görbeforgó

Érzem, hogy boldogtalan vagyok, de nem tudom, hogyan kéne kimásznom ebből. Érzem, hogy nem figyel rám eléggé, de mivel tudom, hogy társfüggő vagyok, nem tudom, hogy nem csak én képzelem-e. Talán csak arról van szó, hogy túl sok figyelmet várok.

Azt mondják, hogy amit adok, azt fogom visszakapni, de hiába érdeklődöm minden iránt, ami őt érdekli, ő csak magával foglalkozik,a saját dolgaival. Zavarja, ha látom, hogy miket ír a barátainak msn-en, már nem akarja megosztani velem a dolgait.

Engem minden érdekel, ami vele kapcsolatos, de alig mond valamit, csak elmeséli a napját, pár mondat, és kész. Megkérdezi, hogy milyen volt az én napom, de nekem sincs nagyon mit mondanom, nem csak neki, másnak sem, egyszerűen nincs mit mondanom.

Nyilván nem lehet mindig úgy, mint az elején volt, már más dolgok is érdeklik, de miért érzem úgy, hogy rám már nem kíváncsi? Már nem ér hozzám, amikor nézünk valamit, bár az igaz, hogy nekem is szól, hogy nézzem vele, ha itthon vagyok. A puszilgatás sem szűnt meg, sokszor ölelget, néha olyan erősen, hogy fáj. Sőt, ő volt az, aki megkérdezte, hogy miért nem szorítom meg úgy, ahogy ő szorít engem.

Sok helyen olvasom, hogy magamban kell megtalálnom a boldogságom, ő csak társ lehet ebben, a saját boldogságával segítve a kettőnkét. Talán csak a saját frusztációm és dühöm az egész, szeretném, ha más vinné a gondokat, de nyilván nem lehet. És hát ki szeret egy rosszkedvű emberrel együtt lenni?

Nekem, magamban kell jókedvűnek lennem, meg kell találnom az örömem NÉLKÜLE.

Varrás, himzés, valami alkotás, ez kéne. Abbahagyni a játékot, már úgy sem fogunk együtt játszani, az egész elmegy a pénzkereset felé. Vagy ha játszani, akkor is csak keveset, ne az legyen a fő, hiszen nem okoz igazán örömet.

És mi van a gyerekekkel? Azt hiszem, elég jó anya vagyok, megteszek mindent, de nem kell áldozatot hoznom, attól nem lesz jobb senkinek sem. És hogy ő nem megfelelő apa? Hát ez igaz. Ismerek egyáltalán jó apát? Ismerek olyat, aki játszik a gyerekekkel (én magam sem játszom), aki elmegy a különórára, aki figyel a szükségletekre? Vicces, az apjuk ilyen. Hm, ő úgy jutott el idáig, hogy belekényszerítettem szinte az apaságba, és egyszercsak felnőtt hozzá. Na jó, lassan változott meg, de végülis megváltozott, talán.

Ha most jobban megnézem, nélkülem akar lenni. Megint ugyanaz, el kell engednem, hogy magától akarjon közelebb kerülni hozzám. Már ha akar. Ha meg nem akar, akkor úgyis mindegy. Keresnem kell valami jó elfoglaltságot, hogy ő se hiányozzon nekem.

Csakhogy ott van a vágy: kell még egy gyerek. Mindenképpen helyzetbe kell hoznom ezzel kapcsolatban. Meg kell kérdeznem, hogy mit akar. Olyan fiatal, talán tényleg itt az idő, hogy keressek egy korban hozzám illő, már családot akaró férfit, ezt a fiatal srácot meg hagyjam felnőni, egyedül lenni, ahogy szerintem amúgy is akarna.

Tudom, hogy szeret, én is szeretem, de azt hiszem, vége van. Ő gyerek még ehhez az élethez, ezért nem is lehet nekem társ, csak a gyerekem mindig, akire főzni kell, aki még kérésre se megy le a boltba, és én megint csak dolgozom valaki helyett, akit semmi sem hajt sehova. Mert az nem baj, hogy nem akar gazdag lenni, de az az igazság, hogy más, jobb ember sem akar lenni, csak van, és engem is önmagával tanított, de már nem tanulok tőle, már neki kéne változnia, de nem akar, semmit sem akar, csak ülni a gép előtt és játszani. Bármennyire fáj, azt hiszem, itt az ideje befejezni ezt a kapcsolatot. Nem akarom megvárni, amíg más jön, amíg beleszeretek valakibe azért, mert ő figyel rám, és főleg, nem akarom megvárni, amíg megutálom. Hosszú évek kellenének hozzá, mint ahogy T-nél is hosszú évek voltak, és akkor nem tudtam megfogalmazni pontosan, hogy mi hiányzik, csak éreztem, hogy nem szeret, és tényleg nem szeretett már egyáltalán a vége felé, és én a végén csak azt mondtam: miért nem jöttem erre rá hamarabb? Elvesztegettem egy csomó időt a nagy semmiért, én éltem az életem, ő meg csak úgy volt, és Peti ugyanez, dolgozik, lassan folydogál az élete, a szabadidejét ráadásul nem velünk tölti, hanem a gép előtt ülve, tulképpen egyedül. Érzi, hogy nekem hiányzik, de nem tud semmit tenni, hiszen neki meg más a fontos.

Mindenképpen várok tavaszig, most más dolgokban kell változtatnom, mindenképpen maradunk ebben a városban, eladom a házat, aztán amikor venni kell lakást, úgyis dűlőre viszem ezt az egészet. Ha úgy dönt, hogy mellettem akar aludni, velem egy szobában lenni, akkor úgy alakítunk, de ha...

Basszus, egy férfinek a nőnél sokkal fontosabb a siker, hogy pénzt keressen, hogy ebben az irányban érjen el sikereket, nyilvánvaló, hogy most arra koncentrál, hogy is van az a képlet?

A férfi a munkája felé fordul, a nő meg a férfi felé, később a gyerekei felé.

Viszont azt semmiképpen nem engedhetem meg neki, hogy minden az én feladatom, neki meg csak a jó jut. Mert akkor menjen és éljen egyedül, akkor majd megtanulja, hogy senki sem fogja kiszolgálni, és persze ez azzal is jár, hogy tuti folyton mocskos lesz, és több hetes szemétben fog élni, de majdcsak rájön, hogy a kaja nem veszi meg magát, és a tányér sem a szekrényben terem.

De basszus, miért csinálom ezt? A szexuális életünk nulla, semmilyen szinten nem támogat, sem munkát, sem pénzt, semmiféle energiát nem tesz a kapcsolatunkba és az életünkbe, ez normális? Minden férfi ilyen hülye?? Lefogadom, hogy nem minden férfi, és lefogadom, hogy egy kevésbé vicces pasas talán még élni is tud, a valóságban, és nem csak egy gépbe bezárkózva.

Már nem vagyok házisárkány, kedves vagyok és figyelmes, rendesen dolgozom, nem lógok el semmit, minden szempontból széppé teszem az életünket, de ő nem látja a szépet, nem is érti, nincs is rá szüksége. Azt hiszem, annyira megtanult egyedül lenni, hogy már nincs szüksége másra, ő abban a másik világban érzi jól magát. Én meg nem. Élni szeretnék, nyaralni menni, újra autót vezetni, lakást felújítani, satöbbisatöbbi, és ezt vele mind nem lehet. Ez lenne az életünk? Bezártuk magunkat ebbe a lakásba, a számítógépbe, teljesen eltávolodtunk az emberektől, közösségektől, az egész világtól.

Iszonyúan nehéz lesz, ha ezt meglépem. Akkor le kell szoknom a számítógépről is és róla is egyszerre, de tévét venni nem akarok...

Vagy nézzem azt, hogy egészen biztos segítene, ha hirtelen segítség kellene? Tudom, hogy számíthatnék rá... vagy akkor is azt mondaná, hogy nem, mint mindig, amikor éppen máshoz van kedve?

Az a baj, hogy nem ismerek más embereket, nem tudom, hogy mások miket tesznek meg a szeretteikért, hogyan szeretnek, mennyire képesek együtt lenni. Együtt... miért kevés nekem ez az egész? Mi a megoldás?

De közben meg ott van az, hogy valamiért mindkét szerelmem egyforma, de nagyon, vagyis talán ezzel kell megküzdenem, mi van, ha megint egy ugyanilyet fogok ki? Ő sem tűnt ilyennek kezdetben... és hát minden embernek vannak hibái, ő azért a legtöbb dologban közel áll hozzám, az érdeklődési körünk, a felfogásunk a világról igen hasonló, csak ha megnézzük, én ezen a világon élek, ő meg valahol máshol. Most a wowban, máskor majd talán máshol.

Távolságtartás, önzés,