Szeretek ülni egy ablakban és nézni, ahogy esik az eső. Ebben a lakásban egyetlen olyan ablak sincs, amin nézhetném a cseppeket, ahogy végigfolynak az üvegen, legfeljebb a konyhaasztalra ülve hozhatnám vissza azt a régi érzést.
Nem vagyok szomorú vagy elkeseredett, de mégis azt hiszem, hogy az eső az én időm. Az emberek olyankor kapucnit tesznek a fejükre vagy ernyővel védekeznek, nem harsog a világ, lelassul minden, kevesebb a beszéd, az autók hangját is elnyomja a kerekek alól felcsapódó víz.
Ha elég meleg az eső, én nem védekezem semmivel az eső ellen. Ha nincs nálam semmi értékes vagy vigyáznivaló, akkor hagyom, hogy a víz a bugyimig eláztasson. A boldogság legmagasabb foka.
Abban a régi házban sokszor álltam az ablak előtt és néztem, ahogy esik az eső vagy a hó. Vártam valamire, akkor nem tudtam, hogy mire. Unatkoztam, de nem tudtam róla, ezért tenni se tudtam ellene. Nem tudtam én akkor semmit magamról. Csak voltam, éveket töltöttem teljesen értelmetlen és felesleges gondolatokkal a fejemben. Egyetlen dolgot tudtam biztosan: gyereket akarok. Bármi áron. Talán igaza van Á-nak, talán tényleg ennyi az egész küldetésem erre az életre, ezért nem érzek semmi másra igazán komoly késztetést. Tényleg érdekes, hogy míg nálam általában két napig tart minden lelkesedés, legyen szó akármilyen jó ötletről, addig a gyerekekért képes voltam 10 évig mindent megtenni.
Most sem érzek semmi mást hosszú távon. Csak az éltet, hogy tudom, az én dolgom felnevelni őket, látni szeretném, ahogy felnőtté válnak, ott szeretnék lenni minden lépésnél. Minden más csak töltelék, az életünk mindennapjai, munka, lakás, akármi, minden változtatható és lényegtelen.
Ajánlott bejegyzések: