom magam, legtöbbször elmondom azért, amit akarok, de arra esély sincs, hogy választ kapjak, helyette még jobban bezárkózik, és hallgat, mint a sült hal. Persze azt megértem, hogy nem lehet csak ezekről beszélni, még akkor sem, ha engem mostanában szinte csak ez foglalkozat, ezért nem is beszélek már neki ilyesmiről, ezért kezdtem el megint blogot írni, hogy ne őt és a kapcsolatunkat terheljem ezekkel. Mostanában, ha ilyesmiről beszélek, elmenekül. Például fekszünk este az ágyban, beszélgetünk, ahogy szoktunk, és én mondok valamit, ami személyes, rá vonatkozik vagy kettőnkre, és ő ilyenkor csak hallgat, majd amikor befejeztem elbúcsúzik. Ugyanúgy, mint máskor, puszi meg ölelés, sőt, mostanában két erős ölelés, vagyis azt hiszem, hogy nem az a lényeg, hogy nem szeret, hanem inkább az, hogy neki teher minden ilyen beszélgetés.
Azt hiszem, a lényeg ugyanaz: hagynom kell, hogy önmagától megoldja az életét, a legnagyobb gondjait, hagynom kell egyedül lenni, és nekem is el kell viselnem az egyedüllétet, már ha vele akarok majd később igazán együtt lenni. Meg kell találnia önmagát, képesnek kell lennie egyedül gondoskodni magáról minden szempontból, úgy, ahogy én is képes vagyok, akkor lehetünk egy pár. Most nem vagyunk. Albérlőtárs:) Ő, aki én magam vagyok. Soha nem hagytam, hogy más döntsön helyettem. Én, vele ellentétben, megbeszéltem mindenkivel, de én sem hagytam, hogy ez nagyon befolyásoljon. Csak az értékes ötleteket vettem ki a beszélgetésekből, meg örültem az építő kritikáknak, de nem nagyon döntöttem máshogy, mint ahogy amúgy is döntöttem volna.
Már jó régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kell találnom, ki is vagyok én. Hogy mi az, ami valóban érdekel, hogyan szeretnék élni, mit szeretnék elérni, merre szeretnék menni. Vagyis önmagammal kell foglalkoznom - társfüggőség helyett. Sokkal többet foglalkoztatnak az ő gondjai, mint a sajátjaim. Mintha nekem nem lennének... Talán túl sok időm van, persze csak gondolkodni, gyakorlatilag egyáltalán nincs túl sok időm, mondhatni szabadidőből nulla. Csak ez a munka... unalmas és nem köt le, ezért folyton jár az agyam. Bár azt hiszem, ez most nem is baj, csak kicsit át kell állítanom a dolgokat, és nem őrajta meg rajtunk kell gondolkodnom, hanem saját magamon. Bár az is igaz, hogy ez mind összefügg, hiszen ő a tükröm, egyrészt, mert bizonyos dolgokban olyan, mint én, másrészt mert másokban éppen az ellentétem. Köztes út nem is nagyon van, és éppen ez az oka annak, hogy vele vagyok és nem mással, ezért szeretem éppen őt.
Azt hiszem, hagynom kell, hogy ő vezessen a közelség és távolság kérdésében, mert ő pontosan tudja, hogy mire van szüksége. Eddig mindig tudta, én voltam az, aki hibázott, aki rosszul befolyásoltam őt, akaratos voltam és türelmetlen, ezzel nemcsak elodáztam azt, aminek mindenképpen meg kellett történnie, de ráadásul rossz irányba hajtottam a dolgokat, a függés irányába. És ő el is kezdett függeni tőlem, szerencsére csak gyakorlati dolgokban, és milyen nehezen tudtam most visszaadni neki a saját terheit. Azért úgy látszik, én is fejlődöm:) Jobban kell figyelnem magamra, a saját igényeimre, meg kell találnom azt a dolgot, ami tényleg érdekel, türelmesen ki kell várnom, amíg megérik az idő a változtatásra. Évek is eltelhetnek addig, amíg lehetőségem lesz állást változtatni, iskolába járni, családban élni, vagy bármire, amit szeretnék. Mit szeretnék? És biztos, hogy amit szeretnék az jó nekem? Igen, egyedül kell lennem, hogy valóban teljes ember lehessek.
Ajánlott bejegyzések: