Délután bocsánatot kért, és azt mondta, hogy csináljak olyan szülinapot, amilyet akarok. Aztán újra jött a kéréseivel, én meg újra mondtam neki, hogy ne követelőzzön... anyám, mit csinálunk? Micsoda értelmetlen viták... mi ez a sok elvárás? Azt szerettem benne a legjobban, hogy alig voltak elvárásai. Erre most meg ott tartunk, hogy nagyon is vannak, csak olyan magasak, hogy ő is érzi, hogy túlzás.
Mesélt arról is, hogy mennyire fájt, hogy az apja fel se hívta néha, azt se tudta, hogy hány éves, és hogy az anyukája se tudta azt adni, amit szeretett volna. Istenem, mennyire fájt nekem éppen ugyanez pár éve... de mára már elfogadtam, ez a múlt, vége, és nem lehet visszacsinálni. Valamiért nekünk ez jutott, és hiába szeretnénk, rólunk már soha senki nem köteles gondoskodni, nekünk magunknak kell magunkat boldoggá tenni. És persze a gyerekeinkről úgy kell gondoskodnunk, ahogy velünk sosem tették. Ez van, ez az életünk.
Remélem, megértette és el fogja fogadni, hogy nem adhatom meg neki azt, amit a szülei nem adtak. Én nem vagyok az anyja, a társa vagyok, akivel akár tetszik, akár nem, kicsit üzleti kapcsolatban áll, mert egy kapcsolat csak akkor életképes hosszú távon, ha egyensúlyban van. Vagyis minden, amit nem tesz bele, amit nem ad, elvesz a kapcsolatunkból valamit. Csak akkor lehet teljes, ha mindketten adunk. Minél többet adunk egymásnak, annál több mindenünk lesz. Annál jobban fogjuk szeretni egymást. De csak akkor, ha mindketten. Nem élhetek egyedül a kapcsolatunkban. Vagy ketten leszünk, vagy előbb-utóbb feladom.
Ajánlott bejegyzések: