Sejtettem, hogy nem fog ez simán menni. Tegnap megcsináltam a szobacserét, őfelsége ma már nem jött haza. Na nem azért, mert hogy egyáltalán, hanem csak meghívta az új barátja egy sörre. Lefogadom, hogy csak valamikor délután fog előkerülni.
Fura volt. Közös ágy, de mintha a szokásosnál is nagyobb szakadék tátongana köztünk. Tudtam, hogy ő erre még nincs felkészülve, a szakadékokat, amiket direkt állít kettőnk közé, tulképpen már megszoktam. Mintha a szabadságát féltené, ami nincs is, mert éppen ő maga nem él vele, közben én egyáltalán nem akarom bezárni.
De az durva, hogy fel sem hívott, hogy "bocs, nem jövök haza". Ha nem telefonálok rá, még mindig nem tudnám, hogy él-e vagy meghalt. A kis genyó persze tudta, hogy úgyis felhívom, ha túl sokat késik. Hát legközelebb nem fogom. Tudom, hogy a határokat feszegeti, igazából most örülne, ha kidobnám, de nem fogom neki megadni ezt az örömet. Ha el akar menni, neki kell eldöntenie és meglépnie. Nem hiszem, hogy képes rá.
Aludni persze nem tudok, az előbb azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem, de most nem egyértelmű az ügy. Mert hát ugye félnem kéne, de nem félek, mert... mert akármi történik, úgy lesz jó. Ha elmegy, akkor annak fogok örülni, ha marad, akkor meg úgyis megváltozik, és minden rendbe jön. Már amúgy is ideje volt, mert jó ideje nem vagyunk szerelmespár, csak két fazon, akik együtt laknak. Talán csak azért nem alszom, mert a testem nagyon is veszélyhelyzetként értékeli ezt a dolgot. Szerencsére belül már tudom, hogy a legnagyobb baj, ami történhet, hogy minden jobb lesz. És hát ez a lényeg, hogy ne álljunk egy helyben, mert annál értelmetlenebb dolgot el se tudok képzelni.
Ajánlott bejegyzések: