görbeforgó

Két hete pénteken akkorát estem, hogy eltört a farokcsontom. Azért bementem dolgozni, bár lehajolni egyáltalán nem tudtam, de végülis nem volt gond, fájt, de hát mit nekem már fájdalom... aztán múlt pénteken Domit úgy hasba verte egy fiú, hogy elájult, és az álla is felszakadt. Két nap kórház, maximálisan jól jöttünk ki a dologból, a gyerek kifejezetten élvezte a klasszul kifestett gyerekosztályt, és összebarátkozott mindenkivel, akivel csak lehetett. Aztán nem engedte a körzeti suliba, így a héten itthon maradtunk, persze a szabadságom terhére, mert nagyon kell a pénz. Nem baj, legalább jól érezzük magunkat, ráadásul jön a hosszú hétvége, majd elmegyünk együtt mindenhova. Erre ma hajnalban arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, iszonyúan fáj mindenem, talán el is ájultam, legalábbis bizonyos dolgokra csak nagyon halványan emlékeztem később. Szegény Őfelsége próbált segíteni, végülis jobban lettem reggelre, Benit el tudtuk vinni az iskolába, és a körzetinél is voltunk: valami vírus. Most is jó szarul vagyok, de vacsorát kell csinálnom, mert Őfelségének ma nagyon hosszú napja van, este nagyon éhes lesz. Ja és 30 forintom van (bár ha minden jól megy, ez egy óra múlva meg fog változni), és hát persze ott vannak a lekötött pénzeim, de azokhoz csak akkor nyúlok, ha már minden kötél szakad.

Remélem, mostanra kielégült a bosszúvágya annak, aki mindezt ránk hozta... persze simán lehet, hogy jogos az egész. Igazából mindegy is, próbálom derűsen felfogni, egész jól megy. Mert összességében tényleg minden jól alakult, Őfelsége bebizonyította, hogy nagyon is lehet rá számítani, Domi életében először volt kórházban, éjszaka "egyedül", mint egy igazi nagy fiú, és az is. Én meg... nincs mese, bele kell törődnöm, hogy ezek az évek nem rólam szólnak, és hogy tudni kell jól érezni magam minden helyzetben.