Osho-t olvasok (és folyamatosan kritizálok), nagyon érdekes dolgokat ír. Ezer gondolatom támadt, egyet most leírok.
Elmesélte, hogy kapcsolatot tartott fákkal, amik, miután megszakadt a kapcsolat, meghaltak. Arról ír, hogy milyen nagyon jó érzés szeretetet adni, és hát persze hogy ebben az esetben mindenféle elvárás nélkül, hiszen mit is várhatnánk egy fától. (Na igen, könnyű választás.) És erről eszembe jutott, hogy én is így gondolom. Sosem volt még nagyobb örömem, mint amikor szeretetet adok valakinek, anélkül, hogy eszembe jutna, mi lesz ennek a következménye rám nézve. Azt hiszem, alapból ilyen lennék... ha nem zártam volna be magam olyan kötelességekbe, amik minden energiámat elszívják. Hogyan adhatnék, ha magamnak sincs elég...
Az egyedüllét csodájáról ír, amitől állítólag félnek az emberek (na már megint nem vagyok ember, a picsába:), és éppenséggel megint azt gondolom, hogy igen, ez a legegyszerűbb módja annak, hogy az ember boldog lehessen. Szerintem semmi sem nehezebb, mint igazán mély és élő emberi kapcsolatokat tartani, így aztán az ő választása, ami szerint legszívesebben egyedül van, teljesen érthető - és könnyű.
Ja de adás... azt hiszem, hogy a legnagyobb önzés részemről, amikor valakinek adok valamit, bármit, tárgyat a legkevésbé, inkább segítséget, megértést, támogatást. Olyankor vagyok a legboldogabb. Az is lehet, hogy ez is hiba, de igazából ezt most nem akarom elemezni, csak ténymegállapítottam.
Ajánlott bejegyzések: