Vannak azok az egyszerű férfiak, akik a fészbúkoldalukra csak a gyerekek képeit teszik. Esetleg még egy családi vagy szülői fotót. Azt hiszem, egy ilyen kéne nekem. Kedves, egyszerű, figyelmes, törődő. Vajon mi lehet az, ami hiányozna nekem belőle... talán a világra való rálátás, a kérdések, amik engem feszegetnek folyton. Milyen lenne olyan emberrel élni, aki meg sem fogalmazza ezeket magának? Talán nem is értené... hm, mit ad tovább az ilyen ember a gyerekeinek? A szeretetet, ami számára természetes és nem kérdőjeles.
Miért kell nekem mindig valami más... bár azt mondják, hogy ha az ember tudja, hogy mit akar, akkor már csak meg kell lépnie. Annyira könnyű és egyértelmű ez számomra, ha tárgyakról, állásról, bármilyen személytelen dologról van szó, de belehalok a változtatásba, ha élő ember a tét. Pedig azt mondják, hogy a szeretet nem ragaszkodás... igazából nem is. Ha ő menne el, akkor simán elengedném. De hogy én küldjem el... ráadásul valami egetverően ostoba indok miatt. Ki is énekli, hogy "talán én voltam túl kövér"?
Na de most komolyan, ezek értelmes indokok? Ott munkál bennem is az elvárás és a kívánság valami jobbért, de közben pontosan tudom, hogy nincs olyan, hogy jobb. Olyan van, hogy más. Más másban jobb, másban rosszabb. Kedvesebb, butább, gyengébb, ismeretlenebb, életrevalóbb, szeretni képesebb, elvárásokkal telibb, idősebb, hűtlenebb, türelmetlenebb...
Van egy másik dal is (baszki, folytatásos dal:)), ilyet se láttam még)
A második részben lehet valahol, hogy "nem lesz szebb és nem lesz más, hát jobban őrizd, amit velem egyszer megtalálsz". Ez persze nem teljesen igaz, de a lényeg akkor is az, hogy meg kell őrizni, ápolni, és akkor nem lesz szebb tényleg. A kisherceg rózsája miatt.
Nem dobok ki embereket a kukába.
Ajánlott bejegyzések: