görbeforgó

Ahogy nyugszunk meg a saját kapcsolatunkon belül, úgy kerülnek megint előre a mással kapcsolatos vágyak.

Nem sült el jól a randi, szerinte az egész túlságosan feszélyező, gyertya meg szép terítés meg ajándékozás. Nem tudom, miért érzi így, talán mert eltöltené érzelemmel, amit nem engedhet meg magának? Jobban szereti az egyszerű közellétet minden megkötés nélkül, ceremóniák és szabályok helyett a megszokott, egyszerű környezetben.

De mit számít ez, sokkal fontosabb, hogy részletesen meg tudtuk ezt beszélni, elmondtuk egymásnak, hogy mit érzünk ezzel kapcsolatban, nem veszekedtünk csak megbeszéltük. Imádok csendes hangon teljesen eltérő véleményeket kimondani, meghallgatni, ettől nincs benne feszültség, máris nem tűnik annyira fontosnak, és nem is az.

És amikor rájöttem, hogy eljutottunk a csendes pontra, ahol jó együtt gond nélkül, ahol másnak is tudnék már adni, egyből előjött a régi vágy: még egy gyerek. Azonnal nemet mondott, hiszen ez ő, az önzés magasfoka, végig sem gondolta, eszébe sem jutott, hogy figyelembe kéne vennie, hogy én mit szeretnék. De most nem hagytam magam, elmondtam, hogy milyen fontos nekem, és hogy végig tudom csinálni nélküle is. Ettől először dühös lett, miért gondolom, hogy ő hagyná, hogy mindent egyedül csináljak, aztán végighallgatta, hogy miután két gyerekkel már megtettem, eggyel nagyon könnyű lenne, egyedül is, aztán arra kértem, hogy ne mondjon nemet azonnal, gondolja meg. Tudom, hogy neki nagyon sok idő kell mire feldolgozza, majd meglátjuk, mi lesz, hiszen még a saját akaratomban sem vagyok teljesen biztos.

Jaj nagyon izgulok, holnap van a 2. évfordulónk, ma estére beszéltünk meg randit, ami itthon lesz. Mivel ő estig dolgozik, ezért vacsora lesz, vadas, amit életemben először főzök, mert a kedvence, pluszban feldíszítem kicsit a szobát, hogy különleges vacsora legyen. Találtam egy naptárat, amiben régi felvételek vannak Bpről, kivágom a képeket, és feltűzöm egy lepedőre, amivel a gyerekek ágyát takartam el az illúzió növelése miatt. Meg gyertyák, meg bor, meg a szokásos klisék, amik mellesleg nagyon meghitté teszik majd az egészet, az biztos.

Azért az durva, amikor az ember legjobb barátnőjéről kiderül, hogy folyton hazudik, csak eddig még nem tűnt fel. Még durvább ez két másik, hasonló ember után. Hogy lehet, hogy éveken keresztül nem veszem észre a hazugságokat? Persze nagy részük csúsztatás, csak amolyan füllentés, majdnem igaz, de ott vannak a sokkal nagyobb, konkrét hazugságok is, amik után talán már nem kéne többé bízni abban az emberben. Vajon miért vagyok ilyen emberekkel körülvéve? Talán minden ember ilyen, csak a többieken nem veszem észre, mert nem elég mély a kapcsolatunk? Talán én is ilyen vagyok, csak nem látom?!

Azt hiszem, meg kell tanulnom ezekből végre egyrészt, hogy ha ilyen történik, akkor tovább kell lépni, másik barátot, másik szerelmet keresni, másrészt hogy a bizalom bennem van. Ha én mindig jól csinálom a dolgokat, ha nem hazudok, vagy ha pontosan tudom, hogy hazudok és meg is fogalmazom magamnak, tudom az okot, és tudom, hogy mikor és milyen körülmények között teszem, vagyis tudatosan teszem, és nem hagyom, hogy bárki hazugsága befolyásolja az életem, akkor minden rendben lesz.

Pedig tényleg szebbé teszik ezt az egész körülöttünk lévő valóságot. Apró kiegészítők, ékszerek, különleges ruhák, virágok, kézzel készített ez meg az.

Sírnom kell a feleslegességétől. Azt hiszem, nem a nőiességről szól, nem arról, hogy nem vagyok eléggé nő, nagyon is az vagyok, hanem a minden kézzelfogható értelmetlenségéről. Arról, hogy bármit csinálok: játék, csak az idő múlatására jó, biztosan itt marad a földön, vagyis hosszú távon értelmetlen. Az egyetlen bizodalmam azokban a dolgokban van, amiket talán elvihetünk innen magunkkal, tulajdonságok, megtett utak, elvégzett feladatok, felvállalt felelősség, megölelt bármi.

Hiszen még a szépség is belülről fakad, minek feldíszíteni a külsőt.

Talán szeretetből. Szerethetnék tárgyakat is úgy, ahogy a színeket szeretem. Színek forma nélkül, csak úgy a falra festve, ez vagyok én. Ha készítek valamit, beleteszem magam, az is egy darab lesz belőlem. De olyan rövid életű... De ha a gyerekeimet szeretem jól, az emberek sokaságára hat ki, az összes utánunk következő életet teszem jobbá.

Azt hiszem, az egyetlen dolog, amiben tényleg hiszek, a szeretet. Iszonyatos ereje van, vissza is lehet vele élni, éppen emiatt. Magamhoz köthetek embereket a tudatos szeretettel, nincs semmi más ezen kívül, ami igazán maradásra bírhat egy embert. Vagy szerethetek úgy, ahogy szerintem kell, mindent adón, semmit sem várón, csak az adás öröméért, a tudatért, hogy neki jobb lesz. Nincs ebben semmi önzetlenség:) Az önzés magas foka, hiszen nekem az okoz örömet, ha más örül, így tehetem magam legkönnyebben boldoggá. Szerethetnék tárgyakat is, de azokból semmi hasznom, a tárgyak örömét nem tapasztalom, még ha van is nekik.

Amikor szeretek valakit, erőbefektetéssel, nincs energiám mást szeretni. Nem adhatok tárgyaknak magamból, nekik már nem jut. Lehet, hogy csak ennyi az egész. Talán egyszer megértem pontosan.

A húrok: e, a, d, g, b? (h), e.

Az alapskála:

Akkordok:

Tövig kellett rágnom a körmöm, hogy le tudjam fogni szépen a húrokat. Ő türelmesen tanított (bár meg kellett állapítania, hogy tehetséges vagyok, és nagyon gyorsan tanulok:), aztán végre megint dalt írt. Kis szék, kis szék, asztal, a négy fal nem vigasztal. Kis szék, kis szék, Isten, a halálon túl semmi sincsen.

Sírt, de ezen kívül alig jön át valami az érzéseiből. Mikor az én nagynéném halt meg, szinte semmit sem éreztem. Tudtam, hogy kéne éreznem, a temetést mindenféle elvárás nélkül sírtam végig, ma sem tudom pontosan, miért, és az elmúlt 18 évben is nagyon sokat gondoltam rá.

Nem tudom, hogy sírnék-e még bárki miatt is. A fiaim miatt biztosan, de az más, valószínűleg a saját hibáim és a hiány miatt sírnék, nem azért, mert azt gondolnám, hogy rossz nekik. A halott már nem él, miért szenvedne? Semmi rosszat nem látok a halálban, az életben annál többet.

Néha annyira nehéz élni, jó döntéseket hozni, minden nap dolgozni menni, tisztának lenni, egyedül maradni elvek miatt, látni a világot, az embereket. Sokszor gondolok arra, hogy mennyivel könnyebb lehet fogyatékosként élni. Egy tolószékbe zárva vagy vakon alig várnak el valamit az embertől, és a legtöbb esetben felelősséget sem kell vállalnia. Igaz, hogy a lehetőségei is beszűkültek, de milyen jó is az... ha nincs választás, nincs teher sem. Borzasztó, hogy milyen fáradt vagyok. Nagyon szeretnék nem gondolkodni egy kicsit.

Közben pedig tudom, hogy elviselhetetlen lenne, ha mindenben mások döntenének helyettem. Utáltam gyerek lenni, kiszolgáltatott állapot, főleg ha olyan emberek vesznek körül, akik képtelenek a szeretetre. De akkor mi a megoldás? Pl a halál. Nem, nem akarok meghalni. Csak egy kicsit, kis időre, amíg kipihenem magam.

Azt mondják, hogy minden ember beteg. Pedig lehet, hogy nem beteg, csak ember.

Fáradt vagyok, és gőzöm sincs, hogy mi lesz a másik szobában lévő rendetlenségből.

Avagy hogyan csodáljunk másokat.

Jaj már, kedvem támadt megint írni, na és akkor mi van. Már úgyis eltűntem, leszoktam róla, ők meg leszoktak rólam, így aztán nincs már senki. Egyedül vagyok:) Hahó, van ott valaki? Én vagyok az megint! ÉN VAGYOK, van ott valaki?! Nincs, na ennyit erről.

Nagy nap a mai, és muszáj megörökítenem. Ma vettem egy gitárt. Teljesen egyszerű, kezdő, akusztikus. Az én gitárom. Kicsit idegen még, azt hiszem, félek is tőle, mert mi van, ha kiderül, hogy béna vagyok hozzá? Nincs semmi, egyrészt, mert nem vagyok béna, másrészt, ha mégis, akkor meg ez van. De azért jó játék lesz. A wowot úgyis meguntam már, meg az életem legtöbb része unalmas, hátha őbelé még képes leszek szerelmes lenni. Már nem is emlékszem, mikor szerettem tárgyat utoljára olyan igazán.

Oldalak, ahonnan tanulni fogok (majd még keresgélek):

hatalmas homlokú fazonos

viccelődős papos

Sosem álmodoztam arról, hogy nagy rokksztár leszek (motorosokról álmodoztam. nem is, inkább motorokról. száguldásról. mittudomén már, olyan régen volt), most is csak Cseh Tamás meg Koncz Zsuzsa ugrik be. Meg Paco de Lucia, de rá még gondolni is nagyképűség lenne ebben a helyzetben.