Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem látni. Észrevettem az embereket, azt, hogy mit miért csinálnak, hogy egészen mások, mint én, hogy sokféle indítékuk lehet ugyanarra a dologra, de azért vannak jellemző általánosságok egy-egy viselkedés mögött.
Először szörnyen megijedtem. Sokat bántottak, mert mindig kimondtam, amit akartam, vagyis nem akartam, csak megfordult a fejemben, és össze-vissza törtek különböző emberek a hazugságaikkal, rosszindulattal, butasággal. Bántani akarással.
Onnan elég hamar felálltam, mert rájöttem, hogy egy szó sem igaz abból, amit rólam állítanak, és akkor elkezdtem távolodni tőlük. Eljutottam a közönyig, majd egyszer csak dühös lettem. Kb egy év óta folyamatosan dühös voltam. Még mindig itt van bennem, érzem a gyomromban, de a változás most annyi, hogy mintha a düh csendes elkeseredéssé és elfogadássá alakulna át. Remélem, hogy elfogadás, mert akkor talán már nincs messze, hogy megint szépnek lássam a világot. Mert most egyáltalán nem látom szépnek.
Sokszor vagyok közönyös, de ez nem furcsa, régen is éltem, csak nem gondolkodtam rajta, de az utálat akkoriban nem létezett. Most vannak emberek, akikre csak megvetéssel tudok nézni, ezt régen nem is ismertem. Undor. Igen, ez a pontos érzelem, azt hiszem.
Már nem okoz gondot csöndben maradni, leginkább megszólalni nehéz bizonyos helyzetekben, mert ami kijönne belőlem, az nem tűr nyomdafestéket. Vagy csak szokásos módon nyers lennék. Így is a legtöbben félnek tőlem, mert tudják, hogy nem alkuszom.
Amúgy ez sem igaz már, vannak dolgok, amik miatt inkább befogom a szám, és mivel nem vagyok haragtartó, el is múlik az egész. Ritkán marad meg annyira, hogy emlékezzem is rá, és elővegyem, amikor vissza kell vágni valamiért. Mert olyan könnyen kérnek számon, és olyan könnyen felejtik el, hogy ők maguk sokkal nagyobb hibákat ejtettek...
Na de ami miatt most írni kezdtem: a düh enyhülése. Már nem akarom megölni őket. Ilyenek. Szánalmasak, buták, figyelmetlenek, áttaposnak egymáson, imádnak másokat szapulni a hátuk mögött, átforgatják a dolgokat, hogy jól jöjjenek ki a bajokból, gyávák, és még annyi minden. Most nem tudom szeretni őket.
Még kis családomat se teljesen. Látom, hogy ők milyenek, és persze látom magamat is, a haragommal, az elviselhetetlen nyavalygásommal, a szörnyű változásokkal, amikkel simán mást szeretnék ma, mint tegnap, és a lustaságommal, ami sajnos az egész családra általánosan jellemző.
Persze mindig vannak tervek, hogy ki kéne szállni a székből, de semmi sem állandó. Remélem, hogy lesz olyan, amit rendszeresen is képesek leszünk csinálni. Torna, ping-pong, tollas... a kutya igazából segít, mert mindenképpen ki kell menni. De látom a fiúkon, hogy már ők se akarnak elmenni itthonról, pedig néha milyen jó egy-egy program, séta...
Na jó, remélem, hamarosan elmúlik ez a szürkeség és megint boldogabb napok jönnek. Ilyenek, egyformák, dolgosak, törekvők. Hétköznapok. Szürke helyett legyenek sárgák.
Ajánlott bejegyzések: