görbeforgó

Nem emlékszem rá, hogy miket tettek. Én akkor már rég elhittem, hogy csak én bántok meg másokat, ha engem bántanak, az jogos. Bocsánatot kértem tőle, mert utál. Azt mondtam, hogy sajnálom, és köszönöm a sok jót, amit tett. Vajon ha utált, akkor miért tett jót? Talán csak ilyen volt mindenkivel, és éppen én is ott voltam.

Sok idő eltelt mire megértettem, hogy nekem is ugyanannyi jár. "Elfogadom, ha két narancsból egy citrom jut rám." De miért. A szívem még mindig azt hiszi, hogy elég, amit kapok, nem is érdemlek többet. Pedig de.

Milyen szerencse, hogy két fiam van. Ők megfordítják majd a családunkban megszokott "a nők dolgoznak, a férfiak henyélnek" hozzáállást. Nem lesz már nő, aki beleszakad a munkába, míg a társa azt hiszi, hogy elég, ha csak hazajár.

Már csak azt kéne értenem, hogy ha nekem ez nem elég őfelségétől, akkor miért nem keresek mást. Jobban mondva: miért nem találok egyetlen, hozzá akár csak kicsit is mérhető férfit? Talán a lehetőség miatt, hogy benne még ott lehet az, ami másokból már első ránézésre, és sokadik beszélgetésre is hiányzik.

Azt mondják, hogy ne szeressünk senkit annál jobban, mint ahogy ő szeret minket, mert úgy sem fog megváltozni. Szerintem de, csak okosan.

Mostanában sokszor eszembe jutott az álom: találkozunk, én szeretem, erre egy csodálatos védőburok borul fölénk, és boldogok vagyunk. Néha megingok, és azzal akarok valamit elérni, hogy ELVESZEK, pedig csak adással lehet több. Csak adással.