görbeforgó

Meg is tudtam fogalmazni az előbb: börtönben érzem magam. Nem mondhatom a gyerekeknek, hogy bocsi, de nem nevellek tovább titeket. Nem mondhatom, hogy oké, máshol több pénzünk lenne, menjünk külföldre, ott könnyebb lenne boldogulni.

Vagyis itt, ebben az országban, sőt, ebben a városban kell megtalálnom azt az utat, aminek a végén ott a (legalább picike) biztonság, méghozzá úgy, hogy nem lépem át a saját korlátaimat, amiket erkölcsnek is nevezhetek, és amiket sokszor utálok. Dühös vagyok, hogy másnak könnyebb, hogy másnak segítenek, hogy másnak nem kell megalkudnia. Én sem teszem, a legtöbb helyzetben legalábbis nem. Megalkuszom a munkámmal, de nem alkuszom az emberekkel, és semmiképpen nem alkuszom senkivel a pénzért. A munkám eladó, de semmi mást nem árusítok ki magamból.

Igenis fel fogok állni ebből a kurva nagy gödörből, ami az életem. Eltelik pár év, és minden rendbejön. Közben csupa jó döntést fogok hozni, türelmes leszek és nyugodt, és egyszercsak minden könnyebb lesz. Egyedül is, segítség nélkül is.