görbeforgó

Meg kell enyhülnöm. Sok emberre haragszom, teljesen jogosan, de ideje a békülésnek.

Túl szigorú vagyok az emberekhez. Éppen úgy, mint magamhoz. Mindig azt szoktam mondani, hogy én csak olyat várok el mástól, amit magam is adni tudok, de az az igazság, hogy az emberek, legalábbis az engem körülvevő emberek közel sem annyira önkritikusak, mint én. Így aztán megmásztam a célul kitűzött hegyet, és majdnem egyedül maradtam a tetején.

Meg kell tanulnom szó nélkül tűrni mások hibáit. Vagy legalábbis meg kell tanulnom, hogy tényleg jó időben, kellő szavakkal szembesítsem őket ezekkel.

Az a legszomorúbb, hogy tudom, hogy vannak a világban olyan emberek, mint én. Akiknek fontos a becsületük, akik képesek szembenézni önmaguk legijesztőbb oldalával is, akik nem félnek elismerni, hogy "ez vagyok én", és tovább mennek, mert változni akarnak.

Őfelsége tökéletesen meg van békélve önmagával, éppen ezt szeretem benne a legjobban, változni viszont nem akar. A húgom változni akar, viszont képtelen szeretni saját magát - ettől függetlenül még mindig ő a legjobb ember, akit ismerek. Az anyám szerintem egyre jobban látja magát, de igazából utálja azt a valakit, aki az ő legrosszabb tulajdonságaival rendelkezik, így nem is nagyon halad a változás felé, mintha tétovázna. Az öcsém... azt hiszem, még gyerekszámba veszem, nem látok végleg kialakult egyéniséget, vagy talán csak ő túlságosan... nem is tudom, borzasztóan szerethető, alig van benne ellenállás, még a legnehezebb természetű embereket is elviseli, talán tőle kéne ezt megtanulnom.

A sorban három olyan ember következne, akikkel már hónapok óta nem beszéltem.

De fogok. Megkeresem őket, és elmondom, hogy hiányoznak. Nem tudom, hogy van-e értelme. Nem tudom, hogy érdemes-e az apámmal újra próbálkoznom. Mindenki azt mondja, hogy nem érdemes. De tegnap a fiúk azt kérdezték, hogy mikor találkozhatnak nagyapával. Én meg azt mondtam, hogy nem tudom, de egy ideig ne számítsanak rá.

Azt hiszem, tényleg szeretem a fiaimat. Ahogy felmerül valami, amit szeretnének, azonnal utánajárok, próbálom a dolgokat úgy intézni, hogy minél hamarabb teljesüljenek a vágyaik. Sosem az anyagiak, már ők is értik, hogy mi az, hogy szükséges. Csak miattuk jutott most eszembe megint ez az egész.

Talán csak én vagyok túl büszke. Vagy inkább olyat szeretnék, ami nem létezik? Biztos létezik, de az én családom ilyen. ILYEN. Akár tetszik, akár nem. Hiányzik a régi nagy család, amikor sokan ültünk egy asztalnál, de nem hiányzik a vele járó veszekedés, egymás gúnyolása, részeg őrjöngés... huh, hát nem is tudom. Valószínűleg a rossz része most is éppen olyan rossz lenne, mint akkor. Vagy rosszabb, mert már nem tudnám nem észrevenni.

De a fiúk miatt akkor is megpróbálom. Megint.