görbeforgó

Tegnap egyedül mehettem sétálni este, a Váci utcai fényeket választottam megint.

Ijesztő, komolyan ijesztő, ahogy a világot látom. Nézem a kirakatokat, az embereket, a várost, és mátrix-érzésem van. Mintha egyenesen TUDNÁM, hogy ez itt csak díszlet, hogy a valóság, az én valóságom máshol van, nem láthatom ezzel a két szemmel, ami a fejemen van.

Nem gondolom, hogy ezt a világot csak képzeljük, szerintem tényleg létezik, így, ahogy látjuk. De akárhogy is nézem: nem fontos. Nem abban van a lényeg, amit megfogok, látok, amihez az elismert hat módon hozzájuthatok.

A valódi látáshoz becsuknám a szemem, hogy kizárjam a látványt, néha meg is teszem, de nem érzek semmit. Úgy érzem, hogy két világ között lebegek, ez már nem tart fogva, de az a másik még nem nyílt meg. Talán rosszul fogok hozzá, vagy nem figyelek eléggé, vagy csak ez az életem nem arról szól. Abban biztos vagyok, hogy a gyerekek a lényeg, és hát ők itt vannak, emberek, és ebben a világban kell őket útnak indítanom. Amikor velem vannak, sosem érzem úgy, hogy nem fontos, éppen ellenkezőleg, azt hiszem, hogy minden egyes szó, minden tett fontos, rajtam múlik most majdnem minden, de rajtuk kívül alig van bármi, ami fontos lenne. Őfelsége fontos még, de máshogy, és az ő kötődésképtelensége még inkább eltávolít ettől az egésztől.

Néha nem tudom, hogy ő beteg vagy éppenhogy az ő kötetlensége a jó irány. Szerintem már az, hogy képes voltam vele két évet együtt tölteni, azt jelenti, hogy én is ebbe az irányba változom, ő indított el azon az úton, ahol kifelé megyek, közben ő maga nem hisz abban, hogy van másik világ.

Nem tudom, hogy mit éreznék akkor, ha nem kellene semmin erőlködnöm, ha igazán adott lenne ahhoz minden, hogy tényleg boldog lehessek. Ha megtelne a Maslow piramis, ha minden szint ép lenne bennem, ha eljutnék a legmagasabb szintre az önmegvalósításhoz, akkor mit akarnék? Itt maradni ezen a Földön és tenni valamit, valami... hasznosat...? Igen, végülis vannak ötleteim, de hát nem fenyeget a veszély, hogy sok pénzzel gazdálkodhatom, annyival, hogy több ember életét megváltoztathassam vagy mondjuk a Föld gyilkolását megállíthassam.

Azt hiszem, tudom, minek van értelme, más kérdés, hogy mit tudok, mit vagyok képes ebből megvalósítani. Meg persze mit vagyok hajlandó.

Meg kell enyhülnöm. Sok emberre haragszom, teljesen jogosan, de ideje a békülésnek.

Túl szigorú vagyok az emberekhez. Éppen úgy, mint magamhoz. Mindig azt szoktam mondani, hogy én csak olyat várok el mástól, amit magam is adni tudok, de az az igazság, hogy az emberek, legalábbis az engem körülvevő emberek közel sem annyira önkritikusak, mint én. Így aztán megmásztam a célul kitűzött hegyet, és majdnem egyedül maradtam a tetején.

Meg kell tanulnom szó nélkül tűrni mások hibáit. Vagy legalábbis meg kell tanulnom, hogy tényleg jó időben, kellő szavakkal szembesítsem őket ezekkel.

Az a legszomorúbb, hogy tudom, hogy vannak a világban olyan emberek, mint én. Akiknek fontos a becsületük, akik képesek szembenézni önmaguk legijesztőbb oldalával is, akik nem félnek elismerni, hogy "ez vagyok én", és tovább mennek, mert változni akarnak.

Őfelsége tökéletesen meg van békélve önmagával, éppen ezt szeretem benne a legjobban, változni viszont nem akar. A húgom változni akar, viszont képtelen szeretni saját magát - ettől függetlenül még mindig ő a legjobb ember, akit ismerek. Az anyám szerintem egyre jobban látja magát, de igazából utálja azt a valakit, aki az ő legrosszabb tulajdonságaival rendelkezik, így nem is nagyon halad a változás felé, mintha tétovázna. Az öcsém... azt hiszem, még gyerekszámba veszem, nem látok végleg kialakult egyéniséget, vagy talán csak ő túlságosan... nem is tudom, borzasztóan szerethető, alig van benne ellenállás, még a legnehezebb természetű embereket is elviseli, talán tőle kéne ezt megtanulnom.

A sorban három olyan ember következne, akikkel már hónapok óta nem beszéltem.

De fogok. Megkeresem őket, és elmondom, hogy hiányoznak. Nem tudom, hogy van-e értelme. Nem tudom, hogy érdemes-e az apámmal újra próbálkoznom. Mindenki azt mondja, hogy nem érdemes. De tegnap a fiúk azt kérdezték, hogy mikor találkozhatnak nagyapával. Én meg azt mondtam, hogy nem tudom, de egy ideig ne számítsanak rá.

Azt hiszem, tényleg szeretem a fiaimat. Ahogy felmerül valami, amit szeretnének, azonnal utánajárok, próbálom a dolgokat úgy intézni, hogy minél hamarabb teljesüljenek a vágyaik. Sosem az anyagiak, már ők is értik, hogy mi az, hogy szükséges. Csak miattuk jutott most eszembe megint ez az egész.

Talán csak én vagyok túl büszke. Vagy inkább olyat szeretnék, ami nem létezik? Biztos létezik, de az én családom ilyen. ILYEN. Akár tetszik, akár nem. Hiányzik a régi nagy család, amikor sokan ültünk egy asztalnál, de nem hiányzik a vele járó veszekedés, egymás gúnyolása, részeg őrjöngés... huh, hát nem is tudom. Valószínűleg a rossz része most is éppen olyan rossz lenne, mint akkor. Vagy rosszabb, mert már nem tudnám nem észrevenni.

De a fiúk miatt akkor is megpróbálom. Megint.

Ezt a mondatot elteszem, hogy ne felejtsem el, mert tudom, hogy egész addig igaz lesz, amíg az ellenkezője nem hangzik el - akkor is, ha egész életében így fogja gondolni, talán sose mondja ki többé:

"Nekem nem kell másik nő, csak te. És ezt most komolyan gondolom."

Ma bemegyek egy gyógyszertárba, és veszek valamit, amitől belül is élni kezdek. Hátha van nekik életelixirjük. Talán csak tavaszi fáradtság.

Aztán meg nézegettem egy autistákról szóló filmet. Azt hiszem, hogy ha nem szólnék magamra folyton, hogy normálisnak kell lennem, hogy hogyan is kell viselkednem, én is tartozhatnék ebbe a kategóriába.

Az a legfurább, hogy képtelen vagyok átlépni azt a feladompontot. Szerintem nem létezik ideg-összeroppanás meg más effélék, egyszerűen csak azok az emberek feladták. Talán nincs bennük az a valaki, aki annyira tisztán gondolkodik, hogy még azokban a pillanatokban sem engedi, hogy röhögés nélkül nézzek magamra, amikor elhagyom magam. Nem, nem is röhög, inkább szigorú és gúnyos, azt mondja: nézz magadra, hiába minden próbálkozásod, ez itt az életed, és ha nem tudsz vele megbirkózni, akkor jobb lett volna, ha meg se születsz. Hát lehet, hogy tényleg jobb lett volna, de ez már megtörtént, nem tudom visszacsinálni. És akárhogy is nézem, az agyam lehet fáradt, de az a kis ember ott belül mindig tiszta és tudatos.

"Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
hol minden együvé vegyül,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül."

/Kálnoky László/

Mosogatószert nyomtam a szivacsra, és buborékok szálltak fel. Még el is kellett hajolnom.

Tegnap volt a felvételi az iskolában. A fiúk tökéletesen teljesítettek, Beni egy picit jobb volt. Na igen, Domi hihetetlen, többrétegű gondolkodását nem is akarták felmérni. Majd az irodalomórán meglátják. Vagy ha később lesz filozófia, azon mindenképp.

Már egy ideje azon gondolkodom, hogy el kéne menni apácának. Az a baj, hogy nem tudnék a padokban térdepelni meg imádkozni, de az életvitelük nagyon tetszik. Nincs már kedvem magammal foglalkozni, önmagam fenntartása is egész életet követel-ne, persze most nem is kérdés, hogy a fiúk miatt ez a dolog nem is téma.

Azért a gondolat motoszkál, szép lassan kijelentkezem ebből a világból. Sokszor van olyan érzésem, hogy már nem kaphatok újat, hogy a művészetek bezárultak, továbbra is imádok olvasni, de már csak akkor olvasok újat, ha ezotéria kerül terítékre. Az meg ugye... valakinek mese, valakinek valóság, én meg maradok szkeptikus. A zene is mintha idegen lenne, pedig régen a mindenem volt. Míg régen folyamatosan szólt, ma már jobban szeretem a csendet. Régen, ha eljátszottam a gondolattal, hogy vak vagy süket lennék-e inkább, egyértelmű volt, hogy a vakságot választom, mert zene nélkül nem tudtam volna élni. Ma biztosan a süketséget választanám. Arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy nincs olyan készülékem, mint a halláskárosultaknak, ők, ha csendet akarnak, csak lehalkítják a külvilágot.

És hát igen, sokkal könnyebb úgy másokkal foglalkozni, ha az embernek saját magával már nem kell. Egy rendben (még a neve is: rend) nyilván folyamatosan dolgozni kell, de hát most is állandóan ezt teszem, de sokszor érzem, hogy amit csinálok, az totál értelmetlen.

Ebben a mostani világomban továbbra is ott az ellentét: vagy olyat csinálok, amit értelmesnek tartok, vagy pénzt keresek.

Ezért nem vagyunk jók semmiben igazán: szétforgácsoljuk az életünket a nagy önállóságunkban. Ezért volt jó a régi felállás: a férfi dolgozott, a nő pedig anya volt és a háztartást vezette. Most meg se anyának nem vagyok annyira jó, amennyire lehetnék (hiszen nincs se időm se türelmem a mindennapi pénzgondok között eleget játszani vagy akár csak együtt lenni), se a munkahelyemen nem tudok annyira jó lenni, amennyire lehetnék, és főleg: nem választhatok. Persze választottam, mert a munkámat mindenképpen a második helyre tettem, de mivel én tartom el magunkat, annyira mégsem mellékes az ügy...

Amikor arra gondolok, hogy mi lesz, ha majd felnőnek a fiúk, nem találok semmit. Ott egy nagy üres lap, bármit írhatok rá. Na majd meglátjuk.

Az normális, ha az ember társa nem érdeklődik a dolgai felől? Minden nap megkérdezi: milyen volt a napod, de sosem kérdez mást, nem kérdez vissza, meghallgatja, amit mondok, de ritkán mond véleményt. Összességében úgy érzem, hogy nem figyel rám, és nem is nagyon érdekli, amit mondok.

Szokás szerint őszintén elmondtam, amit érzek, mire azt felelte, hogy őt igenis érdekli, és este még utolsó szóként hozzátette: nem vagy egyedül.

Hát én ebben nem vagyok olyan biztos. És nem tudom eldönteni, hogy én akarok túl sokat, velem van a baj, vagy tényleg ő az érdektelen. Mondjuk amennyire mások dolgai iránt érdeklődik (kicsit se), én még örülhetek, hogy egyáltalán észrevesz.

Csak azért járnak a fiúk hittanra, mert azt gondoltam, hogy ez a nézőpont gazdagíthatja az életüket. Előtte is sokat beszélgettünk vallásról meg hitről, azóta azt is megbeszéljük, amit ott tanultak.

Múlt héten Domi elmondta, hogy szeretett volna kérdezni Csilla nénitől, de nem mert. Én meg mondtam, hogy mindent kérdezzen csak meg, amire kíváncsi, hiszen azért jön a Csilla néni az oviba, hogy mindent elmondjon, amit erről a témáról tud. Így aztán Domi ma feltette a kérdéseit, mire Csilla néni csak annyit felelt: tőle gyerek ilyeneket még nem kérdezett. Aztán szerencsére azt is megbeszélték, hogy miért akart meghalni Jézus, miért hagyta az Isten, hogy meghaljon a fia, és más efféléket.

Itthon meg reinkarnációról szoktunk beszélgetni. Meg arról, hogy sose higgyenek el senkinek semmit, mindig győződjenek meg maguk arról, hogy igaz-e, amiről szó van, vagy legalább arról, hogy hihetnek-e annak az embernek, akitől az információ érkezik. Kételkedjenek és gondolkozzanak, kérdezzenek, és figyeljenek a tanítóikra, tanuljanak meg mindent, amit mások mondanak, mert így jöhetnek csak rá arra, hogy mi igaz és mi nem.

A bankszámlámon van az adóvisszatérítés. Még sosem volt ennyi pénzem egyben - legalábbis olyan nem volt, amiért valóban én dolgoztam meg. Másfél évvel ezelőtt, amikor ideköltöztünk, kenyeret kellett sütnöm minden másnap, hogy legyen mit ennünk, mára pedig eljutottam odáig, hogy saját, különbejáratú, megérdemelt pénzmag van a számlámon. 

Állítólag minden ember a fejéhez kapott a válság miatt, de nekem ez független attól, most jött el az ideje, hogy megértsem: kizárólag magamra számíthatok, és ha nem teszem meg, amit kell, akkor a helyzet nemhogy javulni, rosszabbodni fog. Így aztán végigszorongtam egy évet, emiatt valószínűleg sokkal jobban dolgoztam, mint a többiek, és csak arra költöttem, amire muszáj volt. Minden számlám befizetve, az albérlettel és a lakáshitellel se vagyok elmaradva. Közben eltartottam a két gyereket, és fél évvel ezelőttig Őfelségét is.

Most azon gondolkodom, hogy ezt mégis hogyan csináltam, hiszen akkoriban kevesebb volt a fizetésem, sokkal kevesebb volt az összbevétel, akkor sem tartoztam, és mégsem marad túl sok mostanában sem. De semmi gond, áprilistól még kevesebb lesz, aztán januártól meg még kevesebb, így aztán nincs is miért kiengedni a nadrágszíjat. És még örülhetek, ha megmarad az állásom. Nem is értem, hogy miért nem aggódom mostanában. Talán csak hozzászoktam a teljes bizonytalansághoz, minden nap számítok rá, hogy valami olyan változás lesz az életemben, ami miatt még nehezebb lesz. Az anyám az egyetlen mentsváram, ha nagyon nagy baj lenne, biztos befogadna. Remélem, nem lesz rá szükség.

Mindenesetre büszke vagyok magamra - sokszor elmondom még ezt, nehogy elfelejtsem, hogy mi az, amiért minden nap, újra és újra nekiindulok a világnak. Mert hát őszintén szólva nem sok indok van... csak egy. Ha másképp tenném, ha nem lennék elég erős, ha nem tennék meg mindent, ha hagynám, hogy a dolgok elmásszanak a kezem alól, akkor nem tudnék tiszta lelkiismerettel tükörbe nézni. Nem tudnám tisztelni magam, és onnantól minden mindegy.

Néha így sem vagyok benne teljesen biztos. Néha úgy érzem, hogy a könnyebb utat választom/választottam. Olyankor tudom, hogy nincs mese, legközelebb keményebbnek és bátrabbnak kell lennem. Mert ha ezt is elveszítem, akkor már tényleg nem lesz miért élnem.

...........

Ú basszus, szar ezt így leírva látni. Tudom, hogy nagyon össze vagyok törve, a szívem sokszor közömbös, és sokszor érzem, hogy nincs öröm az életemben. Tudom, hogy talán csak én vagyok hálátlan, de hát tényleg nem öröm, hogy most, amikor végre kezdhetnék élni egy aránylag normális, mondhatni vágyott életet, mert végre ezért dolgozom, akkor minden percem egy rohadék fájdalomról szól, amit nem lehet gyógyítani. A fájdalomcsillapító sem segít. Néha, percekre, nem fáj. Az olyan, mintha újra szárnyaim lennének, mint amikor sokat fogytam, és kiszabadultam a saját börtönömből.

Vajon megengedi még nekem ez az élet, hogy boldog legyek? Vagy ez az életem csak a küzdésről szól? Tuti, hogy ezért születtem lázadónak, olyan embernek, aki mindent meg akar javítani, ezért nincs egy szabad percem, ezért jár folyton az agyam, ezért kell mindent elolvasnom.

Anyámtól megkérdeztem egyszer, hogy milyen jót kaptam én az apámtól. Azt mondta, hogy a kritikus szemléletet. Azóta már tudom, hogy van, amiben szabad, és van amiben kifejezetten ostobaság kritikusnak lenni, de hát végülis a javítás alapfeltétele, hogy észrevegyük a hibát. Ha megtalálom a szememben a gerendát, még házat is építhetek vele.

Akárhol olvasok párkapcsolatokról, mindig ezerrel van kiemelve a szex fontossága. Állítják, hogy a jó szex a legerősebb összetartó erő, és még nagyon rossz kapcsolatok is sokáig működnek miatta.

Őszintén szólva engem undorít ez a fogyasztói társadalom. Minden arról szól, hogy érezzük jól magunkat, és ez persze attól lesz így, hogy ezt meg azt veszünk, ja és hogy nem szeretjük, csak használjuk a másik embert.

Szeretem a szexet, élvezem minden percét, a testem éppen olyan nyitott, mint az elmém, kábé két perc alatt jutok el az orgazmusig nagyjából bármikor, de ez a fajta élvezet sosem tud akkora örömet okozni, mint pl az, ha más örömét látom. Sokkal jobban szeretek ajándékot adni, persze csak olyat, amire tényleg vágyott a másik - az nekem is nagyobb öröm, ha ő nagyobb örömet él át. Na igen, sosem vonzott a mű, az ál, nekem csak a valódi elég jó. Talán ezért szeretem jobban, ha a szemembe mondja valaki a rosszat, semmint elhallgassa, vagy még inkább: jót mondjon helyette. Hm. Az őszinteség összehoz, a hazugság és az elhallgatás távol tart. A mondandó mindegy is.

Gőzöm sincs, hogy ezt minek írom le, a szexről akartam írni, arról, hogy szerintem a szex fontosságának a hangsúlyozása ugyanarról szól, mint a fogyasztói társadalom minden elfogadott befolyásolása. Az emberek elhiszik, hogy joguk van mindig többet akarni, minden nem megfelelőt kidobni és helyette másikat keresni vagy venni, és persze tényleg joguk van, de könyörgöm, miért nem veszik észre, hogy ettől nem lesznek boldogabbak? Vagy észreveszik, de nem tudnak tenni a tömegnyomás ellen?

"A kritikus harmadik év

Lehet, hogy a kritikus hetedik évet hamarosan felváltja a kritikus harmadik év? Brit felmérések szerint három évvel a kapcsolatok kezdete után a szerelmesek szexuális étvágya csökken és szenvedélyük is elapad, s az adatok azt mutatják, hogy három év után a kicsinyes viták is megszaporodnak. Szakértők szerint ennek a jelenségnek az oka a modern stresszes életvitelben keresendő. A napi munkahelyi és pénzügyi problémák gyakran teljes egészében felőrlik a szerelmi életet, mert sokan egyáltalán nem tudnak időt szakítani párjukra. Néhányan még szabadságukat is párjuktól távol töltik, hogy visszahozzák a szerelmi kapcsolat varázsát.
A pénzügyi gondok, a késői munka, az alkoholfogyasztás, a túlsúly, a horkolás, az elégtelen higiénia, valamint az ajándékok és meglepetések hiánya is mind nagyban hozzájárulnak a szerelmi kapcsolatok hanyatlásához."

És erről csak az jut eszembe, hogy az emberek totál képtelenek a szeretetre és az elfogadásra. Mindenki boldogtalan, és a másik embertől várja a megoldást. És ebből a zsákutcából csak két úton lehet kijutni: vagy eléri az ember, amit akart, és akkor rájön, hogy ez sem megoldás, vagy megérti anélkül, hogy minden egyes zsákutcát végigjárna.

Hát nem tudom, talán csak túl sok volt a zsákutcám, ezért nem akarok már egybe se bemenni.

Ja meg az jutott eszembe, hogy Jézus is olyan volt. Totális zűrt okozott, emberek ezrei haltak meg miután a tanításait kezükbe vették. Ha az ő jója ennyi bajt hozott, akkor Hitler rossza jót hozott? A legtöbb ember jobban ért a félelemből.

"Vedd észre, hogy valahányszor legyőzöttnek érzed magad, csak azért van, mert körmödszakadtáig ragaszkodsz valamihez, ami nem működik. Merj elengedni és semmit nem vesztesz, csak egy folyton marcangoló gondolatot."

Miért van az, hogy ha egy magabiztos ember elég hangosan mond valamit, és az rímel az éppen divatos trendekre, akkor egy csomó ember hevesen bólogat, akkor is ha hülyeséget beszél?

Nehezen megy a fejembe, hogy senki sem tökéletes. Folyton tanítókat keresek, és azt mondják, hogy mindenkitől lehet tanulni, de annyira szeretnék már olyan embert (pláne embereket) találni, aki nem az "így ne!" kategóriába tartozik.

Őfelsége bizonyos szinten ilyen, mert ott van benne a tudás, a mindig mindenben helyesen döntés biztonsága, de a gyakorlat ehhez képest igen szegényes. Mások meg mintha jól tennének dolgokat, de bárcsak sose nyitnák ki a szájukat, akkor nem tudnám meg, hogy mi van a fejükben.

És most itt van ez a srác. Vezető típus, teljesen ellentmondást nem tűrő módon, közben állítja magáról, hogy toleráns és megértő, és az agyamra megy. Persze az ilyen düh okát magamban kell megtalálnom, és tudom is, arra a régi, ostobán magabiztos, közben mégis tévelygő énemre emlékeztet, aki nem is olyan régen voltam. A legjobban az zavar, hogy totál süket minden értelmes szóra, és én is éppen ilyen korlátolt voltam, nekem aztán beszélhetett volna az úristen is, neki se hiszem el, hogy jobban tudja nálam. De ha ez már a múltam, akkor miért idegesít? Talán mert a srác értékes, jó irányba próbál haladni... de hát még csak nem is toporog, hiszen folyamatosan változik, változtatja a körülményeit is, vagyis próbálja megtalálni a helyes utat, ahogy én tettem.

Érdekes ez, hogy a türelem nem mindig jó, egy türelmetlen, gyors ember sokkal hamarabb jut el a rosszból a jóba, mint egy olyan, aki mindent megfontol. Közben ezer dolgot kipróbál, és hát épp ezt teszi jól, megtalálja azt, ami tényleg örömet okoz.

Haha, aztán eljut oda, hogy semmi sem tart örökké, a földi örömök megkopnak, a képességek elsatnyulnak, megöregszünk, és talán levonjuk a következtetést: ez itt csak lépcső, nem lehet cél.

Na de elkalandoztam, pedig az elején Ádám járt a fejemben, hogy miért van az, hogy százak értenek vele egyet, miközben borzasztóan korlátolt, teljesen süket bármiféle kívülről jövő befolyásra... talán tényleg csak a kapcsolatokon múlik minden. Lehet az ember akármilyen, ha jól tud kapcsolatokat kiépíteni és megtartani. De miért van az, hogy ez a fajta viselkedés kifejezetten taszít engem? Nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha úgy értenék egyet valakivel szóban, hogy közben nem azt gondolom. Vagy ilyenkor az egyetértők csak a jót látják a másik emberben? Egyszerűen hiányzik belőlük a kritikai érzék? Meg persze hozzájárul az is, hogy az embereknek vezető kell. Hitlernek is csak elég hangosan és elég sokáig kellett mondania a hülyeségeit ahhoz, hogy az a rengeteg ember egyetértsen vele. Lefogadom, hogy utólag a nagy része belátta, hogy mekkora baromságban hitt, de közben ezt nem érezte.

Á. Valószínűleg csak az erőről van szó itt is. A gyengéket vonzza a erő, és milyen szerencse, ha az erő jót akar.

Hát, szerencsére bennem van erő, de nem akarok senkit befolyásolni. Egyszerűen nem akarom a felelősséget, ami egy másik ember befolyásolásával jár. A gyerekeket persze én nevelem, az más tészta, de már Őfelségét sem szeretném semmire rávenni, amit nem akar.

És innentől vicces, amikor azt mondja Ádám, hogy minden marketing, mindig eladjuk magunkat, a gondolatainkat, a termékeinket. Hát én nem akarom eladni magam. Vagy megfelelek ilyennek, amilyen vagyok, vagy nem. Vagy észreveszik mások maguktól, vagy nem veszik észre, és akkor észrevétlen és eladatlan:) maradok. Hm. Van is egy olyan mondás, hogy jó bornak nem kell cégér. Maradjunk a jónál, és hogy nem kell marketing. Na most oldottam meg a gondot.

Már persze, ha nem akarok EBBEN A VILÁGBAN előre jutni. Nem akarok.

Túl sok lehetőség, hogyan kellene dönteni? Ismerni kéne a jövőt ahhoz, hogy nyugodt szívvel dönthessek lakásügyben. Hatalmas pénzeket lehet nyerni vagy veszíteni - nem lenne jó azt a kevéske sajátot kidobni az ablakon. Azt hiszem, hogy jelen pillanatban a legolcsóbb a legjobb.

Már nem nagyon bírok magammal, pedig az óvodaév végéig maradni kéne ebben a lakásban mindenképpen. Vagyis július végéig... az még kábé 4 hónap. Szeptembertől az életünk minden színtere fellelhető lesz a hetes vonalán. Milyen szerencse, hogy sűrűn jár.

Mostanra már csak április elsejéig tűnik biztosnak az állásom, bár az igaz, hogy a főnökség egy szót sem szólt hozzám azóta, és nyugodtnak tűnnek. Remélem, ők tudnak valamit, amit én nem. A megmaradt emberek szörnyen idegesek, én próbálok nyugodt maradni, de nem nagyon megy. De hát mit tehetnék, várnom kell, mert ha tényleg összejön valami, akkor igen jól járhatok. Valami oka csak van annak, hogy minket (akikre konkrét szükség nincs is ezekben a napokban) megtartottak. Talán új céget alapítanak... ejj, nem akarok kombinálni. Inkább élvezem a napsütést.

Az az igazság, hogy jól bezártam magam.

