Jó ideje gondolkodom azon, hogy mit szeretnék. Mert hát ugye fogalmazzam meg ahhoz, hogy el tudjam érni. És az előbb rájöttem. Csak az a baj vele, hogy semmiképpen sem pénzért megvehető dolgok ezek.
1. Szeretnék kedves lenni. Kedvesebb. Hát igen, már az is nagy lépés lenne, ha kedvesebb lennék. Csakhogy én egy kifejezetten szúrós hangvételű, kemény és szigorú nőszemély vagyok. Ismerem magamban azt a másikat, aki kedves, melegszívű, mosolygós, de szerintem a külvilág ritkán kap belőle. Mostanában még belül sem érzem. Én, aki régen öntudatlanul is önfeláldozó voltam, mára túlságosan öntudatos és önző ember lettem. Nehezen teszek meg olyan dolgokat másokért, amit vagy nem érdemelnek ki valahogy, vagy egyszerűen csak szerintem a saját feladatuk lenne. A családomban is így van ez. Mindig azt érzem, hogy kihasználnak, amikor simán, szó nélkül fogadják azokat a dolgokat, amiket megteszek helyettük. Persze oké, ha tényleg kihasználnak, akkor jogos az érzés, de mi van azzal, hogy az anya otthon elvégzi a munkákat? Néha már az is zavar, ha a 7 éves gyerekem kaját kér. Mert hát meg tudná csinálni magának. A szeretet jele, ha megteszünk másoknak dolgokat, nem?
Hol van az a régi lány, aki mindenről gondoskodott maga körül, mindennek adott és sosem kért? Talán csak lett két gyereke és túl nagy a teher így is.
2. Szeretnék nyugodt lenni. Az az igazság, hogy ugyan a legtöbb dologra rá tudok legyinteni, de csak azokra, amik nem rajtam múlnak. De amik rajtam is múlnak, azokon totál fel tudom húzni magam. Borzasztóan sokat várok el az emberektől (na nem többet, mint magamtól, de hát nyilván nem lehet mindenki talpraesett, gyors felfogású, született szervező stb), és nagyon rosszul tűröm, ha ők nem teljesítenek. A végén persze dühöngök, néha nem csak magamban, amikor megpróbálnak kijátszani, vagy csak simán elkerülnek, ha tehetik. Mondjuk az elkerülés nem bánt, legalább nem kell velük kínlódnom, de miért nem tudok én kedvesen rávenni másokat dolgokra? Biztos megvan a módja...
3. Szeretnék sokkal több változatosságot. Most látszik, hogy mennyire együtt élem a gyerekekkel a mindennapokat, most, hogy nyaralnak, nem tudok mit kezdeni magammal. Nem mondom, hogy unatkozom, mert azt nem, de ötleteim akkor sincsenek. Csupa olyan dolog jut eszembe, amit gyerekekkel kell vagy lehet csinálni, gőzöm sincs, hogy mit csinálnak a felnőtt nők a szabadidejükben. Most lehetne változtatni, el lehetne menni ide-oda, de hova? És persze 4 hét múlva megint vissza az iskolai hétköznapokba. A vicc, hogy nem is fogom bánni, mert egyrészt hiányoznak a fiúk, másrészt azok a szépen beosztott napok úgy szaladnak el, hogy észre se veszem őket. Sokszor vagyok fáradt, de valahogy mégis, annak az időnek értelme van, minden beszélgetés, minden közös program, minden utca értékes, együtt töltött szerelem. Még pár év és elfelejtem azt a régi lányt, akinek a változatosság volt mindene, aki a változásból élt, aki úgy költözött össze-vissza, ahogy más átöltözik, aki évente új munkahelyet keresett, mert nem bírta tovább egy helyen...
Akkor talán majd nem is akarok változatosságot. Csak a közös mindennapokat.
4. Van bennem egy állandó szomorúság. Nem is igazán tudom, hogy mitől, de olyan érzésem van néha, hogy minden nevetésem álarc. Persze nem az, abban a pillanatban sosem az, de mintha nem lenne szívből jövő nevetés sosem. Szeretném ezt megérteni, és főleg: nagyon szeretném túltenni magam rajta.
Azt hiszem, ez minden, amit szeretnék. Hogyan..
Ajánlott bejegyzések: