Pedig tényleg szebbé teszik ezt az egész körülöttünk lévő valóságot. Apró kiegészítők, ékszerek, különleges ruhák, virágok, kézzel készített ez meg az.
Sírnom kell a feleslegességétől. Azt hiszem, nem a nőiességről szól, nem arról, hogy nem vagyok eléggé nő, nagyon is az vagyok, hanem a minden kézzelfogható értelmetlenségéről. Arról, hogy bármit csinálok: játék, csak az idő múlatására jó, biztosan itt marad a földön, vagyis hosszú távon értelmetlen. Az egyetlen bizodalmam azokban a dolgokban van, amiket talán elvihetünk innen magunkkal, tulajdonságok, megtett utak, elvégzett feladatok, felvállalt felelősség, megölelt bármi.
Hiszen még a szépség is belülről fakad, minek feldíszíteni a külsőt.
Talán szeretetből. Szerethetnék tárgyakat is úgy, ahogy a színeket szeretem. Színek forma nélkül, csak úgy a falra festve, ez vagyok én. Ha készítek valamit, beleteszem magam, az is egy darab lesz belőlem. De olyan rövid életű... De ha a gyerekeimet szeretem jól, az emberek sokaságára hat ki, az összes utánunk következő életet teszem jobbá.
Azt hiszem, az egyetlen dolog, amiben tényleg hiszek, a szeretet. Iszonyatos ereje van, vissza is lehet vele élni, éppen emiatt. Magamhoz köthetek embereket a tudatos szeretettel, nincs semmi más ezen kívül, ami igazán maradásra bírhat egy embert. Vagy szerethetek úgy, ahogy szerintem kell, mindent adón, semmit sem várón, csak az adás öröméért, a tudatért, hogy neki jobb lesz. Nincs ebben semmi önzetlenség:) Az önzés magas foka, hiszen nekem az okoz örömet, ha más örül, így tehetem magam legkönnyebben boldoggá. Szerethetnék tárgyakat is, de azokból semmi hasznom, a tárgyak örömét nem tapasztalom, még ha van is nekik.
Amikor szeretek valakit, erőbefektetéssel, nincs energiám mást szeretni. Nem adhatok tárgyaknak magamból, nekik már nem jut. Lehet, hogy csak ennyi az egész. Talán egyszer megértem pontosan.
Ajánlott bejegyzések: