Csak az idővel kapcsolatban szeretnék mondani erre valamit. Az idő nem létezik:) Csak egy mesterséges dolog, amit az emberek az életük korlátozására találtak ki. Mert az embereknek mindent korlátok közé kell állítaniuk, hogy biztonságosabban érezzék magukat. De hidd csak el, az idő nem létezik, és nem is fontos. Mert tudod, ha csak ennyi lenne az élet, mint amit élünk, 100 év körül, akkor teljesen totál mindegy, hogy mit és mikor csinálunk. Ha viszont nem csak ennyi, akkor sem kell foglalkozni az idővel, mert végtelen lehet belőle:) Szerintem csak élni kell. A legjobb lenne gondolkodó elme nélkül. Mostanában minden könyvben, előadásban erről van szó, amikhez hozzájutok: csak éljük az életünket, ne gondolkozzunk rajta túl sokat, úgyis akkor vagyunk a legközelebb a valódi énünkhöz, amikor nem is tudunk róla éppen.
talán így van,ahogy írod, de azt hiszem, hogy egyelőre még nagyon is az idő foglya vagyok, bár természetesebb módon már, mint pl. mikor tanítottam, ott minden perc, minden óra be volt osztva, most a gyerekek miatt van behatárolva a nap, talán majd öreg koromban már időn, társadalmon és önmagam be és kiteljesítésén túl el fogom tudni engedni az időt és persze ezzel együtt az állandó megfelelési kényszert...vagy nem...ki tudhatná:))))))
neked ezt sikerül megvalósítani itt és most?
Az idő, ebben a társadalomban természetesen behatárolt nekem is. Hiszen kénytelen vagyok alkalmazkodni pl a gyerekek időbeosztásához, ami nagyon komoly, hiszen rájuk folyton vigyázni kell, oviba vinni, hozni őket, csak akkor léphetek ki egyedül a lakásból, ha megoldottam, hogy ők ne legyenek egyedül. Meg persze a munkahelyem elvárásai, és ma a boltba is csak 8 után mehetek, mert akkor nyit, hiába vagyok már most éhes, és nincs itthon kaja. Szóval persze, engem is beszorítottak az időkbe, de én nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy van bennem valami bizonyosság azzal kapcsolatban, hogy ez az élet, amit élünk, csak egy apró szelete valami sokkal nagyobbnak, vagyis az időnk, ha letelik itt, máshol máshogy fog folytatódni. Néha ránézek az életemre, vagy másokéra, és annyira nyilvánvalóan értelmetlennek látok mindenféle törekvést, hogy csak állok a nagy forgatag közepén, és bár én is része vagyok a forgatagnak, mégis mintha állnék egy helyben, mert pontosan értem, hogy nincs hova rohanni. Valami olyasmi ez, mint meglátni a mátrixot, de nálam nem ahhoz kötődik, hogy többet tudnék másoknál, hanem ahhoz, hogy ÉRZEM, hogy sokkal több vagyok, mint ez a test és az életkörülményei. Vannak elképzeléseim arról, hogy mit kell megvalósítanom, szóval nem fogom tétlenül leélni az életem, de végig azt érzem, hogy ez csak egy feladat, amit megcsinálok, mert nem leszek öngyilkos, lehetőség szerint jól is érzem magam közben, bár félek, hogy azt a régi boldogságérzést elveszítettem már. Mint pl akkor, amikor kimentem a kertembe reggelente és megnéztem, hogy érzik magukat a növényeim. Az valami hihetetlen megelégedés volt, a teljesség érzése, de akkor én még alig gondolkodtam, és ez részben ugye jó volt, pl az ilyen pillanatok miatt, amikor önfeledten tudtam boldog lenni, a pillanatnak annyira örülni, hogy elveszett minden más, semmi sem volt fontos, de közben képtelen voltam változtatni pl a hibáimon, szóval olyan voltam, mint egy állat, aki csak van. Poén, mert azt hirdetik, hogy legyünk ilyenek, figyeljük meg az állatokat és éljünk a jelenben, de szerintem nagy hiba, ha ez állandóságot, változatlanságot is jelent. Azt mondják, hogy ne akarjunk eljutni sehova, csak fogadjuk el magunkat és éljünk, de én a magam részéről tudom, hogy ha olyan maradtam volna, akkor még nagyobb hibákat követnék el a gyerekeimmel kapcsolatban pl, vagy akár a munkámmal kapcsolatban, meg egyáltalán. Tudom, milyen az alaptermészetem, és azt is tudom, hogy azzal a hozzáállással 40 évesen az utcán laknék és a gyerekeimet valaki más nevelné.
Szóval NEKEM igenis el kell jutnom valahova, leginkább önmagamon túlra, ezeken a mostanra kapott tulajdonságokon felülemelkedve, de azt hiszem, hogy ha nem sikerül vagy csak félig, akkor majd máskor, máshol újra ki leszek téve ennek. És tudod mi ebben a jó? Hogy nem lehet hibázni. Mert sokszor látom, hogy míg az egyik oldalon profin tudok teljesíteni, addig a másikra már nem jut erőm, így én is elveszítek lehetőségeket, de hát nem akarhatok mindent egyszerre. Az olyan lenne, mintha 2 nap alatt akarnám felépíteni Rómát:) Nyilván a változásom gyorsasága attól függ, hogy mennyi erőt vagyok képes belefektetni bizonyos részekbe, vagy mennyire ismerem fel, hogy mi a fontos és mi nem, de nem hiszem, hogy bárki is azt várná tőlem, hogy "tökéletes legyek". Néha én várom magamtól, de tudod mi a poén? Az, hogy mi a tökéletes, melyik irányba érdemes változni, egyáltalán nem tisztázott. Mert oké, ne lopj, ne ölj, de ezek után...? Nemrég még azt gondoltam, hogy az a feladatom, hogy megtanuljak jól szeretni mindent és mindenkit. Na de erről is volt egy elképzelésem, hogy mit is jelent szeretni, de közben az utóbbi hetekben egyre több helyen tűnik a szemembe, miszerint az lenne a feladat, hogy az ember ne hozzon létre új karmát, se jót, se rosszat, vagyis szeressen mindent és mindenkit, de ne legyen senkinek és semminek a része, ne legyen rá hatással semmi, és ő se legyen hatással semmire.
Persze gőzöm sincs, hogy most akkor mi is az igazság (de persze van róla véleményem meg gondolatom:), csak annyi a lényeg szerintem ebből, hogy SOSEM TUDHATOM, HOGY MI IS AZ IGAZSÁG. És amíg nem tudom, addig a legjobb, amit tehetek, hogy figyelek. Hátha egyszer egyértelműen meglátom, hogy mit is kéne tennem, merre kéne haladnom. Innentől nem hiszek semmiben, amiről nem bizonyosodik be hosszú távon, hogy nem csak hit, hanem valóság, de ahhoz meg bizony sok idő kell, talán több is, mint egy élet. Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha nem vagyok sem elég okos, sem elég befogadó a valóság meglátásához... ha MÉG nem vagyok. De leszek. Mert türelmes vagyok, várok, figyelek, hagyom, hogy a dolgok megmutassák magukat, közben meg ilyen hótegyszerű dolgokra törekszem, mint rendezettebb lakás, kicsit könnyebb és szerethetőbb munka, több nyugalom és csend a környezetemben, sok beszélgetés a gyerekekkel, ja és amit most a legjobban várok: a Kincskeresőben a Kis bicebócánál tartunk, ma hazajönnek a fiúk a balatoni nyaralásból, ma este talán már el is olvashatom nekik. Sokszor volt, miközben a fejezeteket olvastam, hogy nem bírtam folytatni a sírástól, de a fiúk még kicsik ehhez, nem mindig értik, és Domek csak annyit kérdezett: de hát miért sírsz anya, és tök rossz volt, hogy el se tudom mondani nekik, hogy megértsék. Mindenesetre rég olvastam könyvet, ami ilyen szépen van megírva, ennyi érzelemmel, és talán éppen attól szép, hogy nem dörgöli az orrunk alá.
És hát persze, hogy én is egymásnak ellentmondó dolgokat írok, mert bár sok minden nagyon egyszerű, de nekem a legtöbb dolog túl sok oldalát mutatja, túl sokféleképpen lehet értelmezni, sok oldalról megközelíteni. Milyen szerencse, hogy egyikben sem tudok annyira hinni, hogy kizárjam a többit lehetőséget. Vakká lennék úgy.
Ajánlott bejegyzések: