Valami hihetetlen módon szarul vagyok. Nem tudom senkivel megbeszélni, de ha lenne is, nem értené. Én sem értem. Már azon gondolkodom, hogy orvoshoz kéne fordulnom, az biztos felírna valami kedélyjavítót, gondolom nem véletlenül hívják így ezeket a gyógyszereket. A nevüket sem ismerem. Még.
Nézek egy sorozatot, az a címe, hogy Lie to me, de én nem. Továbbra sem tudok hazudni, legfeljebb csak nagy tudatossággal, és csak rövid ideig. Annyira jó lenne azt hazudnom magamnak, hogy jól vagyok és minden rendben. A poén, hogy tényleg minden rendben van, és tulképpen boldognak kéne lennem. Éppen elég jól állok anyagilag, a munkahelyemen igen magas fizetésemelést kaptam, jutalmak, mittudomén, tehát a fő gondom, a pénztelenség most nem is játszik. Spórolok persze, de ha bármi gond lenne, meg tudnám oldani. Anyagilag.
A gyerekekkel minden oké, okosak, egészségesek, tele vannak élettel. A családom olyan, amilyen, de volt már sokkal rosszabb is, most egészében csönd van. Őfelsége nem változik, de amúgy igen, csak nagyon lassan, de mégiscsak jobb lesz.
A baj velem van. Ma átmentünk egy piroson a fiúkkal, a fiaimmal, akik az életem értelmei, és én nem vettem észre, hogy egy autó majdnem elütött minket. Ők felugrottak a járdára, de én nem. Ha nem áll meg az autó, akkor én most ezeket nem írom ide. Nagyon meleg volt, amitől mindig elmegy az eszem, szó szerint, de akkor is...
A legjobban attól megy el az eszem, hogy másoktól függök. Hogy az anyámmal megbeszéljük, hogy ekkor is ekkor itt és itt találkozunk, és ő nem talál oda, elkésik... én mindig pontos vagyok, ha pedig nem tudom pontosan, hogy hol van az úticélom, akkor megnézem a neten. Mindig időben érkezem mindenhova. Betartom a szavam. Azt hiszem, kényszeresen precíz vagyok, talán ezért zavar mások hányavetisége. Mintha bármi is múlna ezen... legtöbbször teljesen felesleges komolyan venni a határpontokat. De én valamiért mindig mindent komolyan veszek.
Lehet, hogy ezért kapcsolok ki néha mostanában, mert nem hagyom magamnak pihenést. 30 éven keresztül pihengettem, csináltam, ami jól esik, most meg minden percem be van osztva (ha nincs, akkor tudom, hogy pazarlom az időt), és minden percem rossz munka. A vicc, hogy a munkahelyi munkámat szeretem a legjobban. Ott nyugi van, senki sem piszkál, és én mindent jól megcsinálok. Itthon káosz van, állandó nyomás az elmaradt házimunka miatt, amit rajtam kívül senki sem hajlandó megcsinálni magától... így vagy megcsinálom, vagy mondom, hogy csinálják meg, ők meg leginkább nyafognak. Mindenképpen nekem teher. Az is teher persze, ha nincs megcsinálva. Utálok itthon lenni már... főleg a szabadságokat utálom. Ez teljesen ellentétes a normálissal, hiszen az emberek általában otthon szeretnek lenni, a munkájukat érzik tehernek.
És most lefekszem aludni.
Ajánlott bejegyzések: