Néha olyan vagyok, mint öreganyám. Na nem az, amelyik még él, mert lefogadom, hogy sose hallgatott ilyesmit, hanem az, aki szomszédban lakott a Királyhágóban, ahol minden áthallatszott a falon. A dallam meg az előadás az egy dolog, de ők anya és lánya - olyan kapcsolatban, amilyet én sosem láttam még közvetlen közelről. Két egészséges, öntudatos ember, két nő... komolyan mondom, félek, mi lesz, ha egyszer lányom lesz. Pedig szerintem muszáj megpróbálnom.
Szeretik egymást. Nem tudom persze, hogy mi lehet a valóságban (szerintem hiteles), de olyan boldognak látszanak. Jó lehet ilyen közelből, ezzel a természetességgel szeretni egy másik nőt.
A szöveg meg az éppen ide illő egyszerű, de az is elmond mindent, ami egy ilyen kapcsolatot jellemez. "Emberhez méltó sors az enyém."
Erről eszembe jutott egy kép, amit nemrég láttam itt. Az összes kép jó, persze, azért a Pulitzert csak nem adják úgy oda, és természetesen összességében sokkal több a szomorú kép - utálom ezt a manipulációt. Háború, szenvedés, gyilkosság. Aztán itt ez a kép, amin olyan szeretetet kapott el a fotós, amit én még sosem láttam máshol ennyire tisztán és őszintén. Így csak annak örülnek, akit tényleg szeretnek.
Ajánlott bejegyzések: