görbeforgó

Nem vagyok  benne biztos, hogy meg tudok küzdeni a valósággal. Úgy érzem magam, mintha bevettem volna a Mátrix piros kapszuláját, mintha a teljes öntudatlanságból ébredtem volna rá az életre. Tudom, hogy nem lehet visszamenni, és nem is akarnám... de ettől még nagyon szar.

Persze nem volt teljes öntudatlanság... nemrég az egyik régi barátnőm azt mondta, hogy azt szerette bennem mindig a legjobban, hogy van bennem valami bölcsesség. Igazából nem tudom, mire gondolt ezzel, talán olyasmikre, amikre én szoktam Őfelségével kapcsolatban. Mintha tudna valamit az életről - öntudatlanul, tudás és akarás nélkül. Hát igen, Őfelsége sok szempontból olyan, mint én voltam régen. Akkor, amikor még nem tudtam, mit jelent a féltékenység (persze el tudtam volna mondani, de sosem éreztem), akkor, amikor még elfogadtam magam olyannak, amilyen voltam. Persze igazából nem fogadtam el, hiszen sosem gondolkodtam ezeken, és azt hiszem, hogy ez a lényeg: nem gondolkodtam magamon vagy a környezetemen, elfogadtam a világot olyannak, amilyen. Láttam, persze láttam, de mivel sosem gondolkodtam rajta, ezért csak úgy volt, én is csak úgy voltam, bármiféle valódi rálátás, változtatni akarás, átgondolt lépés nélkül.

Ezért bocsátottam meg mindig, vagy talán meg sem bocsátottam, mert képtelen voltam bármiféle hosszútávú haragra - mondjuk ez a része most sincs meg, ezért sok gondot okozok még mindig magamnak. Nehezen utasítom el a rosszat, ha valamiféle jó is társul hozzá. A legtöbbször semmi más, csak némi szeretet.

Na igen, régen képes voltam csak úgy szeretni mindent. Csak úgy, mert tetszett. Vagy mert érdekes volt. Vagy egyszerűen ok nélkül, megszokásból... vajon a megszokás miatt kialakuló szeretet is szeretet? Vagy azt hívjuk megszokásnak? Vajon szerettem én egyáltalán? Vagy csak emberek között lenni szerettem? Én magam voltam a rózsaszínű szemüveg.

Egy másik, egyáltalán nem barát mondta nekem pár éve, hogy burokban éltem. Fizikailag egyáltalán nem, de úgy tűnik, hogy agyilag tényleg. Nem is tudom hova tenni... agyilag, lelkileg? A teljes öntudatlanság állapota, tényleg csak így tudnám jellemezni. Nem láttam az okokat, eszembe nem jutott volna bármi ilyesmin töprengeni. Talán ez az az állapot, amiről azt állítják, hogy ebben van az emberek nagy része, és a legtöbben sosem ébrednek fel belőle.

Egy másik ismerős pedig azt mondta, hogy én ott is szeretetet látok, ahol egyáltalán nincs. .............. Most meg csak azt látom, hogy mennyire nincs a dolgok mögött valódi szeretet. Van mindenféle kötődés, megszokás, vagy képtelenség az egyedüllétre, de valódi szeretet.... pl ismerek jó pár nagyon kedves embert, aki azért tart állandó kapcsolatot másokkal, mert egyszerűen szüksége van rájuk. Arra, hogy minden nap beszéljen valakivel, hogy figyeljen rájuk, és viszont. Erről megint AJC jut eszembe az energiaelmélettel, miszerint minden emberi interakció az energia-kölcsönhatásról szól. Adni és kapni. Elvenni, ha nincs, és igen, főleg elvenni. Mert hogy máshogy juthatna hozzá az ember...

Talán a szeretet valamiféle kitaláció. Mondjuk biztonságkeresési stratégia. Mert hát ha egyek lennénk valakivel, akkor sosem kéne egyedül dönteni, egyedül... egyedül lenni. Pedig szerintem igaza van annak a dalnak (semmilyen formában nem találom a neten), amiben Törőcsik Mari énekel arról, hogy mi a titok: "Egyedül kell hát, mindent egyedül, ennyit kell tudni, mélyen, legbelül." Nincs kire támaszkodni, nincs kiben maximálisan bízni.

Azt látom, hogy az emberek akkor nőnek fel néha, amikor meghalnak a szüleik. Ekkor nyílik ki a szemük, rájönnek arra, hogy az élet rajtuk múlik. Hát az én szüleim még élnek, csak bennem haltak meg. És nem is azért, mert nem tudok megbocsátani, hanem azért, mert haragot ugyan nem érzek, de nincs még megfelelő stratégiám a rossz, nem megbízható, hiteltelen emberek ellen. Az egyetlen védekezésem most a távolságtartás. Ezért nem akarok apámékhoz menni karácsonykor többé, és ezért nem voltam már most sem anyámnál. Mindkettőt szeretem, de minden egyes velük töltött perc iszonyatos energiabefektetéssel jár számomra. Folyamatosan szívnak le, közben meg azt érzem, hogy nincs semmi mondanivalóm számukra. Szinte az összes emberrel így vagyok.

Azt hiszem, tudom, mi a megoldás. Persze nem először jövök rá:)) De majdcsak eljön az ideje annak is, hogy magammal foglalkozzam. Meg kell találnom azt, amitől energiát kapok. Ami nem csak elvesz, hanem ad is. Az emberektől nem tudok kapni. Csak elvehetnék, de azt nem akarok, nem is vagyok már képes rá, azt hiszem, adni viszont nincs miből. Éppen csak a gyerekekre jut most, rájuk sem elég.

Túl kell élnem ezt az időszakot, a változást, az öntudatra ébredést. Még nem tudom, hogy menni fog-e. Nem tudom, hogy el tudom-e viselni az állandó készenlétet, a mindig halló füleket, mindig látó szemeket. Önmagamat.

Azt mondják, hogy az ikrek felületes, lebegő, szószátyár... talán azért kaptam ezt a jegyet, hogy segítsen megküzdeni ezzel a dologgal. Mert néha ilyen is tudok lenni. Rálegyinteni, nem belegondolni, nem komolyan venni... tényleg, ezt is több szerelemszerű kapcsolatpasimtól is megkaptam már: "mindent túl komolyan veszel". Hát ha nem is mindent, de pl azt igen, hogy nem kezdek olyan pasival, akinek felesége van, és valamiért nem szeretek a semmiről beszélgetni. Vagy mondok valamit, vagy hallgatok. Játék... néha a fiaimmal, vagy Őfelségével, vele sokszor, másokkal ritkán. A szavaimnak legtöbbször súlya van, és csapok velük, leginkább mindenféle rossz szándék nélkül. De miért?

Tuti biztos, hogy nem vagyok depressziós. Teljesen jól alszom, nem vagyok fáradt... csak túl nagy a súly. Mindennek a súlya, amit nem vettem magamra régebben, most nyom. Tanulás, pénz, önuralom, előrelátás... 4 embert nevelek folyamatosan, és ebből én vagyok az egyik. Éveket (egész pontosan 30 évet) töltöttem szinte teljes semmittevéssel, és most nem tudom behozni a lemaradást. Vagy legalábbis hosszú idő kell hozzá.

És a legszomorúbb: tudom, hogy azonnal jobb kedvem lesz, ahogy a fiúk elutaznak. Péntektől tavaszi szünet, és otthon végre csend lesz és nyugalom. Hiányozni fognak, de nagyon jó lesz nélkülük egy kicsit.