Régebben sosem féltem kiadni magam. Teljesen természetes volt a totális őszinteség minden szempontból. Az érzelmeimet egyenesen mondtam el bárkinek, akinek úgy éreztem, hogy meg kell tennem. Ha meg nem mondtam, akkor kimutattam, bárki láthatta.
Most szorít a gyomrom. Elmondani, hogy tényleg mennyire szeretem, hogy mindent figyelembe véve sem tudom nem szeretni, olyan volt, mint egy kötelező vallomás. Ki kellett mondanom, de már közben is azt éreztem, hogy túl komoly, túlságosan mély, túlságosan véglegesen igaz. Ő pedig még mindig azt mondja, hogy nem szeret. Elmesélte, hogy mennyire nem vesz észre más nőket, még azokat sem, akik nyíltan kínálkoznak fel neki, de ha megkérdezném, hogy miért, azt mondaná, hogy nem tudja. Ott belül az volt a válasza, hogy "van barátnőm". De vajon rám gondolt közben? Vagy a tényre, hogy van barátnője.
Azt hiszem, átléptünk valami határt. Nagyon szeretjük egymást, ő is engem, akármit mond is, tudom, hogy így van. Vajon képesek lennénk úgy elhagyni egymást, ahogy T nem jut eszembe sosem? 15 együtt töltött év után sem maradt belőle semmi bennem... mintha csak én lettem volna ott végig, ő, mint hal, körvonalazhatatlan, hajlékony és életlen. Csak egy srác, bárki. Bárkit szerettem volna akkor az ő helyében, csak éppen ő volt ott. Most azért szeretek valakit, aki. Kontúros, létező, szinte mereven büszke és magabiztos. Vele nem élhetjük az én életem ketten, mert neki van sajátja. Remélem, képes a kettőnk élete összekapcsolódni úgy, ahogy szeretném. Ő még nem döntött.
Ajánlott bejegyzések: