A bankszámlámon van az adóvisszatérítés. Még sosem volt ennyi pénzem egyben - legalábbis olyan nem volt, amiért valóban én dolgoztam meg. Másfél évvel ezelőtt, amikor ideköltöztünk, kenyeret kellett sütnöm minden másnap, hogy legyen mit ennünk, mára pedig eljutottam odáig, hogy saját, különbejáratú, megérdemelt pénzmag van a számlámon.
Állítólag minden ember a fejéhez kapott a válság miatt, de nekem ez független attól, most jött el az ideje, hogy megértsem: kizárólag magamra számíthatok, és ha nem teszem meg, amit kell, akkor a helyzet nemhogy javulni, rosszabbodni fog. Így aztán végigszorongtam egy évet, emiatt valószínűleg sokkal jobban dolgoztam, mint a többiek, és csak arra költöttem, amire muszáj volt. Minden számlám befizetve, az albérlettel és a lakáshitellel se vagyok elmaradva. Közben eltartottam a két gyereket, és fél évvel ezelőttig Őfelségét is.
Most azon gondolkodom, hogy ezt mégis hogyan csináltam, hiszen akkoriban kevesebb volt a fizetésem, sokkal kevesebb volt az összbevétel, akkor sem tartoztam, és mégsem marad túl sok mostanában sem. De semmi gond, áprilistól még kevesebb lesz, aztán januártól meg még kevesebb, így aztán nincs is miért kiengedni a nadrágszíjat. És még örülhetek, ha megmarad az állásom. Nem is értem, hogy miért nem aggódom mostanában. Talán csak hozzászoktam a teljes bizonytalansághoz, minden nap számítok rá, hogy valami olyan változás lesz az életemben, ami miatt még nehezebb lesz. Az anyám az egyetlen mentsváram, ha nagyon nagy baj lenne, biztos befogadna. Remélem, nem lesz rá szükség.
Mindenesetre büszke vagyok magamra - sokszor elmondom még ezt, nehogy elfelejtsem, hogy mi az, amiért minden nap, újra és újra nekiindulok a világnak. Mert hát őszintén szólva nem sok indok van... csak egy. Ha másképp tenném, ha nem lennék elég erős, ha nem tennék meg mindent, ha hagynám, hogy a dolgok elmásszanak a kezem alól, akkor nem tudnék tiszta lelkiismerettel tükörbe nézni. Nem tudnám tisztelni magam, és onnantól minden mindegy.
Néha így sem vagyok benne teljesen biztos. Néha úgy érzem, hogy a könnyebb utat választom/választottam. Olyankor tudom, hogy nincs mese, legközelebb keményebbnek és bátrabbnak kell lennem. Mert ha ezt is elveszítem, akkor már tényleg nem lesz miért élnem.
...........
Ú basszus, szar ezt így leírva látni. Tudom, hogy nagyon össze vagyok törve, a szívem sokszor közömbös, és sokszor érzem, hogy nincs öröm az életemben. Tudom, hogy talán csak én vagyok hálátlan, de hát tényleg nem öröm, hogy most, amikor végre kezdhetnék élni egy aránylag normális, mondhatni vágyott életet, mert végre ezért dolgozom, akkor minden percem egy rohadék fájdalomról szól, amit nem lehet gyógyítani. A fájdalomcsillapító sem segít. Néha, percekre, nem fáj. Az olyan, mintha újra szárnyaim lennének, mint amikor sokat fogytam, és kiszabadultam a saját börtönömből.
Vajon megengedi még nekem ez az élet, hogy boldog legyek? Vagy ez az életem csak a küzdésről szól? Tuti, hogy ezért születtem lázadónak, olyan embernek, aki mindent meg akar javítani, ezért nincs egy szabad percem, ezért jár folyton az agyam, ezért kell mindent elolvasnom.
Anyámtól megkérdeztem egyszer, hogy milyen jót kaptam én az apámtól. Azt mondta, hogy a kritikus szemléletet. Azóta már tudom, hogy van, amiben szabad, és van amiben kifejezetten ostobaság kritikusnak lenni, de hát végülis a javítás alapfeltétele, hogy észrevegyük a hibát. Ha megtalálom a szememben a gerendát, még házat is építhetek vele.
Ajánlott bejegyzések: