görbeforgó

Mert hát ez a fontos: én döntsek és ne más. Csakhogy... vannak dolgok, amiket nem dönthetek el, hiába látszik úgy, mintha megtehetném.

Pl sokat gondolkodtam azon, hogy elhagyhatom-e a fiaimat. Vannak dolgok, amiket szeretnék, szeretnék szabad lenni, folyamatosan mondok le dolgokról miattuk, és eljöhet az idő, amikor túl nagy dologról kell lemondanom miattuk. De már tudom: nem dönthetek. Persze valahol ez is az én döntésem, de igazából mégsem...

Egyszerűen érzem, hogy ha megtenném, sosem tudnék megbocsátani magamnak. Még akkor sem, ha a fiúknak úgy jobb lenne. Pl az apjuk bizonyos dolgokat jobban csinál nálam (persze könnyű jó apukának lenni kéthetente két napig), és talán ha az övé lenne minden feladat és felelősség, azt is megoldaná. Valószínűleg a fiúk nélkülem is normális, egészséges emberekké fejlődnének - bár az lehet, hogy a saját felelősségük fontosságában  nekik kellene saját magukat megnevelniük, mert Őfelségén kívül nem nagyon ismerek olyan embert, aki megérti önmaga felelősségét. Néha még ő is visszalép a kisgyerek szerepébe... az apjuk meg egyenesen buta, amikor arról van szó, hogy talán nem kéne már 38 évesen kihasználnia az anyját, és nem kéne idegen embereket megaláznia úgy, hogy azok nem is értik... szerinte vicces. Szerintem ocsmány.

A másik, amiben feltűnt, hogy nem dönthetek: mások irányítása. Annyira könnyű lenne elérni bizonyos viselkedéssel, hogy mások azt tegyék, amit én szeretnék, de egyszerűen nem vagyok rá képes. Ugyanaz az érzés, mint az előzőnél, valami belül megfog, hogy ne tegyem, és tudom, hogy így helyes, de ezerszer érzem, hogy bárcsak ne így lenne. Mennyivel könnyebb lenne úgy élni, ha tudatosan befolyásolhatnék embereket... és itt persze nem arra gondolok, hogy valakit rosszra rávegyek, hanem pl az osztályfőnöknek adandó virágra, amit nem vagyok képes tiszta szívvel odaadni, pedig tudom, hogy az ilyesmi milyen sokat számít, mert akkor kedvesebbek lesznek a gyerekekkel, de nekem ez már megvesztegetés lenne, és őszintén szólva a tanárnőt inkább a fenébe küldeném, semmint virágot adjak neki. És én bizony maradok őszinte. Persze nem megyek be az iskolába és nem küldöm el a fenébe, de az tuti, hogy nem veszek neki virágot a munkája elismeréseképpen. Bár az igaz, hogy van, amit jól csinál, de azt is látom, amikor szívtelen, vagy amikor igazságtalan, vagy amikor képtelen elismerni, hogy valamit elrontott. Mert ebben olyan, mint az anyám, aki sose mondaná ki, hogy bocsánat, hibáztam. A tanárnő bizony inkább visszaél a hatalmával, semmint ki kelljen mondania, hogy hát ezt bizony nem jól tette. És amikor a gyerekeimet igazságtalanul éri hátrány, azt nem jól tűröm...

A fiúkat már most a hatalom tudatos elviselésére tanítom. Arra, hogy vannak helyzetek, amikor a másik embernek joga van helyettük döntenie, akkor is, ha nincs igaza. Ez néha szinte elviselhetetlen, de tudni kell uralkodnunk magunkon, és a helyes úton számon kérni az illetőt, esetleg elkerülni a hatásköréből, ha mást nem lehet.

Valószínűleg csak túl őszinte vagyok még mindig. De hát ez tényleg alaptulajdonság nálam, nagyon nehezen alkuszom meg azzal, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak mindig. Egyenes és őszinte. Vagyis ijesztő és fájdalmas, de átlátható és megbízható. Hát igen, ez mind én vagyok.