Sosem voltam képes felületes beszélgetésekre, kivéve a "kötelező" körökben. Leginkább munkahely, más nincs is, ahol muszáj lenne beszélni. Azt mondják, hogy az ikreknek jó a beszélőkéje, ami rám is igaz, ha olyan téma van, ami érdekel, de bizonyára nem véletlen, hogy olyan emberekkel vagyok jóban, akik sokat beszélnek. Na igen, mellettük hallgathatok. Ezek az emberek önzők és magabiztosak, beszélnek akkor is, ha senki sem kérdezi őket. A legújabb emberem ezért egy tőlem totálisan ellenkező erkölcsű pasas, aki a legyet is röptében, mellesleg csal, lop, hazudik, a saját bevallása szerint is. Kifejezetten jól esett vele végigvitatkozni a négyes vonalát. Én meg persze a szokásos tényszerű lélekelemzésemmel szeretem meg, mert hát neki is vannak jó tulajdonságai.  Meg hát amúgy is, rég tudom már: a szeretet feltétele nem a másik jó vagy rossz tulajdonságai, hanem az ismeret. A következmény: eggyel nőtt azok száma, akiket szeretek, de semmilyen körülmények között nem kerülnék velük magánkapcsolatba, mert nem szabad megbízni bennük.

Én is mindig mondom, hogy az embernek arra van ideje, amire szán. Ha találnék egy embert, akire úgy látom, hogy érdemes időt szánni, biztos még a szokásos csöndemen is erőt vennék, hogy ne unatkozzon mellettem. Lefogadom, hogy sok olyan ember mászkál az utcán, akivel érdemes lenne pár órára beragadni egy liftbe azért, hogy a kötelező együttlét kinyissa a szánkat.

Két 10 órás munkanap, és jobban fel vagyok dobva, mint bármilyen pihenés után. Ez az én nagy bajom, hogy nincs kézzel fogható feladatom. Nekem konkrét, kétkezi munka kell, nem holmi sétálgatás meg időtöltés. Miért nem tudok én is úgy örömmel lógni, ahogy a legtöbb ember teszi?

Van munkám. Annak ellenére, hogy tegnap délelőtt nagyon úgy tűnt, hogy mára már nem lesz. Szétesett a cég, és 100 emberből csak 6-an maradtunk. Rendes volt a főnökasszony, új állást intézett a nem irodai dolgozóknak, gondolom, akinek csak tudott, ráadásul nem is akármilyen állást. Ebben a pillanatban kicsit bánom, hogy én nem voltam köztük, mert ugyan kevesebb fizetésük lesz és az időbeosztás sem a legjobb lenne nekem, de az az állás egészen biztosnak tűnik, ez a mostani meg másfél éve ugyanolyan bizonytalan, és most is csak novemberig ígérték biztosnak.

Fura ez. Megtartanak, mert szeretnek és jónak találnak, és talán ezzel tesznek rosszat nekem. Vagy nem? Na ez még kiderül. Egyelőre őskáosz van a cégnél, mindenki szörnyen ideges, csak nekem volt jókedvem.

Mert hát míg az emberek félnek a változástól, engem még mindig az éltet. (Ez a mondat így olyan, mintha én nem is lennék ember.) Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, és már ebből is látszik, hogy elvesztettem a régi szabadságom, amikor félelem nélkül léptem bármerre, de pár óra alatt megnyugodtam, mert egyrészt tudom, hogy akárhogy is, de minden rendben lesz, másrészt attól, hogy ideges leszek, semmi sem fog megjavulni. Érdekes, hogy míg magamat sosem féltettem, a gyerekek felelőssége bezárt ebbe az ostoba aggódásba.

Ja és a változás. Mikor olvastam azt az asztrológiai előrejelzést, miszerint március 11-én valami változásra mutató csillagállás lesz, és ez azt jelenti, hogy mindenki aggódjon, mert változás lesz, akkor baromi ideges lettem. Nem a változástól, hanem a megfogalmazástól, ami azt sugallta, hogy namostaztánjajdemilesz, és csak azért írta le így, hogy mindenki szaladjon a csillagjóshoz előrejelzést csináltatni, vagyis így akarta eladni a szolgáltatásait - hát így is lehet, engem kivert a víz. Nem csak a módtól, hanem attól is, hogy miért kell nekem minden ilyen előrejelzést komolyan vennem? Ott van az agyamban, hogy ugyan már, honnan tudhatná, humbug az egész, de a szívem tudja, hogy valami van, mindent megjegyez, folyton számítgat, gondolkodik, hogy mire is számíthatok. És megint a szívem nyert, mert egyértelműen minden terepen komoly változást látok az összes körülöttem élő ember életében. Vajon a csillagállás miatt? Az agyam röhögőgörcsöt kapott a feltételezéstől, a szívem meg arra gondol: talán mégis többet kéne tudni erről.

Sokszor jut eszembe az ellentét, ami a földi boldogság és az eleve elrendeltetés között van.

Van az a tétel, hogy az ember hiába szakít a társával, ugyanolyat fog újra megszeretni igazán, hiába próbálkozik másféle emberrel, bizonyos tulajdonságokban egyformák lesznek a szerelmei. Na nem mintha olyan sok tapasztalatom lenne az ügyben, de a három szerelmem nagyon egyforma egy pár dologban, ezek hozták magukkal, hogy másban is hasonlítanak egymásra.

Erre jön a tanács, hogy úgy tudunk kitörni ebből a körből, ha tudatosan másféle, szeretni tudó, az elvárásainknak és a lehetőségeinknek megfelelő társat választunk. Ez eddig oké, de kérdem én: biztos, hogy jó az nekünk, ha így megváltoztatjuk a körülményeinket? Mondhatjuk, hogy de hát emiatt boldogabbak leszünk, ami jó, nem? Valamiért úgy érzem, hogy mégis az indiaiaknak van igazuk, akiknél nem szokás a válás, nem a földi örömöket hajszolják, hanem úgy gondolják: ez a sorsom, ezt kell megélnem. A saját, modern szememmel nézve is, inkább tűnik a dolog megfutamodásnak, semmint megoldásnak. Nem felel meg, lecserélem?

Természetesen létezik az a helyzet, amikor minden kötődés és érzelem ellenére az a megoldás, ha megszakítunk egy kapcsolatot. Pl, ha vernek minket, nyilván nem hagyhatjuk, hogy ezt a másik fél megengedje magának, sőt, én ennél szigorúbb vagyok, számomra mindenféle (szóbeli és tettleges, vagy akár csak közvetett, pl megcsalás) bántalmazás kapcsolatmegszakítást eredményezhet. Sosem végleges megszakítást, de mindenképpen távolságtartást, amit csak a bizalom helyreállításával lehet csökkenteni. Az az ember, aki hagyja, hogy bántsák, aki olyan emberrel él, aki ezt megengedi magának, biztosan változásra szorul, és nem a másikat, a bántalmazót kell megváltoztatnia, hanem önmagát, azt az embert, aki nem tiszteli és szereti magát annyira, hogy ne tűrje el, hogy bántsák.

Mindenesetre én úgy fogom keresni a földi boldogságot, hogy önmagamat változtatom meg, és nem a körülményeimet. Ezzel talán mindkét oldalnak eleget teszek, és abban mindenképpen biztos vagyok: akinek túl könnyű az élete, az nem is élt.

Mindig mondom, hogy ezer fontosabb dolog van a pénznél, de mostanában nehezen győzöm meg magam erről. Próbálom maximálisan kitisztítani az életem a 2009 júliusi fogadalom óta, de nagyon nehéz. Már lemondtam minden aprópénzről, ami nem teljesen szabályosan jön, de ez a havi 35ezer egy ostoba és az én esetemben egyértelműen jogtalan adótörvény miatt megfekszi a gyomromat. Ráadásnak ettől a hónaptól mínusz 25ezer, januártól meg még mínusz 25ezer. Egyelőre még félre tudok tenni, mert van miből spórolni, de egyáltalán nem érzem biztonságban magam, úgyhogy lehet, hogy vissza kell térnem... na nem. Nem fogok meghátrálni, visszalépni, csak előre szabad menni.

Majd akkor gondolkodom ezen, ha már az összes tartalékot is feléltem, és nem tudok enni venni a fiúknak. Addig meg büszke vagyok arra, hogy családfenntartóként, anyaként, munkatársként, élettársként, és minden egyéb módon is megállom a helyem., sőt, folyamatosan javítok a helyzeten.

Jóvanmá, ne félj, minden rendben lesz.

"A 8 elektront tartalmazó vegyértékhéj (elektron oktett, vagy nemesgáz szerkezet) rendkívül stabil állapotot eredményez, az ilyen atomok (a nemesgázok) nagyon nehezen lépnek reakcióba. A többi atom is ilyen szerkezet elérésére törekszik, és kovalens kötés esetén közös elektronpárok által, míg ionos kötés esetén a fölös elektronok leadásával, illetve a hiányzók felvételével kialakuló ionok formájában érik azt el."

Ennyi nekem elég a kémiából, és végülis itt le is van írva, amiről szó volt. A maximum elektront tartalmazó, vagyis teljes egész atomok önmagukban érzik jól magukat, nincs szükségük másokra, és ezért nem is lépnek reakcióba velük. Viszont minden más atom kötésre, vagyis másik atomra vágyik, hogy egésznek érezhesse magát - érdekes a kifejezés, hogy az atom törekszik erre - mintha élőlény lenne -, gyönyörű a párhuzam, amit az emberi viselkedésre vonatkozóan megtalálhatunk ebben a példában. Hát remélem, hogy ha nem is ebben az életben, de lesz még belőlem nemesgáz. Amennyire szükségem van emberekre, vagy támaszkodom rájuk, nincs is ez már olyan messze:)